MaNcs: A Simon mágus számomra attól olyan lefegyverző, hogy miközben hosszú felkészülés és tengernyi tudásanyag áll mögötte, tele van kulturális és történelmi utalásokkal, mégis annak, aki beül a moziba, semmit sem kell tudnia ahhoz, hogy maradéktalanul élvezze a filmet. Tudatosan választottál ilyen egyszerű történetet?
Enyedi Ildikó: Igen. Akár a ma nagyon divatos parajelenségeket, akár a gnózist vesszük, mind a kettő olyan terület, ahol szinte kínálkoznak a látványos megoldások. Nagyon sok anyag van erről, szinte elárasztanak bennünket, a napi horoszkóptól az ezoterikus tanokig, és ezek azok, amiket én nem szerettem volna megmutatni a filmben. Úgy gondoltam, hogy nincs rá szükség, elég nagy dózist kapunk belőle egyébként is.
MaNcs: A kulturális utalások vagy a tudásanyag alatt nem elsősorban a parajelenségeket meg a misztikát értettem. Még forgattál, amikor megjelentettél egy összeállítást a Filmvilágban, amelyből kiderült, hogy a Simon mágusra készülve a reklámoktól a filozófiáig, a tévéműsoroktól a vallásig milyen sokfelé tájékozódtál.
EI: A forgatókönyv tulajdonképpen mindig annak a lecsapódása, amivel az ember a megelőző években foglalkozott, ami felkeltette az érdeklődését. Megnéztem a Mátrixot, rájöttem, hogy egy picit előreszaladt a Simon mágus, abból a szempontból, hogy képzőművészetben, filozófiában már máshol tartanak a dolgok, mint filmben. Sajnos a munka meg a család miatt nem nézek elég filmet, és tájékozatlanabb vagyok, mint szeretném, és azt képzeltem, hogy már nagyon sok mindenen túl van a mozinéző is. A Mátrix, amit nagyon élveztem, egy abszolút naiv, egyenes újgnosztikus film. És sok jön még ilyen, amíg telítődik ezzel a néző. A gimnazistákkal, egyetemistákkal találkozva viszont azt láttam, hogy még sincs veszve minden. Csináltunk egy vetítési körutat, és ezeken a beszélgetéseken kiderült, hogy a fiatalokkal egyenesben tud kommunikálni a film, meg én is. Felszabadító élmény volt, hogy egy olyan film, ami lassú, egy ötven év körüli pasasról szól, a kompozíciója szándékosan konzervatív, tehát nincs benne egyetlen olyan elem sem, amely különösképpen csábító volna a fiataloknak, és mégis rá tudtak hangolódni, talán jobban is, mint a harminc felettiek.
MaNcs: Akkor már nagy baj nem lehet, mert pontosan ez a korosztály jár a legtöbbet moziba.
EI: Öt éve jártam legutóbb ilyen körúton, akkor a Bűvös vadásszal. Változott az egyetemista közönség. Sokan voltak. A legtöbben ottmaradtak a beszélgetésre, és nem a szokásos kérdéseket tették fel, hanem szinte mindenhol igazi vita alakult ki. Volt, hogy rólam meg is feledkeztek, és egymás között kezdtek el vitatkozni. Jó beszélgetések voltak. Azt szűrtem le belőlük, hogy valami jó alakult. Minden korosztály természetes módon pontosan az ellenkezőjét csinálja annak, mint amit a közvetlenül előtte járó. Ezek a fiatalok komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy elkerüljék a zsákutcákat, ahová a harmincasok teljes lendülettel betolattak: kompetitivitás, imidzs mint személyiség, gyors karrierépítés. Ha úgy vesszük, szerencséje van a mostaniaknak. A dacreakciók sorában éppen nekik jut az érdekesebb, színesebb lap. De azért ezt nem csak ajándékba kapják. Nekik tényleg erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy kultúrához jussanak, drágák a könyvek, ritkák a vetítések, hiányoznak vagy elvékonyodtak azok a hálózatok, azok a fórumok, amelyek régebben rendelkezésre álltak, de ők megragadnak minden alkalmat, mert az önbecsülésükhöz ez hozzátartozik. Mert minden korosztálynak megvan az, hogy mitől érzi magát jó fejnek vagy nem tudom, minek, és a mostani fiatalokkal való találkozás nagyon reménykeltőnek tűnt, a filmtől függetlenül is, mert azt láttam, hogy van nyitottság az egyetemistákban, de ez nem naiv, hanem egyfajta csak azért is nyitottság.
MaNcs: A vidéki egyetemeken jártál?
EI: Nem csak. A Fáklya klubba a bölcsészek és a TTK-sok jöttek el, méghozzá nagyon sokan, aztán voltam a Pázmányon, és elég sok kispap is megnézte a filmet. A piaristák miatt nagyon izgultam, mert a Simon mágus története voltaképpen egy ellenverzió a hivatalos tanítással szemben. Ülünk itt, és próbálunk a filmről beszélni, és helyette generációs kérdések meg minden egyéb felmerül... Neked nem nehéz erről a filmről beszélgetni? Mert nekem igen. Minden, amit mondok, merő fontoskodásnak tűnik. Az is, amit most mondok. Tömbszerű filmet szerettem volna csinálni, mint amilyen tömbszerű Andorai Péter személyisége is, és szinte szenvedést okoz, amikor megbontom ezt a tömböt azzal, hogy beszélek róla.
MaNcs: Én is így gondolom, és ezért volt olyan jellemző, hogy a Filmvilág legújabb számában két homlokegyenest máshonnan közelítő írás foglalkozik a Simon mágussal. Egyformán járható út kielemezni a jelentésrétegeit, a történelmi hátterét, az utalásokat, mint Tatár György tette, aztán jött Kornis, aki elsősorban azt írta meg, hogy őt hol és hogyan érintette meg a film.
EI: Nekem a filmtől függetlenül is nagyon érdekes volt Tatár Gyuri cikke, szerintem fontos dolgokat fogalmaz meg, és mint minden igazi gondolkodónak, bármi ürügy jó neki, adott esetben ez a film.
MaNcs: Kérdezhetek egy butát? Amikor Simont Párizsba hívják, tényleg azért nem száll repülőre, mert a két apokrif legenda közül te azt választottad, amelyikben nem a levegőben röpködve, hanem a föld alá temetkezve méri össze az erejét Szent Péterrel?
EI: Igen. De nagyon fontos, hogy ez -és még sok utalás - csak egy minden hájjal megkent filozófusnak jut eszébe. Én végül is tíz évet foglalkoztam evvel az anyaggal, anélkül, hogy meglett volna a történet. Tehát nem egy meglévő történethez kerestem anyagot, hanem valamiért lángoló érdeklődés szállt meg a korszak, az akkori szellemi áramlatok iránt. Egy idő után az ember átitatódik a témával, az szabja meg a gondolkodását. És nem azért "tesz be" utalásokat, hogy üzengessen a nézőnek, hanem mert így esik jól, így otthonos a történetszövés.
MaNcs: Arra gondolsz, hogy utólag már magad sem tudod visszavezetni, hogyan alakult ki egyik-másik megoldás?
EI: Igen, sok mindenre csak a cikk alapján emlékeztem vissza, hogy tényleg, persze...
MaNcs: Híre ment, hogy a filmszemle után szerveztél egy alternatív díjkiosztást, amelyben nem is a díjosztás volt a vonzó, hanem a találkozás lehetősége.
EI: Jártam Szocsiban. Ott rendezik az orosz filmszemlét, de sikkből meghívnak nemzetközi filmeket is, és ott láthattam, hogyan él együtt az orosz filmszakma. Épp abban az időben hajtott végre Mihalkov egy filmszövetségi puccsot, és nagyon felbolydult a társaság. Ez egy abszolút narcisztikus, exhibicionista, egocentrikus szakma, nem kispajtások vannak együtt egy őrsben, hanem mindenki egy külön világ. Kivételes pillanatok azok, amikor rendezők őszinte szövetséget tudnak kötni egymással. De a versengésből adódó feszültség levezetésének is több módja van. Elmondom az orosz receptet. Mindenki ugyanabban a tengerparti szállóban lakott. Volt a parton egy hatalmas kávézó, ami hajnalig nyitva tartott. Lementek este, hajnalig ittak, iszonyatosan összevesztek, az üvöltözésig, de szembe szidták egymást, és egy idő után egymás nyakába borultak. Ez nekem nagyon imponáló volt. És úgy gondoltam, hogy évente egyszer itthon is összejöhetne a szakma, amikor nincs ott senki más, nincsenek újságírók, nem kell szerepelni, hanem egymásra tudunk figyelni. Jó is, hogy beszélünk róla, mert utána valaki, aki nem volt ott, azt írta, hogy ez egy félresikerült gesztus volt. Üzenem, hogy nem gesztus volt, hanem buli. Amikor híre ment, minden tévéstáb bejelentkezett, és én könyörgéssel töltöttem az utolsó napot, hogy ne jöjjenek oda, mert mi nem tüntetésre készülünk. Szívem szerint a zsűritagokat is meghívtam volna, de annyira puskaporos volt a levegő, hogy csak anyázás lett volna belőle. Úgy gondoltam, hogy több hónap megfeszített munka után mindenkinek jár egy kis lazítás, és nem jó, ha ehelyett az elmaradt díjakon rágódik mindenki.
MaNcs: Tehát nem a zsűri diszfunkciója miatt, hanem a szocsi élmények hatása alatt szervezted meg a hazai filmesek találkozását?
EI: Amikor még két nappal a szemle után is rosszkedvvel ébredtem, az siralmas perspektíva volt. Majdnem belegebedtem a film befejezésébe, tudtam, hogy mindenki így van vele, és arra gondoltam, hogy még az a kis lazítás se legyen meg utána? Nem gesztusnak szántam, hanem görcsoldónak. Játék volt, hogy kalapból kihúztuk azt a három díjat, amit nem osztottak ki, és mit tesz a véletlen, az első filmes meg a kisfilmes díjat épp egy első filmes és egy kisfilmes kapta.
MaNcs: Én annak örültem az idei szemlén, hogy végre vannak olyan filmjeink, amiket bátran el lehet küldeni a nemzetközi fesztiválokra, még a nagyokra is. Aztán azt hallottam, hogy mégsem sikerült.
EI: Annál nagyobb siker nem kell, mint hogy a filmemet meghívták Velencébe a versenyre. Sajnos nálunk nincs jól megoldva a fesztiváloztatás, és egy szervezési hibán vagy ügyetlenségen múlt, hogy mégsem jutott ki Velencébe a Simon mágus. Kényes dolog a filmdiplomácia, nagyon kell érteni hozzá. Utólag tudtam meg, hogy annak idején az első filmemet (Az én XX. századom) meghívták egy spanyol fesztiválra, de a Hungarofilm máshova küldte el, mire közölték, hogy akkor itt nem lesz többé magyar film. És nem is lett. Nem haragszom senkire, és nincs okom elkeseredni, mert nagyon sok helyre hívták meg a Simon mágust, voltam már vele Torontóban, Locarnóban, és most utazom Mannheimbe.
MaNcs: Hogy fogadták a filmet?
EI: A közönség nagyon jól. A kritika kétféle. A német kritikák egy kivételével rosszak voltak, ingerültek, és nem azt mondták, hogy ezért vagy azért rossz, hanem azt, hogy ez egy nagy semmi. Azért is jó volt a hazai körút meg az a néhány külföldi közönségvetítés, mert láthattam, hogy mégsem semmi. Mintha a németek egy nagy lyukú tésztaszűrővel néznék, és mivel a film finomabb szemcséjű, nyomtalanul folyik át rajtuk. Félve mentem el ezek után egy frankfurti vetítésre, de kellemes csalódás ért, mert a vitán csak egy ember volt, aki ugyanazt képviselte, mint a német kritika, nagyon sokan viszont szerették a filmet. Én soha nem akarok a filmmel valami konkrét dolgot elérni, üzenetet közvetíteni, hanem inkább egy állapotot szeretnék előidézni. A közönségnek, úgy tűnik, ez sehol sem okoz gondot, de a szakmabeliek mintha feszültebben néznék a filmeket, nekik ez végül is munka, és úgy érzik, hogy azonnal véleményt kell formálniuk. Akkor meg nehezebb mindenféle állapotokba kerülni.
MaNcs: Mióta befejezted a forgatást, mást sem csinálsz, mint követed a film útját?
EI: Most fejeztem be a Frankfurti Könyvvásárra szánt videofilmet. Beszabadultam a Filmintézetbe, a tévéarchívum összes raktárába, azt vettem ki, amit akartam - ilyen csak egyszer adatik az életben -, aztán a Széchényi Könyvtár Történelmi Videotárában vágtuk össze az anyagot. Ez montázsfilm, olyan, mint egy egyórás klip, Magyarországról szól, és folyamatosan vetítik a magyar pavilonban. Szerintem elég vicces lett, még szívesen dolgoztam volna rajta akár egy fél évet, de szorított az idő. Jóformán mindenki szívességből dolgozott rajta, vagy adott hozzá anyagot, képet, kapacitást. Melis László jelképes összegért csinálta meg a zenét. Jó munka volt, nagyon élveztem. És nagyon furcsa egy felkérés kényszerének hatására szembesülni azzal, hogy mi az embernek az, hogy Magyarország. A pátosz és az idétlen viccek között hánykolódik az ember, és a végén megtud valamit saját magáról.
Bori Erzsébet
Ui. I.: Átolvastam, amit mondtam, és rájöttem, hogy úgy néz ki, mintha pikkelnék a harmincasokra, a szakmabeliekre és a narcisztikus filmrendezőkre. De ez nincs így.
Ui. II.: Sőt ellenkezőleg.
