A Vagabond Szomjas György betetőző igényű, összefoglaló munkája, már ettől is érdemes a figyelmünkre. Ám esküszöm, nem szimpla kötelező gyakorlat (Hol is tart ma a hatvanon túliak társasága?), nem is akármilyen mulatság, remek szórakozás: zenés-táncos film. Népzenés, néptáncos, táncházakban járunk: a rendezőnek hazai pályán, miből az tűnik ki, hogy az összefoglalni igyekvő Szomjas nemcsak játékfilmes közléseit idézi föl, hanem televíziós (Táncház - Duna TV, Népzenei magazin - MTV) dolgait és népzenei tárgyú dokumentációit (Mulatság, Szól a kakas már, A szívben még megvan, Rabja vagyok az életnek, Pista bácsi dudáljon kend...) is.
Nos, ez a táncházi szál tűnik a film legfontosabb, ilyeténképpen legkimunkáltabb részének, s mondjuk ki rögtön: ahogy van, el is viszi, el is adja az egészet. Úgy énekelnek, úgy zenélnek, úgy táncolnak ebben a moziban, mint csak a legnagyobbaknál: órákig nézném, hallgatnám. Szomjas összegző igénye abban is megmutatkozik, hogy az élő magyar népzene élvonalát vezeti vásznára: az egyik szereplő például ismer egy francia nőt, aki azért települt Magyarországra, mert meghallotta Sebestyén Mártát Az angol betegben énekelni. Lehet, hogy nem is ismeri, csak hallott róla...
Az nem úgy van ám, hogy ott a táncházban mindig csak énekelnek meg táncolnak a népek, esik ott mindenféle más, amiről minden átlagos memóriával megáldott érdeklődőnek Carlos Saura Carmenje juthat az eszébe, na meg persze Szomjas György, aki ilyen kicsiségeknek látszó külsőségekben jóval többet foglalkozik saját magával, mint az ízléses lenne.
Carmen: A néptánccsoport előadásra készül (Gades és Hoyos Bizet-re), láthatjuk, hogyan formálódik a darab, miközben a résztvevők magánélete (hogy ki kivel éppen) is felvillan előttünk... ami azért eléggé egy az egyben van leszedve a spanyoltól.
Önszomjas: A trupp, mit tesz isten, egy betyáros tárgykörben mozgó mű bemutatására készül: ezek a rosszemberek úgy járják, hogy talpuk alatt és a többi.... a szereplők a film egy drámai fordulópontján a televízióban megtekintik a Roncsfilmet, egyikük be is mondja a címét, mint valami Kudlik Júlia... szerintem a rendező nevét is bemondhatta volna, mér ne.
Lehet, hogy Saurának elég volt egy feszes-dögös táncfilmhez Antonio Gades és Paco de Lucia próbák környéki magánélete, de Szomjasnak ennél több kell (elmondom újra: a Vagabond feszes és dögös táncfilm, nagyon dögös), ő előhozakodik régebbi dolgaival is, ezzel a nyócker-árvaház vonallal. Lehet jó is, rossz is, Szomjast mi sohase azért szerettük, mert olyan fene nagy mesemondó... a sztorijától, sztorijaitól most is neki lehet menni a falnak... ez a "rögös az út a lelencháztól a táncházig" szcéna nem nagyon jut el a középiskolás fokig, s ha a végső tanulságot is figyelembe vesszük: "könnyen fegyházban találja magát, aki ilyen útra lép", hát tényleg feláll az ember hátán a pikkely. Márpedig ez van: az intézetből nemrég végleg kikerült, elhagyott fiú az utcasarkon teng-leng hasonszőrű társaival, fetreng a bűnben és mocsokban, mígnem egy arra járó angyal az égből betereli a legközelebbi táncházba, ahol egészen más élet vár, kisangyalom.
Erről a más életről nem árt megemlékezni. Szomjas szép képekben ábrázolja a zene és tánc kőharapó, nem utolsósorban közösségformáló erejét, s hinnünk kell neki, legfőképpen azért, mert mondandója egybevág általános elképzeléseinkkel. Mítoszformáló hatásossággal teremt kontinuitást a kezdetektől máig: a rendszerváltozás előtt, pont mint ma, valami elől mentek táncházba a népek, s ott találtak is olyat, ami kint nincs, tekintet nélkül a betérők társadalmi, illetve gazdasági helyzetére. Az már voltaképpen a néző baja, ha kényelmetlennek érzi a zsöllyét, amikor a múltja foglyaként vergődő, sorsüldözött hős éppen táncházba vezérlő mentőangyala otthonába tör be műkincslopás céljából, pedig már épp a szerelmük is kezd tapinthatóvá válni. Olyan történet ez, mint amit egy gyerek talál ki. Ha szebben akarom mondani, a rendező erőssége mindig is a "nemtörténet" volt: az epizódok laza hálójából szőtt roncsszőnyeg, mely alkotói szándék mögött, mellett, benne ott érezhettük az állandó tettestárs, Grunwalsky Ferenc nemcsak operatőri, de teoretikusi részvételét is. Ám a mozi, akarom, nem akarom, mese is, s a néző viszonylag nehezebben mozdul el ettől, mint egyes alkotók. Magyarul, ha nem tudunk vagy nem akarunk véglegesen (végletesen) elszakadni a mesétől, illenék rá jobban odafigyelni: még egyszer és aztán még egyszer végiggondolni a kevésbé zökkenőmentes fordulatokat, s nem elintézni annyival, hogy necces-necces, de úgysem a sztori a lényeg. Lehet, hogy tényleg nem lényeges, de ha már van, muszáj valamit kezdeni vele, karbantartani.
Ám a film élvezeti értéke szempontjából e fenntartásaink kétségtelenül nem sok öltést gravíroznak. Hiszen még hazafelé a villamoson sem azon rágja magát az ember, hogy miért pont ahhoz a szép barna lányhoz kellett betörni, vagy miért pont azok az események játszódnak le a pesti néptáncpróbák között, mint a húsz évvel ezelőtti flamenco-fenomének háza táján. Még a villamoson is szól a zene, veri az ütemet a láb. S azt sem kérdezi senki, hol hagyta Szomjas a humorát. Ebből a nagy gonddal összegereblyézett halomból első látásra az hiányzik leginkább: Szomjas szemérmetlenül harsány humora, hol van az, amikor könnyű testű sertések szálldogáltak a nyócker fölött? Amikor a sanda szomszéd kisasolt az ablakfüggöny mögül? Nekem egyik se hiányzik, hisz nem a humor elvesztéséről van itt szó, inkább a harsányság elhagyásáról, ami egy alkotói életút során előbb-utóbb úgyis törvényszerű, helyes.
A humor, a szomor, a minden most ott van Benke Gráci egy szemevillanásában, és Szomjas azt kiválóan mutatja meg. A Vagabond az ősz eddig legszebb mozipillanata.
Turcsányi Sándor
Forgalmazza a Budapest Film
