De majd most! Ja, most. Jött Péter a nagy kazal lóvéval, tízmilliárd, nem semmi. Ha az meglenne: "akkor lehetne filmet csinálni" - véli András Ferenc filmrendező a magyar.film.hun egy interjúban. Igaza van, biztosan.
"Mondjuk, ha valaki megkapná a megítélt xxx százmillió filmforintot, és az állam - hiszen megbízik abban a szövetségben, amit egy producer és rendező köt vele - az első forgatási nap előtt odaadná az egészet, azt gondolom, akkor lehetne tervezni, akkor kézzelfogható hoszsza lenne a takarónak - nem lennének ilyen drágák a filmek" - mondja Gothár Péter, ugyancsak az előbb említett internetes újságnak.
Nincs okunk kételkedni a jó szándékukban, de miért is. Az a lényeg, hogy 2003 februárjában itt tartunk. Ezeknél a jóindulatú fikcióknál, amik vagy megvalósulnak egyszer, vagy nem.
És hogy itt tartunk, az úgy, ahogy van, meg is látszik a most - és az elmúlt tizenhárom év során - elénk vezetett filmek színvonalán. Hogy így is készül egy csomó jó film? Nekem már ne mondja senki, hogy ez a szokvány magyar csoda. A közös mércénk rég elveszett, akinek az ilyesmi számít, az tart egy sajátot. Az enyimé szerint például nem készül(t) egy csomó jó film. Egy csomó ezért vagy azért elfogadható darab készül, s ezen elfogadás szempontjai, hogy is mondjam, roppant szerteágazóak, és szinte minden esetben személyesek.
A szemlén látható alkotások döntő többsége azért, minden szörnyű nehézség dacára, el fog jutni mozikba, kritikai értékelésükre akkor ráérünk. Ha mi osztanánk a nagydíjat, Gothár Péternek adnánk a Magyar szépségért, mert nemcsak nagyon jó film, de már az első kockáiról ordít, hogy ez végre az, ami, egy 35 mm-es nagyjátékfilm. De mi csak Narancs-díjat adhatunk, akkor miért ne, az se kerül semmibe, az legyen Hajdú Szabolcsé, mert volt ahhoz ereje, hogy ne vigye oda a Tamaráját, az ismert okokból.
A nézettségi rekordról meg csak azt, amit Jancsó Miklós mondott a többször idézett film.hunak: "Van egy csomó szerencsétlen gyerek a közönség közt, aki azt hiszi, hogy ez az egész valami."
Turcsányi Sándor
