Elsüllyedt szerzők XXII.

A pehelysúly bajnoka

Aszlányi Károly (1908-1938)

Könyv

Írt a Nyugatba, de nem tartozott a generációs beltagok közé. Alkalmi bedolgozója volt a magas irodalmi fővonalnak, de nem is ért volna rá többre: ott volt a forgatókönyv- és a sportújságírás, a Fradi-drukkerség és kedvelt könnyű műfaja, a ponyvával rokon lektűr; az utóbbinak volt Aszlányi Károly az egyik legszellemesebb, a maga idejében híres és híresen könnyűkezű művelője. Bőven mért aforizmái és szatirikus vénája Karinthyval és Rejtővel rokonítják, történetmesélő léhasága kora (a harmincas évek) nagybani ponyvamunkásaival.

Egyik irányba sem volt ideje kiforrnia magát: 30 éves korában hunyt el. Halálának körülményeiről, a végzetes autóbalesetről több verzió is ismeretes a visszaemlékezők tollából. Az egyik ilyen szerint a felvidéki riportkörútra induló Aszlányi - akit állandó munkahelye, a Sporthírlap bízott meg, hogy a helyi sportviszonyokról tudósítson - Dorog környékén autózott, amikor egy kislány átszaladt előtte az úton, ő pedig a kormányt félrerántva egy útszéli fának ütközött. Egy másik beszámoló szerint egy teherautót előzött a jeges úton, egy megint másik szerint viszont egy kisfiút került ki, és így ütközött fának, s végül ott a megemlékezés az árokba borult motorkerékpárról és a baleset láttára hirtelenjében fékbe taposó Aszlányiról. Ha a részletek el is térnek, abban mindegyik megegyezik, hogy a saját Topolinóját vezető író nem szenvedett. Tán csak annyi ideje maradt, hogy lepörgesse az elmúlt harminc év történetét, melynek főszerepét a kor hőse, a mindenkor szellemes és jól öltözött, sietve és nagy lábon élő, legjobb mondatait jól fogyó lektűrökbe rejtő társasági ember alakította.

*

Aszlányi még Ausländerként, egy fűzfafilozófus apa és egy kalapos anya gyermekeként látta meg a napvilágot Ada-Kaleh szigetén, melyről az irodalmi fáma szerint Jókai Az arany emberben szereplő senki szigetét mintázta. Míg a kalapszalont üzemeltető anya nem került a magas irodalmi körök látókörébe, az Orsován tisztviselősködő, de szíve szerint inkább a szépírásnak élő Aszlányi Dezsőre felfigyelt a Nyugat is. 1910-ben itt írt az idősebb Aszlányi filozófiai értekezéseiről (az Új evolúciók és a Virágszerelem című kötetekről) Karinthy Frigyes, akinek epésen büntető sorai (különösen a végső döfést megadó befejezés: "Aszlányi Dezső egy este, lóugrás szerint, megfejtette a világrejtélyt. Zenélő órát kap ajándékba, szerkesztőségünkben fölveheti.") felértek egy apagyalázással. Még szerencse, hogy megjelenésük idején a kis Károly csupán kétéves volt, s bár afféle csodagyerek lévén mindig is könnyűszerrel hagyta maga mögött korosztálya éltanulóit, e zsenge korban még egy csodagyerektől is túlzás lett volna a Nyugat rendszeres olvasása. Amint azonban alkalma adódott rá, s ez az alkalom 19 évesen jött el, az ifjabb Aszlányi sikerrel tornázta be magát a Nyugatba, a családi hagyományokkal dacolva azonban nem őt kritizálták, hanem ő kritizált. Hazai viszonylatban az elsők között ír Brechtről, s ha már nem tett eleget az atyai kívánalmaknak, s nem lépett zenei pályára, csekély vigaszként legalább írt a zenéről, például Kodály Háry Jánosáról. Kritikusi repertoárjából azonban a filmzene és a gordonkaest sem hiányzik. De nem csak a lap kritikai szekciójában, a Figyelő oldalain találkozni a nevével, felbukkan hamarosan az irodalmi mély vízben is. Húszévesen díjat nyer a Nyugat novellapályázatán: a beküldött 378 pályamű közül ott van a tíz díjazott között az övé is, melyet Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső és Osvát Ernő bírálóbizottsága 100 pengővel jutalmaz.

Könnyen viccel

Havi 200 pengő fixszel / az ember könnyen viccel - tartja a kor közkedvelt kupléja, s ha hihetünk a szociológiai mélységű slágerigazságnak, akkor ez idő tájt már a kötelező éhezésen mint afféle irodalmi gyermekbetegségen átesett Aszlányinak is futotta némi jókedvre, mely jókedv hamarosan olvasóira is átragadt. A pályakezdő író - javadalmazásától függetlenül - valóban könnyen viccelt, szapora bestsellerírói teljesítménye bizonyítja kivételes komikusi, szatirikus vénáját. Noha továbbra is bedolgozott a Nyugatnak (versei, novellái és műbírálatai jelentek meg a lapban), Aszlányi a könnyebb ellenállás és a látványosabb sikereket ígérő szórakoztató irodalom felé vette az irányt. Minden jel szerint boldogan aprózta el magát; sietett, hogy eleget tegyen kávéházi, lektűrtermelési, sportújságírói és egyéb, nagyvilági kötelezettségeinek, melyek közül a legkedvesebbnek minden bizonnyal az imádott Fradi meccseinek látogatása számított. Minél gyorsabb helyváltoztatását saját sportkocsival (a szemtanúk szerint egy szuperelegáns Wanderer W25K-val) oldotta meg, s amilyen gyorsan hajtott át Pestről Budára, olyan rohamtempóban ontotta a sikerkönyveket. Első regénye, a Pénz a láthatáron 21 éves korában jelent meg, egy évvel rá, 1930-ban pedig a Nemzeti Színház bemutatta Szélhámos kerestetik című vígjátékát. Szinte még ki sem hűlt a tinta a Nyugatban megjelent díjnyertes novella, A hóember kéziratán, szerzője máris keresett piaci tényező, a Nova kiadó nevével öszszeforrt bestsellertípus "vezérképviselője".

A Pénz a láthatáron szép sikert aratott, s kiállta a Nyugat kritikai nehéztüzérségét is. Komlós Aladár írt róla kritikát: bár nem minden fenntartás nélkül, de lelkesen üdvözölte az Aszlányi teremtette tréfás, kedves játékvilágot, "ahol az emberek valószínűtlen könnyűséggel mozognak", de barátilag kifogásolta a könyvet átható enyhe "céhbeli szagot". Ezzel az egész életművet belengő bestseller-stichhel szembeni fenntartásait egy másik kolléga epésebben fogalmazta meg: "Tehetségének veszélyes karrieríze volt" - írta nekrológjában Illés Endre, de ő sem tagadta, hogy voltak e karriernek másféle ízei is; a szellemességé és a játékosságé például, melyek fáradhatatlanul piszkálgatták az írót az iparosban.

Aszlányi egyik legnagyobb sikerét is a vérbeli író és a közönség kegyeit kereső iparos összefogásának köszönhette. Az 1935-ben megjelent (s azóta kétszer is megfilmesített) Sok hűhó Emmiért a civakodó szerelmesek sokmenetes bokszmérkőzéseinek egyik szép példája: a legjobb pillanataiban hol ihletett burleszk, hol szikrázóan szellemes aforizmagyűjtemény, a köztes bekezdésekben pedig holdfény és szívküldi. A nevét ssy-nal író, kissé kiélt és felettébb cinikus földbirtokos, aki hatszáz holdján elég sok mindent épített ahhoz, hogy utódainak legyen mit lerombolniuk, szóval ez a sok nőt elfogyasztott arszlán minden várakozáson felül belebolondul komornyikja egyetlen leánygyermekébe. A birtokos birtokosi vágyainak netovábbja a címben megnevezett makacs, nyakas és polgárian szegény Emmi - megszelídítéséért nemcsak a kényelméről és a szivarjairól hajlandó lemondani a főhős, de Ercsi felé bandukolva a vacsorája is veszni látszik, és ezt sem bánja. Filmen az ilyet úgy hívják, hogy romantikus komédia, vagy ha férfi és nő gyorsvonati sebességgel civakodnak, akkor úgy, hogy screwball; Aszlányinál olyan színvonalon folyik a vígjátéki adok-kapok, hogy azt akár a híres hollywoodi kortársak, Lubitch és Preston Sturges is megirigyelhették volna. Ami pedig a kötelező giccset illeti, azt Aszlányi az irodalomra keni, mely szerinte "egyebet sem tesz, mint beszámol a Hold sütéséről". De ugyanő és ugyanitt gondoskodik a ponyva definíciójáról is, mintha önmagával összekacsintva saját bizonyítványát is magyarázná: "A pályaudvaron könyvet vásároltam, afféle útiolvasmányt, ami nem azért úti olvasmány, mert úton kell olvasni, hanem olyan, mintha úton írták volna."

Lavandola

Maga is szép számmal követett el ilyen útonlévőségeket, de sosem írt olyan fércet, melyben, ha csak egy-egy bekezdés erejéig, ne ütötte volna fel a fejét a rossz magaviseletű szatirikus. A humorista még egy olyan, világégéssel riogató, utópisztikus nagyregényben sem bírt magával, mint amilyen a feltartott mutatóujjal gépelt Özöngáz, melyben a szerző (1936-ot írunk) világégést vizionál, és alapigazságokat fogalmaz meg a fasizálódás felé rohanó emberiségről. E nagyot akaró, de finoman szólva is felemás regénykísérletben Aszlányi akkor jut legközelebb a drámai valósághoz, amikor épp utántölti a nagy szavakat, s az így beálló csendben viccet mesél. Egyik legjobb vicce Lavandoláról, a kitalált burleszkállamról szól, melynek függetlenségi igénye robbantja ki a világháborút: "Az országban egyetlen párt van, az antiszemita párt, amely még akkor alakult, amikor a jelenlegi fővárosnak tizenhét zsidó vallású lakosa volt. Ma már csak egy van, azt is maga I. Lorenzo hozatta az országba, az antiszemita vezérek kérésére." A lavandolai sajtó tehát nem téved, amikor azt írja, hogy a zsidóság - vagyis Klein Márk fűszeres - egységes. Ez azért mindjárt más, mint amikor a humanista elborzadva írja az új találmány, az embereket megszelídítő békegáz bevetésekor: "a lakosok zömében, mint névtelen határozatlan fenyegetés, élt a jobb jövőtől való félelem, az emberek saját rosszaságába vetett megnyugtató hite nem tudott helyreállni..."

Miként az Özöngázban, Aszlányi más regényeiben is szerette hamisítatlan angol környezetbe helyezni történeteit, a King Street helyett azonban bátran írhatott volna Király utcát is: pesti regényeit angol humorral írta, az angolokat viszont valami eltéveszthetetlen pestiesség lengi körül. S hogy még nagyobb legyen a zűrzavar, amikor a Hét pofont, ezt az angol polgári demokráciába plántált Ludas Matyi-történetet a németek megfilmesítették, Aszlányi találmányán, a King Streetről nyíló Király utcán német nevű karakterek kezdtek korzózni. A Hét pofont egyébként Aszlányi már eleve forgatókönyvnek írta, s csak ezután bővítette regénynyé. Előszavában nem is rejtette véka alá, mit gondolt művéről: "De máskülönben mindig kimondtam, amit gondolok, csak a Hét pofonban nem mondtam ki, amit gondolok, csak azt mondtam ki, ami történik. Ennélfogva a Hét pofon irodalmilag értéktelen, és talán éppen ezért sikere van." Jó, jó, azért nem eszik ilyen forrón a kását, a szerző nagyon is büszke jól sikerült gyermekére, s talán az egész nem más, mint egy nem túl jól palástolt oldalvágás a magas irodalom elitizmusa felé. Nem mintha Aszlányi a kitaszítottak közé tartozott volna: Aludni is tilos című regényét Babits például ötszáz pengővel jutalmazta, mivel a Baumgarten-díjat már kiosztották. Pedig az Aludni is tilos hasonlóan rossz regény, mint az Özöngáz: terjengős, korszerűen pszichologizáló negatív fejlődésregény, melyben nem a világ romlik el, csupán egy nem elég erős, kialvatlan, szegény pesti fiatalember. De nemcsak a regény gyengéi, az erényei is ugyanazok, mint az Özöngázé: "Azt mondtam, hogy aki a feleségem nevit vadászaton kiejti, az mindennemű panamából kimarad" - kiáltja a vidéki uraság, s ennél a poénnál nincs is szükség kifejezőbb társadalomkritikára.

Aszlányi körülményesen bánt a nagy szavakkal, túl nagy pátosszal vette körül őket, pedig maga is szívesen elironizált az efféle nagyzoláson. Így tett például az ifjúságnak szóló klasszikusában, a Kalandos vakációban (1934), melyben a Felfedezők Társasága, öt ötödikes a ciszterektől kékvérű osztálytársuk családjánál, a báróéknál tölti a nyarat Sárváron.

"A báró végigheveredett egy kövön és pálcájával a külső lábszárát ütögette.

- Itt tanyáznak - mondta hanyagul - őseim szellemei.

- Szellemes őseid lehettek - hülyéskedett Müller. A báró feleletre sem méltatta.

- Ez a kastély - mondta - V. Richárdé volt, a dédnagyapámé. Én vagyok a családban a VI. Richárd.

Mély tisztelettel néztünk rá, de Müller megint elrontotta a hatást.

- Az semmi, a mi családunkban én vagyok a harminchetedik Müller."

Ami a szerzőt illeti, ő még ennyit sem állíthatott, hisz' mindössze a második Aszlányi volt az Ausländerek nemzetségében, de mint II. Aszlányi is sokat tett a családi dicsőségért. Meglehet, abban a műfajban utazott, amit ma kommersznek hívunk, de sokkal többet tudott a sikerhez elegendő ponyvabiztonságnál. Indiszkrét regényhősei folyamatosan elszólták magukat szerzőjük erősen (ön)ironikus alkatáról, s noha legtöbbször boldog véget értek, az odáig vezető út fanyar aforizmákkal volt kikövezve. Éppenséggel ez sem kevés, s némi tétovázás után így is megítélnénk Aszlányinak a "méltatlanul elfeledett" címet, két ifjúsági regénye azonban feleslegessé tesz mindenféle magyarázkodást. A fent említett Kalandos vakáció és folytatása, Az Északi Park felfedezése azon könyvek közé tartoznak, melyeket nagy pazarlás kidobni a gyerekbútorok leselejtezésekor. A Felfedezők Társaságának tagjai, vagyis Üsti, Merezsényi, Gomb Lexi, Gyapay Flóris és Müller mint sok kis rövidnadrágos Hacsek és Sajó egy magyar nemesi birtokon épp annyi kalamajkába keverednek, mint egy alpesi síparadicsomban. Utazásaik során sok mindenre fény derül, de talán a hazai úri osztályról tudunk meg a legtöbbet: még Gomb Lexi elmélete is megdől, miszerint a főúri étkezéseken nem is szoktak enni, csak behozzák és kiviszik az ételt.

Neked ajánljuk