Turcsányi Sándor

Minőséget a McDonald´stől! Vagy hochmeki? Nem csak azért, mert Aki Kaurismäkivel biztosra mehet az ember, hisz azt kapja, amire számít. És abból készítik el neki, amit ismer. Hogy tudható, kik jönnek majd szembe a vásznon és mit fognak csinálni. Úgy a legjobb a koszt a gyorsbüfében, hogy nem szűnt meg a marinált fürjvese régensherceg módra a világ legnagyobb konyhafőnökeinek előadásában, hogy teljes nyitva tartással üzemelnek a leghíresebb éttermek és a csak megveszekedett ínyencek által ismert és titokban tartott kis kifőzdék, ahol oly tökéletesen készítik azt az egyvalamit.

A trákok a Balkán északkeleti részén éltek, bizonyos jelek szerint fejlett kultúra volt az övék, Trákia (az egyszerűség kedvéért) mégis huzatos helynek számított: nincs erre bizonyíték, hacsak a mai meteorológiai adatok nem irányadók - északkeleten a helyzet botrányosan változatlan.

Vajdasági film, ehhez nem vagyunk szokva. Magam - régről - Vicsek Károly egyik, jugoszláv gyártású filmjét tudnám fölidézni, nem sok értelme lenne: jugoszláv filmgyártásról ma nem lehet beszélni, de abban is biztosak lehetünk, hogy az a világ, ahol az a húsz évvel ezelőtti darab játszódott, mit mondjak, eltűnt a föld színéről. De ha nem tűnt is el, ráismerni nem lehet. Pedig ugyanott vagyunk, ahol akkor: Palicson és Szabadkán, s Tolnai Szabolcs éppen azt mutatja, amire nem lehet ráismerni.

Heizler N., Hevér G., Kardos R., Kocsis G., Znamenák I., másik Szőke A.: Papsajt

Acím megfejtésre szorul, hangutánzó készítmény: a csuklás maga. Maga a film viszont nem szorul megfejtésre, magáért beszél, dialógusok nélkül, zajok és zörejek, kattogás és prüntyögés, hangyajaj és madárfütty által, elsőre kötetlenül:

Az emberiség legősibb vágya legyőzni a fizika (és az összes létező természettudomány) törvényeit. Szállni, mint madár, csak szárnyak nélkül, egyszerre dáridózni több helyen, császkálni ide-oda térben és időben, nagykanállal enni pirított hógolyót. A mozgókép föltalálása óta kedvenc témája ez a filmeseknek is. Előlépnek a hősök, helyből halhatatlanok, időgépbe ülnek, helyrerakják a trójai háborút Uzival, miegymás. Első - felületes - megközelítésben Gárdos Péter filmje is efféle vállalat bemutatására készült. Bebizonyítani, hogy a lehetetlen nem tart örökké, s ebből rögtön következik a második olvasat is, mely ugyancsak egy közkedvelt mozitípust idéz. Konkrétan azt, amelyik egy látszólag masszívan fölépített életrendszer pillanatok alatti (ez a legtöbb esetben s most is 24 lidérces óra) összeomlását ábrázolja. Néha elég egy véletlen, máskor egy rossz mozdulat, bármi, és startol a katasztrófa. Az adott esetben már az alapszituáció magában hordozza a kalamajka elkerülhetetlen bekövetkeztét, ahogy a nóta is mondja: jegenyefák, jegenyefák nem nőnek az égig.

"Ha nem lehet egy kicsit Amerika, legyen hát teljesen Ázsia" - fakadt ki a jó nevű dalköltő, nem is oly régen, kábé tíz esztendeje egy fiatalokról szóló film betétszámában. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, s a magyar filmet sem hagyták érintetlenül a változások. Arról ugyan vitatkozhatunk éppenséggel, hogy Szabó István Szembesítés című munkája most mennyire magyar film, de nem érdemes, hiszen a gyártás kétségtelenül az utolsó szögig külföldi, ám az egy percig se kérdés, hogy a rendező magyar, és nem akárki. Valaki, a legjobbjaink közül. A Szembesítés ellenben vegytiszta hollywoodi dramaturgiát követ, mit követ, alkalmaz professzionálisan. Mindezt csupán azért említem, hogy ne feltétlenül tűnjön az efféle hozzáállás a legújabb generáció kézlegyintéssel (fiatalság, bolondság) elintézhető sajátjának. Ezzel együtt tény, Miklauzic Bence roppant figyelemre méltó első nagyjátékfilmjében egy tipikusan hollywoodi forma telik majd´ színültig erős hazai tartalommal. Hogy a legkézenfekvőbb példát hozzuk, ami ezen a vásznon látszik, annak a címe minden további nélkül lehetne az is, hogy: Lidérces órák - Budapesten.

Van egy érzés. Finom kis borzongás. Ne mondják, hogy csak emlék, hogy utoljára kiskamaszként élték át! Visszajár az. A moziból kifelé (volt) tapasztalható, az a jó benne, azon túl, hogy jó, hogy különösebb erőlködés nélkül észrevehető másokon, falkamelegséggel is bódít. Jön ki a gyerek, mindenre képes és szép, legyőzi mi ellene kel, és valaki annyira szereti, ahogy még senkit senki se, és ez könnyű, olyan csodálatosan könnyű. Másokon fölismerni e röpke állapotot, mondom, egyszerű: tekintet, amit Rejtő felhős mélabúként ír le, karmozgás, mi az általánostól annyiban tér el, hogy párhuzamos: együtt leng a jobb a ballal, mint egyébként soha. Még annyira sem kitartható, mint az orgazmus, és késleltetni se lehet: jön, ha mész. A felnőttek bírják a kocsiig a vetítőtől, de ott kitör, ha mindenáron képesíteni kell, ilyenkor olyanok vagytok, mint John Travolta a Ponyvaregényben, miután arcába tolta a mexikói specialitást. A kormány pilleként forog, a motor harap, akár a vadállat, körben behúzott nyakú mazsolák.

Félek, ha belekapunk, rögtön elvész a lényeg, elébe lép a valóság, és jól kitakarja. Ezért a gyakorlati tudnivalókat, mint egyes útikönyvekben: előre vesszük. De annyira előre, hogy egy formás kis "napirend előtti" kerekedjen belőle, az se véletlenül.

Vannak kérdések, melyekre válaszolni illetlenség, de mit ér az élet, ha mindvégig illemtudó, így hát az adekvát feleletek - persze kontextusba helyezve gondosan - vissza-visszatérnek a közcsevejbe, mint valami még éppenséggel eltűrhető malackodás, ami ugyan helytelen, de olyan aranyos. Olyan aranyos, mint amikor elkáromkodja magát egy kisgyerek, vagy minden bevezető nélkül elővezeti megfigyeléseit a szomszéd néni életvezetési szokásainak tárgyában. Milyen hercig a kis büdös.

Akínaiak már a spájzban vannak, finoman szólva is. E tényt kezelhetjük a politikai korrektség jegyében, de fölfoghatjuk mint szimplán művészeti kérdést is. A legjobb, ha a bérkocsi felől közelítünk. Pontosítok: a Csömöri úttól közelítünk a Mozaik utca felé, előttünk bénázik egy nagyobb darab személyautó: föltart, de kis idő alatt leküzdjük, a sofőr nem kiabál át a mazsolának, nekem már kiszitkozódta magát, csak átnéz szúrósan, összevonva a szemöldökét, ám a feddő grimasz félbeszakad, lemondó sóhaj következik. "Hát persze, kínai, gondolhattam volna. Egyre több a kínai, nincs ezzel ugye semmi baj, de mindnek ilyen bazi nagy kocsija van, ezen viszik az édes-keserű levest, meg a sok pulyát, mert elférnek, de hát tudja, genetikailag a gépesítettség ilyen magas foka náluk, hát nemigen van kódolva."

Ha valami kíváncsiskodó a választási este más-más pontján dugta oda a képét a pártszékházba, könnyen eshetett áldozatául egyfajta érzékcsalódásnak. Vajon ugyanott járok-e, mint egy órával ezelőtt? Ám minden jó, ha a vége stimmel, vagy ahogy egy amúgy érdemdús társadalmi közbekurjantó jelezte Kuncze pártelnök tettekre sarkalló és a vesztest (Orbánt) froclizó zárszava közben: happy end. Igaz, ami igaz: a bentmaradásért folytatott küzdelem győzelemmel zárult, s ennek most ugyanúgy bírtak örülni az odacsődült rajongók, mint a pártjuk eddigi összes, számszakilag magasabb röptű választási eredményének, leszámítva talán csak a legutóbbi, 1998-as helyosztót.