Turcsányi Sándor

Heizler N., Hevér G., Kardos R., Kocsis G., Znamenák I., másik Szőke A.: Papsajt

Acím megfejtésre szorul, hangutánzó készítmény: a csuklás maga. Maga a film viszont nem szorul megfejtésre, magáért beszél, dialógusok nélkül, zajok és zörejek, kattogás és prüntyögés, hangyajaj és madárfütty által, elsőre kötetlenül:

Az emberiség legősibb vágya legyőzni a fizika (és az összes létező természettudomány) törvényeit. Szállni, mint madár, csak szárnyak nélkül, egyszerre dáridózni több helyen, császkálni ide-oda térben és időben, nagykanállal enni pirított hógolyót. A mozgókép föltalálása óta kedvenc témája ez a filmeseknek is. Előlépnek a hősök, helyből halhatatlanok, időgépbe ülnek, helyrerakják a trójai háborút Uzival, miegymás. Első - felületes - megközelítésben Gárdos Péter filmje is efféle vállalat bemutatására készült. Bebizonyítani, hogy a lehetetlen nem tart örökké, s ebből rögtön következik a második olvasat is, mely ugyancsak egy közkedvelt mozitípust idéz. Konkrétan azt, amelyik egy látszólag masszívan fölépített életrendszer pillanatok alatti (ez a legtöbb esetben s most is 24 lidérces óra) összeomlását ábrázolja. Néha elég egy véletlen, máskor egy rossz mozdulat, bármi, és startol a katasztrófa. Az adott esetben már az alapszituáció magában hordozza a kalamajka elkerülhetetlen bekövetkeztét, ahogy a nóta is mondja: jegenyefák, jegenyefák nem nőnek az égig.

"Ha nem lehet egy kicsit Amerika, legyen hát teljesen Ázsia" - fakadt ki a jó nevű dalköltő, nem is oly régen, kábé tíz esztendeje egy fiatalokról szóló film betétszámában. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, s a magyar filmet sem hagyták érintetlenül a változások. Arról ugyan vitatkozhatunk éppenséggel, hogy Szabó István Szembesítés című munkája most mennyire magyar film, de nem érdemes, hiszen a gyártás kétségtelenül az utolsó szögig külföldi, ám az egy percig se kérdés, hogy a rendező magyar, és nem akárki. Valaki, a legjobbjaink közül. A Szembesítés ellenben vegytiszta hollywoodi dramaturgiát követ, mit követ, alkalmaz professzionálisan. Mindezt csupán azért említem, hogy ne feltétlenül tűnjön az efféle hozzáállás a legújabb generáció kézlegyintéssel (fiatalság, bolondság) elintézhető sajátjának. Ezzel együtt tény, Miklauzic Bence roppant figyelemre méltó első nagyjátékfilmjében egy tipikusan hollywoodi forma telik majd´ színültig erős hazai tartalommal. Hogy a legkézenfekvőbb példát hozzuk, ami ezen a vásznon látszik, annak a címe minden további nélkül lehetne az is, hogy: Lidérces órák - Budapesten.

Van egy érzés. Finom kis borzongás. Ne mondják, hogy csak emlék, hogy utoljára kiskamaszként élték át! Visszajár az. A moziból kifelé (volt) tapasztalható, az a jó benne, azon túl, hogy jó, hogy különösebb erőlködés nélkül észrevehető másokon, falkamelegséggel is bódít. Jön ki a gyerek, mindenre képes és szép, legyőzi mi ellene kel, és valaki annyira szereti, ahogy még senkit senki se, és ez könnyű, olyan csodálatosan könnyű. Másokon fölismerni e röpke állapotot, mondom, egyszerű: tekintet, amit Rejtő felhős mélabúként ír le, karmozgás, mi az általánostól annyiban tér el, hogy párhuzamos: együtt leng a jobb a ballal, mint egyébként soha. Még annyira sem kitartható, mint az orgazmus, és késleltetni se lehet: jön, ha mész. A felnőttek bírják a kocsiig a vetítőtől, de ott kitör, ha mindenáron képesíteni kell, ilyenkor olyanok vagytok, mint John Travolta a Ponyvaregényben, miután arcába tolta a mexikói specialitást. A kormány pilleként forog, a motor harap, akár a vadállat, körben behúzott nyakú mazsolák.

Félek, ha belekapunk, rögtön elvész a lényeg, elébe lép a valóság, és jól kitakarja. Ezért a gyakorlati tudnivalókat, mint egyes útikönyvekben: előre vesszük. De annyira előre, hogy egy formás kis "napirend előtti" kerekedjen belőle, az se véletlenül.

Vannak kérdések, melyekre válaszolni illetlenség, de mit ér az élet, ha mindvégig illemtudó, így hát az adekvát feleletek - persze kontextusba helyezve gondosan - vissza-visszatérnek a közcsevejbe, mint valami még éppenséggel eltűrhető malackodás, ami ugyan helytelen, de olyan aranyos. Olyan aranyos, mint amikor elkáromkodja magát egy kisgyerek, vagy minden bevezető nélkül elővezeti megfigyeléseit a szomszéd néni életvezetési szokásainak tárgyában. Milyen hercig a kis büdös.

Akínaiak már a spájzban vannak, finoman szólva is. E tényt kezelhetjük a politikai korrektség jegyében, de fölfoghatjuk mint szimplán művészeti kérdést is. A legjobb, ha a bérkocsi felől közelítünk. Pontosítok: a Csömöri úttól közelítünk a Mozaik utca felé, előttünk bénázik egy nagyobb darab személyautó: föltart, de kis idő alatt leküzdjük, a sofőr nem kiabál át a mazsolának, nekem már kiszitkozódta magát, csak átnéz szúrósan, összevonva a szemöldökét, ám a feddő grimasz félbeszakad, lemondó sóhaj következik. "Hát persze, kínai, gondolhattam volna. Egyre több a kínai, nincs ezzel ugye semmi baj, de mindnek ilyen bazi nagy kocsija van, ezen viszik az édes-keserű levest, meg a sok pulyát, mert elférnek, de hát tudja, genetikailag a gépesítettség ilyen magas foka náluk, hát nemigen van kódolva."

Ha valami kíváncsiskodó a választási este más-más pontján dugta oda a képét a pártszékházba, könnyen eshetett áldozatául egyfajta érzékcsalódásnak. Vajon ugyanott járok-e, mint egy órával ezelőtt? Ám minden jó, ha a vége stimmel, vagy ahogy egy amúgy érdemdús társadalmi közbekurjantó jelezte Kuncze pártelnök tettekre sarkalló és a vesztest (Orbánt) froclizó zárszava közben: happy end. Igaz, ami igaz: a bentmaradásért folytatott küzdelem győzelemmel zárult, s ennek most ugyanúgy bírtak örülni az odacsődült rajongók, mint a pártjuk eddigi összes, számszakilag magasabb röptű választási eredményének, leszámítva talán csak a legutóbbi, 1998-as helyosztót.

Szeretni valakit valamiért, az nagyon nagy dolog. Aztán jön valaki, és azt mondja: az a valami az nem is létezik, nincs is, egy semmi, egy tévedés, és biztos is, hogy neki van igaza, szakértelme garancia, ha tárgyi bizonyítéka nincs is, el kell higgyük, úgy van. Mit lehet aztán? Megpróbálni a lehetetlent, és tovább szeretni. Vagy utálni engesztelhetetlenül, elsősorban önmagunkat természetesen: hogy is lehettünk ekkora balekok? Mindig ekkora balekok.

Megint egy mozi, amit úgyszólván lehetetlen vagy csuda nehéz ártatlanul nézni, sőt lehetséges elfogultságainknak se szeri, se száma. Kezdjük a személyesekkel, azokról legalább biztosan tudható, hogy nem a világ fejére olvashatók. A szarvasokról szóló rajzfilmeket én nagyon bírom, megvesz bárki lábon egy ilyennel, kedvencem a Zehn kleine Jägermeister, hogy jön az ide. Ne higgyék, hogy csak a viccelődés miatt, hanem azért, mert szarvas csak egy van, alighanem. A német cím egy úgynevezett videoklipet takar, egy kezdetben punk, aztán másmilyen német zenekar dalművéhez készült úgy négy éve, egy kis gyöngyszem, rövid, de sokat lehet nevetni rajta. Ugyanolyanok benne a szarvasok, mint egykor a sámándobokon, vonalakból rótt, ágas fejű fickók. Ilyenekkel találkozni Jankovics Marcell sámándobokról szóló, 1988-ban készített néprajzi ismeretterjesztő filmjében is, a múlt héten adta a Duna tévé. Azt a közel egyórás válogatást, bár lehetetlen, a Csodaszarvas minden vetítése előtt le kéne adni, igaz, csak nehezítené a befogadók amúgy sem könnyű helyzetét. Egyéb dolgokat is jó lenne előszedni. Maradva a személyes elfogultságoknál, a János vitézt, ami szerintem a magyar filmkészítés egyik

Volt egyszer egy Eddie Murphy-film, Dzsentlemanus, nyomta ezerszer a tévé, csak azt csodálom, hogy most, az eldurvult kampány időszakában nem szedte még elő egyik vendéglátó-ipari kanális sem a sifonérból. Mert az arról szólt, hogy Eddie, a pitlák szélhálmos, akit épp úgy hívnak, mint egy elhalt képviselőt, e névazonosságot kihasználva, mintegy fű alatt bejut a parlamentbe. A birkák meglátják az ismerős nevet, és rá szavaznak. Szerintem nekünk is így kéne csinálni, most még sunnyognánk egy kicsit, falból nyomulnánk a nyári olimpiára, kérnénk magunknak a ferbli Eb-t, aztán húsz év múlva zsupsz, Sóstón lenne a Téli Olimpia, közvetlen a cukrászda mellett jobbra, a szabadstrandon. Fölvehetnénk néhány lokálspecifikus helyi sportágat is a versenynaptárba, fakutyázás, zsebhoki, 4x100-as vegyes pálinka, rianás, aztán csak kaszálnánk befele a nemzetközi elismerést meg a tévéközvetítések jogdíjait.