Frankfurt 99: Vásárfia

szerző
Babarczy Eszter, - vas -
publikálva
1999/42. (10. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az utóbbi író neve Cs-vel kezdődik, pártvezér is, valamint antiszemita, s különösen azért haragszom rá, mert elfelejtette kurziválni a nevemet. Az előbbié E-vel kezdődik, és megnyitotta az 51. Frankfurti Könyvvásárt a múlt heti ÉS-ben megjelent zseniális beszélyével. Esterházy talán nem tudta, hogy mit csinál, de sokkal valószínűbb, hogy tudta. Én mindenesetre elöljáróban megköszönném neki, hogy hatástalanította a frankfurti magyar PR robbanékonyabb összetevőit.

Első menet

Az előtörténet nem túl biztató. Van sajtónk, de inkább ne lenne. Bizonyos német nyelvű lapok, amelyek nem mélyedtek el annyira a kérdésben, egyetértenek abban, hogy Magyarországnak vannak politikai érdemei (a DDR-polgárok Trabijai stb.), melyekre tekintettel igazán megérdemelte, hogy az Ostlandok közül elsőként szerepeljen eme rangos rendezvényen (mert az irodalma alapján nem jönne szóba?), és szép reményekre jogosítanak fel, úgy általában. Különösen tenyérbemászó e tekintetben a regensburgi Mittelbayerische Zeitung, valamint a Die Presse.

Azt sem lehet mondani, hogy az érdeklődés középpontjában állunk. A Frankfurter Rundschau szerint az igazi Schwerpunkt (súlypont) a CD-ROM, az internet meg egyéb digitalizált cuccok körüli aggodalom (mármint hogy már megint vége a Gutenberg-galaxisnak, és oda az üzlet). A Die Weltet is főleg ez foglalkoztatja. Felhívják a figyelmünket rá, hogy a könyvpiac koncentrálódik, a főszerep a marketingé, a Die Presse áhítatos rettegéssel tálalja a Bertelsmann által költött 4,6 millió márka reklámpénzt (mindössze négy cím népszerűsítésére!), és időnként minden cikk számokba fullad. 6643 kiállító, 89 440 új cím, s ezek közül 180 a piaci kockázattal dacoló német kiadók hősiességének köszönhetően eredetileg magyarul íródott. Nem csoda, hogy Walter Famler, a Wespennest főszerkesztője panaszkodott nekem, hogy az NKÖM nem utalja az általuk kiadott Csoóri-kötet után járó támogatást. Megtudom, hogy a magyar könyvkiadást is a multik uralják 30 százalékban. Ezen nagyon csodálkozom, mert minden második ismerősöm könyvkiadó, de egyik sem multi.

Félő, nem fokozta a magyar részvétel iránti értő érdeklődést, hogy a magyar szervezők a magyarságteljesítmény és PR-teljesítmény követelményei között vergődve kollektíve padlót fogtak az egyszerű prakticitás terepén. A honi történetekről majd máskor - de az még a Berliner Zeitungnak is feltűnt, hogy a Pest-Buda Café-ban nincs kávé, a Millennium Restaurantban az ételt hidegen, sokára és elcsigázott méltatlankodással hozzák ki a nyilván szintén egyszerű kiállítási elemnek szánt díszpincérek, a kiállítóknak szűken jutott standhely az előtérben álló ismeretlen magyar óriások következtében, és a magyar-német íróválogatott futballmeccsének szervezője egy nappal a mérkőzés előtt még nem tudta pontosan, miféle magyar írók fognak majd labdába rúgni (Cornelia Geissler, okt. 15. További olvasmányként tudom javasolni a Baseler Zeitung október 14-i cikkét a paprikás krumpliról.).

A magyar pavilon, amennyire ez a beszámolókból rekonstruálható, Magyarországot a tizenkét, oszlopra menekített magyar zseni lábánál parlagon heverő, ám könyvekkel borított ugarként mutatta be. Egyfelől a káosz, másfelől a barna hullámpapír - nietzscheien nagyszabású és zavaros gondolat. Ez, továbbá a kiállítási szlogen - Ungarn unbegrenzt, vagyis Magyarország határok nélkül - nem aratott osztatlan sikert a sajtóban (mondhatni osztatlan irónia tárgya volt), értelmezési problémát azonban, mint előzetesen tartani lehetett tőle, nem jelentett. A legtöbb újságíró rögtön felismerte benne a sérvgyanúsan kidüllesztett történelmi érdemek, a konyhaszagú otthoni veszekedések és a turisztikai klisék boldog keverékét, s ha némileg megfeddte is ezért a magyar kormányt, viszonylag gyorsan napirendre tért felette. A Neue Zürcher Zeitung kolumnistája - az NZZ minden német nyelvű lapnál többet foglalkozott a könyvvásár magyar vonatkozásaival - imigyen foglalja össze idevágó gondolatait: a magyar kultuszminisztérium egy korszerűtlen és korlátolt Walhallát állított elő Frankfurtban, de ezzel és bizonytalan eklekticizmusával csak saját fájdalmasan átérzett tekintélyhiányát sikerült demonstrálnia. Még szerencse, folytatja, hogy itt ez az Esterházy, akinek van ihlete Magyarország összes nyavalyájának vidám megköltéséhez. (Andreas Breitenstein, Hic sunt leones, NZZ, október 18.)

Egy ide.

Második menet

A magyar PR-t tovább rontotta az a csiklandó izgalom, amit csak egy ilyen Cs. tud előidézni a jobbfajta újságíróban. Dalos György, aki a berlini Magyar Ház éléről, Németországban szinte őshonosnak számító kétnyelvű íróként, szervezte a magyar irodalmat Frankfurtba, több újságnak is jó előre elmondta ugyan, hogy Cs. alig 5,5 százalékot ér, de ezt A frankfurti zsarnokság című ziccert nehéz lett volna kihagyni. Tudta ezt nyilván Cs. is, mármint hogy nehéz lesz kihagyni, tán még örült is neki. Ha az osztrákok magyarázkodnak Haider miatt, a magyarok magyarázkodjanak őmiatta. Ettől úgy néz ki, mintha Haider, ez a huszonvalahány százalékos fitt, csinos fiú meg ő egy súlycsoportba tartoznának. Hát nem. Igaz, hogy Haidernek jobb dolga is van, mint hogy az osztrák irodalmat kurziválja.

Csurka a nevezetes, egyébként még az augusztusi Magyar Fórumban megjelent írásában azt mondja, hogy a magyar irodalmat csupa zsidó képviseli Frankfurtban; hogy a frankfurti csomagot tulajdonképpen még Révai József állította össze, majd bonyolult reinkarnációkon keresztül, neoliberális kritikus-brókerek formáját öltve, a nemzet szájába tömte azért, hogy végül a sok kis érvényesülni vágyó írócska közé csomagolva eladja Frankfurtban a szabadkőműves-zsidó összeesküvést - amelybe nem fér bele se ´56, se Trianon, se Pilinszky, se Nemes Nagy, se Nagy László. És hogy, idézem, "Márai hiányzik a határtalan magyar Frankfurtból". Végül pedig kiszámolja, hogy "a szervezők által vállalt írók és művek közül óvatos számítás szerint csak a könyvek címe, a szerzők neve, eddigi munkássága, önvallomásai és ismert álláspontjai és álláspontváltozásai szerint a száztizenkét felsorolt cím közül ötvennégy tartozik az SZDSZ-es, illetve vállaltan zsidó Kőbányai-körbe, és szólaltatja meg a holocaust témáját, vagy helyez műve középpontjába valamilyen, ebbe a körbe tartozó problémát, konfliktust, főszereplőt."

A kht. listája ugyan az esetlegesség minden nyomát magán viseli, de a fenti vádhalmaz minden ideológiai kifogás előtt és azon túl marhaság. Márai a könyvvásár egyik nagy felfedezettje, a kritikák után ítélve. (A gyertyák csonkig égnek német fordításával szerepel, a könyvet a Piper Verlag adta ki Christina Viragh fordításában, és többek közt a Die Welt és a Die Zeit dicsérte egekbe. Az Egy polgár vallomásai már a nyolcvanas években megjelent németül.) A könyvvásáron továbbá nem 112, hanem 180 magyar mű szerepel, és ezek közül - saccra - ötnél nem több foglalkozik valamilyen értelemben a holokauszttal. A magyar írók viszont Csurka hazugságait a szívükre vették, amin a német újságírók boldogan csámcsognak. Külön cikk a Die Pressében, a Die Weltben, a Neue Zürcher Zeitungban, megjegyzések a Hesseni Rádióban, Kertész Imre azt nyilatkozza az ÉS-nek, majd a Die Weltnek, hogy nem tekinti magát a magyar irodalom részének, különben meg igenis írt ´56-ról könyvet, Az angol lobogót, Esterházy az NZZ-ben is meg a megnyitóbeszédben is sajnálkozik meg magyarázkodik, ha mégoly elegánsan is. A fenébe. Tán csak nem félünk a Csurkától?

Ha kiselejteztük, még nincs vége. Utána selejtezzük ki a népi-urbánust is. Utána nézzük meg, mi maradt. Aki uncsinak találja a maradékot, az ezentúl hagyjon fel a magyar irodalom írásával és olvasásával.

Egy oda.

Harmadik menet

Az igazi kérdés ugyanis az, hogy a magyar írók egyenként olvashatók-e, és kik által, hogyan, és miért. A német újságírók elég szorgalmasan olvastak, és megdicsérték, Márain túl, Kertész Imrét, Földényit, Bodor új regényét meg Tar novelláit, udvariasak voltak Dalossal, fanyalogtak Tar regényén, Márton László - általam kedvelt - Jakob Wundschitzán meg Konrádon, hoztak névsorokat (Esterházy, Nádas, Konrád, Krasznahorkai - vagy Nádas, Esterházy, Konrád, Kukorelly, Garaczi - vagy Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Radnóti). Jelent meg elemzés a magyar nyelvről: a Die Zeitben Nádasdy Ádám tollából, akiről ebből tudhattuk meg, hogy a nagypapája egy (ein) Eduard Ritter von Hübner volt, és Christa Viragh is a témába vágott az NZZ-ben; és hosszú esszéket is olvashattunk a magyar irodalomról és történetéről ugyanott és a Der Standardban (Wilhelm Droste rettenetesen sokat dolgozhatott szeptember táján, hogy ezt a sok jó esszét mind tető alá hozza), továbbá különszámokat, pl. a Frankfurter Rundschauban, és interjúkat különféle írókkal - és nem állítom, hogy minden lapot olvastam.

Bár feleennyire odafigyelnének itthon.

Kettő ide.

Összefoglalás és eredményhirdetés

E. kiütéssel győzött Cs. felett, amikor elegánsan "egykor jó" novellistának nevezte, aki akár ott is lehetne Frankfurtban (NZZ, október 9-10., Patriotische Übungen, ld. az ÉS még eggyel előbbi számát).

A magyar írók pontozással győztek a szervezők felett. Váljék egészségükre, gyarapodjanak és sokasodjanak.

Az NKÖM és a kht. megúszta. Fogják-e kicsit szégyellni magukat?

Robert Weidhaas, a Schwerpunkt és az országcentrikus Frankfurt kitalálója átadja helyét egy svájcinak, Lorenzo Rudolfnak. Azért jövőre Lengyelországnak még lesz egy esélye.

García Márquezt állítólag a frankfurti vásáron kezdték külföldiül olvasni. Akkor még Márai meg Bodor is bejöhet.

Engem ezentúl csak akkor tüntessenek fel névsorokban, ha erről előbb értesítenek. Ne már a barátaimtól tudjam meg megint.

Babarczy Eszter

(eb305@is8.nyu.edu)

Hogy is volt

Magyarországot a volt szocialista országok közül elsőként hívták meg Frankfurtba 1997-ben, egy sikertelen pályázatot követően. Az előkészületek gondjairól elsősorban egy-egy szervező lemondásakor értesült a nagyérdemű: először a még Frankfurti Előkészítő Bizottság néven működő szervezőbizottság vezetői, Radnóti Sándor esztéta és Miklós Tamás filozófus-irodalomtörténész távoztak 1997 novemberében, azt követően, hogy egy tartalmi kérdésekkel foglalkozó összefoglalót tettek le Magyar Bálint akkori művelődési miniszter asztalára. A könyvvásár ügye ekkor az Erdődy Gábor vezette Millenniumi Emlékbizottsághoz került, a művészeti vezető viszont a miniszter személyi titkára, Sebesi István maradt, aki a szervezésben is részt vett.

A kettős irányítás feloldására alakult kht. vezetésével Morcsányi Gézát, a Magvető Kiadó igazgatóját bízták meg, 1998 májusában azonban ő is lemondott, mivel nem kapta meg a tavalyi évre esedékes százmillió forintot, s nem tudott megküzdeni a közegellenállással. A kormányváltást követően Sebesi távozott posztjáról, és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Szegedi-Maszák Mihály irodalomtörténészt kérte fel, önálló miniszteri biztosként, a frankfurti előkészületek irányítására. A két irodalmi kurátor ekkor Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész, illetve a munkába már korábban bekapcsolódott Dalos Görgy író, a berlini Magyar Ház vezetője lett. A kht. ügyvezetésével Bernáth Árpádot, a JATE Német Intézetének igazgatóját bízták meg, mivel Szegedi-Maszák Mihályt egyetemi elfoglaltsága Bloomingtonba, az Egyesült Államokba szólította.

A könyvvásárra utazó kiadványok listája az 1997-ben és ´98-ban meghirdetett kiadói és fordítói pályázatok eredményeként alakult ki, nem kis vitát váltva ki a szakmai és politikai elit tagjai között a válogatás elveiről, a rendelkezésre álló pénz elosztásáról. A végső összeg egyébként mintegy hatszázmillió forintra rúg, a keretek elsősorban Szegedi-Maszák Mihály és Hámori József kulturális miniszter tárgyalásait követően alakultak ki: az új kormány nagyvonalúbb volt elődjénél az összeget tekintve, ám a pénzek áramlása továbbra is nehézkes maradt.

A könyvvásáron szereplő műveket és szerzőket tartalmazó lista az utolsó pillanatig folyamatosan változott. Az első koncepció még az utolsó tíz év szépirodalmát preferálta, a kormányváltást követően bővült ki a kör történeti, művelődéstörténeti, illetve egyéb nem szépirodalmi művekkel, és a korábbi magyar szépirodalmat is nagyobb súllyal képviseltették a listán. Ugyancsak bővült a személyesen megjelenő művészek névsora, elsősorban olyan nevekkel, amelyek korábban nem csengtek olyan ismerősen Németországban, mint Kertész Imréé, Konrád Györgyé, Eörsi Istváné, Esterházy Péteré vagy Nádas Péteré. Összesen több mint ötszáz magyar könyv volt jelen a vásáron.

Az irodalom és a tudomány mellett a képzőművészet és a zene is helyet kapott. Az Eszterházy-gyűjtemény, a kaposvári Rippl-Rónai-múzeum és a Kecskeméti Fotómúzeum anyaga volt látható, a Nemzeti Filharmonikusok, a Festetics Kvartett, a Muzsikás együttes és Sebestyén Márta pedig hallhatók Frankfurtban, s a kortárs magyar film- és táncművészet is bemutatkozhatott. A magyar pavilont Ferenc István tervezte, a kezdetben 1800 négyzetméteres kiállítási tér végül 5000 négyzetméterre nőtt.

- vas -

szerző
Babarczy Eszter, - vas -
publikálva
1999/42. (10. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra