Megelőzte a híre. Oh, igen, az ilyesmi megesik mindgyakran mostanában: pr, mi más. Hogy most mégis kell foglalkoznuk az előzményekkel, az semmiképpen sem nevezhető örömtelinek, hiszen azért van, mert nem mondhatjuk, hogy nincs közünk hozzá. Van, még akkor is van, ha amúgy nem lenne: ott tartunk pillanatnyilag, hogy Magyarországon, mikor antiszemitizmust kiáltanak, senki sem mondhatja nyugodt lelkiismerettel, hogy "hagyjanak ezzel engem békin". Akkor sem járnánk jobban, ha - mint az ilyen tárgyú utóbbi filmek esetében eddig szokásos volt - az "illetékesség" istenkáromlást óbégatna. Ráadásul ezúttal kombinációs kűrt kell futni: az idevágó közlések szerint a darab azért istenkáromló, mert antiszemita. Mi más is lehetne?
Tehát antiszemita-e Mel Gibson A passiója?
Lehet, de mire megyünk vele? Mire megy vele bárki is?
Az alapkérdés eldöntéséhez finoman szólva is kisipari módszerek állnak e helyt rendelkezésünkre. Bánja a fene egyébként, legyen ilyesmire tudományos szisztémája a kórságnak. Szóval azt néztük, hogy mennyire gizdák a zsidók - így en bloc - ebben a filmben. Azok, ha akarom, ők a rosszak. (Senkiben ne merüljön fel kétség, szemrebbenés nélkül vizsgálható e mű aszerint, hogy jók vannak benne meg rosszak.) Jaj, nagyon rosszak: főpapjaik különösen, de tömegbe verődött talpasaik is, brrr. Keresztet követelnek annak, akit alig pár napja királyuknak neveztek, elengedik Barabást, amikor nem kéne, izgága csőcselék. Némileg bonyolultabb problematikum, hogy a néző ettől megutálja-e őket? (Még mindig az en blocban vagyunk.) Veszedelmes vizsgálat ez, de aki abból indul ki, hogy itt egy ország gyűlölte engesztelhetetlenül Leonciót, amikor az csúnyán viselkedett Isaurával, az sürgősen forduljon orvoshoz. Továbbá az is, aki a látottak hatására antiszemitává (vagy antiszemitábbá) leszen. Ennyivel azonban nem tudhatjuk le ezt a végtelenül méltatlan vizsgálatot. Szigorúan a film logikájánál maradva annak felmérését sem kerülhetjük ki, hogy kiderül-e, ebben a sztoriban a jók is zsidók. Szerintem nem pech, hogy a Bibliában viszonylag kevés a Harvardról vagy a Harlemből szalajtott szereplő. A jó zsidókkal rossz a helyzet: a tanítványok ott vannak ugyan testi valójukban egy darabig, de játéka igazán csak Júdásnak és Péternek van, utóbbinak szám szerint három is, na, mit gondolnak? (Láttuk még Pált, jó volt.) A népségben viszont akadt egy igaz ember. Sőt több is. Kettő, ha jól számoltam.
Összegezve: Mel Gibson filmje nem antiszemita alkotás, de egy hajszálnyit sem gravíroz a világ folyásán, így marad a pakliban, hogy a feltevés bármikor nekiszegezhető. Különösen arrafelé, ahol az ország egyik fele a lelke mélyin azt szeretné, hogy Barangó csináljon filmet Jézus Krisztusról, a másik meg azt, hogy Döbrentei Kornél. Meglehet, bármelyikükkel jobban jártunk volna, hiszen Mel Gibson filmje legkivált unalmasra sikeredett. Pont olyan unalmas, mint ez az "antiszemita-e?" kérdéskör.
A film maga abból a feltételezésből indul ki, hogy az Újszövetséget mindenki ismeri, semmi okunk ezért kárhoztatni. Ott lépünk be, hogy lefogják Jézust, a miértet otthonról kell hozni (bár később előfordulnak újszülöttek számára is irányadó megjegyzések). E kezdet rögtön meg is határozza, hogy miről látunk majd mozgóképes értekezést. Jézus szenvedéséről. Arról, hogy mibe is fájt a megváltás, a megváltásunk. Ezt persze valamelyest szűkítenünk kell, hiszen alkalmasint csupán Krisztus fizikai szenvedésével van dolgunk. Tehát Gibson a legkézzelfoghatóbbig egyszerűsíti mondandóját, ha tetszik biztosra megy. Szebben mondva: a legszélesebb tömegekhez kíván szólni. Kevésbé szebben: nincs túl jó véleménnyel reménybeli nézőiről. Úgy van vele, hogy egy maflást mindenki megért. Azt szeretné tán, ha úgy vennék filmjét, mint egy ökölcsapást. Ja, szoktak ilyesmit filmekre mondani, olyan volt, mint egy gyomronvágás stb. Nem volt olyan, fárasztó volt.
A végeredményt tekintve bármi más elhanyagolható, mindössze a sokkolás szándékának látványos volta játszik. A katonák bánásmódja foglyukkal, a korbácsütések, az út a kereszttel és a megfeszítés nem vagy alig is engednek teret még a velük legszorosabban összefüggő szituációknak sem. Egy halvány gondolattal arrébb pedig nem jutunk semmi szín alatt. A szenvedés megmutatása éppenséggel lehet egy filmben pont elég vagy akár több is a kelleténél, de ennek korbácsütésekre szűkített előadása a néző egy-kétszeri összerándulásánál, esetleg undoránál aligha fialhat többet. Hogy ennél mégsem jutunk tovább, az már bizony hitbéli kérdés. Mondjon bármit Mel Gibson (és a Szentszék), A Passió alkotói nyilvánvalóan minden felett Hollywood mindenhatóságában hisznek, aztán másodsorban is abban. A jóisten, ha egyáltalán, csak utánuk jön a sorban. Ebbe természetesen eszünk ágában sincs belekötni, mindenki abban hisz, amiben bír. Pláne Hollywood hatásosságáról mi is sokat tartunk, még ha ez nem boldogít is. Attól meg határozottan tartózkodnánk, hogy ezt a potenciált hozzá nem illő dolgokkal hasonlítgassuk össze.
De ahogy mondani szokták, mindig az első pofon a legnagyobb: csak azt kell túlélni, még akkor is, ha e túlélés semmi hozadékot nem rejt. Ebbe bukik bele végérvényesen Gibson. Minden második-harmadik pofonja már az elsőt gyengíti. Vajon hányadik csapásnál fordul az egysíkú igyekezet nevetségességbe, vagy ha abba mégse - végtére mit röhögjünk véres húscafatokon -, szánalmasságba feltétlenül. Oly kínos ez a vérizzadmányos igyekezet, hogy az már fáj. Pontosabban fájna, ha épp nem a fájdalom inflációjának a falvédőjét bámulnánk.
Apropó, falvédő, egyéb ígéreteit sem tartja be a vállalat. Gibson egy interjúban képei kapcsán Caravaggiót emlegeti, ez szimpatikus, az öreganyámék falán lógó szentképet mégis snassz lenne, akkor is, ha az közelebb jár az igazsághoz. De ez van, a rendezői invenciótlanság leginkább a képeken feltűnő.
Mindazonáltal semmi okunk vitatkozni az alkotás végső üzenetével: "becsüljük meg magunkat!". Azon vagyunk, de oly nehéz.
Forgalmazza a Budapest Film
