Gus Van Sant
A két Oscarra jelölt amerikai rendező talán a legismertebb Tarr-rajongó a tengerentúlon. Elég megnéznünk az Elefánt hosszú, delejező beállításait, és máris egyértelmű, milyen fontos számára Tarr Béla – de maga Van Sant is gyakran beszél interjúiban arról, hogyan formálta őt a magyar rendező elsősorban Halál-trilógiája (Gerry; Elefánt; Az utolsó napok) készítésekor. „Tarr Béla filmjei mindig is nagy hatással voltak rám, de miután újra megnéztem a Kárhozatot, a Sátántangót és a Werckmeister harmóniákat, azt vettem észre, hogy magam is megpróbálom újragondolni a filmnyelvet és azt, hogy a filmipar milyen hatással volt rá” – írta esszéjében még 2008-ban, amikor az Egyesült Államokban retrospektív vetítést rendeztek Tarr filmjeiből.
Van Sant szerint a mozi egyszerű, a színházat imitáló, egy beállításos mozgóképként kezdődött, a következő 20 évben pedig kialakult a közelikből, párhuzamos vágásokból álló saját szótára és nyelve. Ebből dolgoztak a rendezők, kontrollálva az időt és a cselekményt, így tudták elérni, hogy a nézők bizonyos módon gondolkodjanak a karakterekről. „Az egész modernné és egyszerűvé vált, mint amikor elindítasz egy mosást, és a mosógép mindent elvégez helyetted. A modern mozi egy olyan találmány, amely elvégzi a gondolkodást helyetted, neked semmit nem kell már csinálnod – nem úgy, mint a színházban” – magyarázta.
Van Sant szerint ha jobban belegondolunk, napjaink tévésorozatai és az 1915-ös Egy nemzet születése című klasszikus némafilm ugyanúgy működnek, összességében nem sok innováció történt azóta. Tarr Béla filmjei ugyanakkor szerinte visszatérnek a kezdetekhez, a statikus képekhez, oda, amikor a mozi még nem akart minden gondolkodást elvégezni az emberek nevében. Mint amikor az első filmvetítés idején a vásznon érkező vonat elől ijedten futottak a nézők a kijárat felé.
„Béla valahogy fizikailag is visszatért ehhez, és újra megtanult mindent, mintha a modern mozi soha nem is létezett volna. A dühös tömeg végigvonul az utcán és feléget egy kórházat a Werckmeister harmóniákban – egy beállítás, ami öt percig tart. Mikor egy vetítés után megkérdezték tőle, miért volt ilyen hosszú, azt válaszolta: ’mert hosszú volt az út’” – fogalmazott írásában. Van Sant szerint az, hogy ilyen hosszú volt az utca és ilyen hosszan mutatták a lincselő tömeget, elég időt adott a nézőknek, hogy elkezdjenek gondolkodni a látottakon, átérezzék a jelenet súlyát – mindez egész más hatással járt volna, ha pár másodperces vágásokkal úgy mutatta volna be, mint ahogy a modern moziban az manapság szokás.
Apichatpong Weerasethakul
A thai filmrendező a slow cinema egyik legismertebb kortárs képviselője, aki 2010-ben Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire című filmjével a Cannes-i Filmfesztivál fődíját is elnyerte. Nem csak filmjei ritmusa és a hosszú beállítások kötik őt össze Tarr Bélával: mindkettőjükre jellemző a narratíva lassú elmosódása és az, hogy a természet és a táj gyakran átveszik filmjeikben a szereplők helyét. Míg azonban Tarr transzcendens realizmusa kelet-európai gyökerű, és az itteni hatások miatt elsősorban a zsarnokság természetével foglalkozik, Weerasethakul gondolkodására értelemszerűen a keleti vallás és filozófia volt nagy hatással.
A thai rendező több alkalommal is tanított Tarr szarajevói filmiskolájában. „Évek óta ismertem őt, azon kevesek közé tartozik, aki utazás közben is képes energiával felvillanyozni” – emlékezett vissza az egyik ilyen alkalomra. „A filmkészítés szerintem egy univerzális nyelv, én pedig számtalan alkotó DNS-ét viszem magammal Abbas Kiarostamitól kezdve Tarr Bélán át Antonioniig és másokig. Ők szintén magukban hordják az előző generációk DNS-ét. Szóval szerintem mi mind fáklyaként hordozzuk tovább a géneket” – magyarázta felfogását arról, mik hatottak rá.
Hu Bo
A közel négyórás An Elephant Sitting Stillről 2018-as bemutatója óta szinten mindenhol úgy írnak, mint Tarr Béla filmjeinek egyik leghűbb és legméltóbb követőjéről. Rendezője, a kínai Hu Bo eredetileg íróként kezdte pályáját, majd 2016-ban a FIRST International Film Festival Financing Forumon nyert támogatást filmötletére. A FIRST egyik workshopját maga Tarr Béla vezette, az ő segítségével készült el Hu Bo első rövidfilmje, a Man in the Well – így nem túlzást tehát azt állítani, hogy Bo Tarr tanítványa volt.
Ez az An Elephant Sitting Stillen is érződik, amely négy embert mutat be, akiknek élete egy nap keresztezi egymást egy kínai nagyvárosban. A rendező röviddel azután, hogy befejezte első és egyetlen filmjét, 2017-ben öngyilkos lett. Opuszát a magyarhangya jóvoltából két éve itthon is bemutatták, ekkor maga Tarr konferálta fel a filmet. „Nem nekem kéne most itt állnom, hanem neki” – mondta a Filmtett beszámolója szerint, hozzátéve, hogy az An Elephant Sitting Still szerinte az elmúlt tíz év egyik legjobbja. Bo a film és az irodalom mellett a színházban is termékeny volt – Tarr az egyik könyvét lobogtatva a magyar vetítés előtt így búcsúzott a közönségtől: „Nem lopta a napot. Ti se lopjátok!”
Nuri Bilge Ceylan
Ceylan nemcsak napjaink legünnepeltebb török filmese – a Cannes-i Filmfesztivál szinte állandó vendége, 2014-es Téli álom című drámája pedig az Aranypálmát is elnyerte –, de a már emlegetett slow cinema egyik legfontosabb alakja. Ő ugyan elsősorban Ozu Jaszudzsirót és Robert Bressont tartja elsőszámú mesterének, nem véletlen, hogy filmjeivel kapcsolatban szinte mindig előkerül Tarr, illetve Theodoros Angelopoulos neve. Ceylan hozzájuk hasonlóan lassú tempójú, a háromórás játékidőt karcoló filmeket készít, melyek nem azért ilyen hosszúak, mert annyi minden történik bennük – hanem mert ennyi időre van szükség ahhoz, hogy mi is teljesen fennakadjunk a szereplők közötti kapcsolati hálókon és magunkba szívjuk annak a tájnak a zamatát, ami a szereplőket sem engedi; ez Ceylannál általában Anatólia.
Jim Jarmusch
„Tarr Béla filmjei a narratív mozi különös és gyönyörű lehetőségeire emlékeztetnek minket” – fogalmazott az amerikai függetlenfilm egyik pápája. Habár Jarmusch filmjei elsősorban humoruk, valamint a westernnel, a horrorral és egyéb műfajokkal való kacérkodás miatt első látásra nem feltétlen Tarr mozijait juttatják eszünkbe, a magyar rendező hatása nagyon is érezhető Jarmusch életművén. Gondoljunk csak a Paterson lassú, melankolikus hangulatára és cselekménynélküliségére, a Halott ember hosszú beállításaira, vagy Jarmusch szinte minden második főhősére, akik a világtól elidegenedett, csendes szemlélőként vannak csak jelen.
Lav Diaz
„A slow cinema Fülöp-szigeteki mestere – aki múlt év december 30-án lett 66 éves – több mint másfél évtizede robbant be a filmes világba. Kelet-Európában jobb híján Tarr Bélához hasonlítgatják, holott húsznál is több monstre képfolyamában a bűnt és bűnhődést, a pszichózisokat, a történelmet, a kiszolgáltatottságot, a természet roppant erejét 'filmezi'. A nemritkán nyolc-tíz órás alkotásainak fő kérdése, kozmikus stílusuk ellenére: a direktor országának múltja, jelene, jövője” – fogalmazott Ritter György a Filmtett hasábjain Lav Diazról.
A kísérleti filmes itthon kevésbé ismert, ezen a cikken kívül elsősorban az Enigma folyóiratban megjelent beszélgetés érhető el magyarul a művészetével kapcsolatban – mely már címében is párhuzamot von közötte és Tarr Béla között. Nemcsak filmjeik hossza, de a visszatérő témák (bűn és bűnhődés, szabadság, apokalipszis) is rokonítják őket. Jellemző, hogy a Facebookon külön csoportok működnek azok számára, akik végignézték a Sátántangót – Diaz filmjei azonban még ennél is hosszabbak, de nemcsak több időt, hanem több türelmet és odaadást is követelnek.
Kelly Reichardt
Az amerikai író-rendezőt a lassú mozi egyik újabb képviselői között tartják számon, elsősorban olyan korai sikerei miatt, mint az Old Joy vagy a Meek’s Cutoff – ha a hosszú beállítások mögé nézünk, mindkettőben felfedezhetjük, hogyan oldódnak fel szereplői a tájban, vagy épp hogyan válik a csend mindennél hangosabbá. Reichardt filmjeit ugyanakkor nem lehet ilyen egyszerűen bekategorizálni, meggyőző érvek szólnak amellett is, hogy a slow cinema helyett inkább a minimalizmushoz sorolható a stílusa. Alkotásainak formanyelve és filozófiája azonban egyértelműen Tarr mozijaival rokoníthatóak.
