H
Az ilyen csapdahelyzetekből bajosan lehet jól kijönni. Szaddámtól nem várhatjuk, hogy belátva bűneit, a sarutlan karmeliták rendjébe lépjen, Amerika pedig a jelenlegi helyzetben nem retirálhat azzal, hogy csapatai csak könnyű tavaszi átmozgató edzést tartottak az ilyenkor felettébb kellemes klímájú Közel-Keleten. A nemzetközi közösség viszont aligha néz majd boldogan egy olyan jövő elé, amelyben a kölcsönös biztonság és a többi állam formális egyenjogúsága immár látszólag sem köti az egyetlen talpon maradt óriást. Az emberiséget ugyanis lényegesen kevésbé nyugtatja meg annak a tudata, hogy valaki jót akar, mint annak a biztonsága, hogy az illető nem tehet rosszat. A kör ott zárul be, hogy a jelenlegi amerikai külpolitika stílusától visszarettenők csak azt támasztják alá észérvekkel, hogy mit nem akarnak - megoldási javaslatuk azonban nincs. Az amerikai politika mellett érvelők viszont - erkölcsi igazuk biztos tudatában - gyakran érvelnek olyan fordulatokkal ("preventív csapás", "latens terroristaveszély", "új típusú hadviselés", illetve a hagyományos elrettentési technikák "idejétmúlt" volta), amelyeket hallva, korábbi rossz emlékeink alapján, a szőr áll fel a hátunkon.
H
Magyarország viszonyainak ismeretében várható volt, hogy az iraki válság hullámai alaposan megdobálják majd az ország hajóját. A rendszerváltás hajnalán még alig volt észrevehető az a repedés, amelynek mentén immáron végképp kettéhasadni látszik az euroatlanti szolidaritás kikezdhetetlennek tűnő egysége. Bár e folyamat előzményei már a hatvanas-hetvenes évek folyamán láthatók voltak, a XXI. század első évtizedére vált egyértelmű kényszerré a választás az atlanti, azaz amerikai, és a kontinentális, azaz európai elkötelezettség között. Csapda a csapdában, hogy az Európai Unión belül is küzdelem folyik. Jelenleg a német-francia tandem az, amelyik valóban ragaszkodik az Európai Unió mind szorosabb eggyéolvadásához, azaz olyan valós föderációvá alakításához, amely képes lenne saját alkotmánya alapján és önálló kormányzattal aktívan bekapcsolódni a nemzetközi politikába.
Sok mindenben van igazuk azoknak, akik emellett érvelnek. Jelenleg ugyanis az Európai Unió hiába a világ legnagyobb gazdasági hatalma, politikailag mégis félperiféria. "Distinguished payer", azaz tiszteletre méltó kifizető - ahogy ezt már az afganisztáni háború kapcsán gúnyosan emlegették. Ezt a helyzetét azonban annak köszönheti, hogy képtelen világos döntéseket hozni és azokat határozottan végrehajtani. E döntésképtelenségnek a szemünk láttára vált az áldozatává a volt Jugoszlávia több mint 200 ezer polgára, akik közül több tízezret az EU "békefenntartóinak" szeme láttára mészároltak le. Tény az is, hogy a határozottabb és működőképesebb Európai Unió mellett kiálló francia-német kettős éppen olyan arrogáns hatalmi politikát folytat az EU-n belül, mint amivel a világ dolgaiban az Egyesült Államokat vádolja. A vilniusi tízekkel bővülő nyolcak levele voltaképpen ennek volt köszönhető. A német-francia hegemóniával régóta látványosan elégedetlen Blair számára nyilvánvalóan kapóra jött, hogy a tágabb euroatlanti szolidaritás nevében kovácsoljon tábort a szintén elégedetlen olasz-spanyol-portugál tengelyből, s ehhez csatlakoztassa a német-francia tandem szűkmarkúságával és kicsinyességével elégedetlen tagjelölteket is.
H
Csakhogy ez a koalíció aligha lehet tartós és sikeres. Hiszen gyökeresen eltérő politikai kultúrákról van szó. Blairt nehezen tudjuk tartósan Berlusconi, Aznar és Da Silva társaságában elképzelni. Ennél is fontosabb az emlékezetünkbe idézni, hogy az Európai Unió eredetileg gazdasági szövetségként jött létre, és fogantatása óta nem kis részben a pénzről szól. Ha tetszik, az EU - és hogy egyelőre vagy sem, még nem dőlt el - inkább emlékeztet részvénytársaságra, ahol a részvényesek tulajdoni hányaduk vagy befizetéseik arányában jutnak befolyáshoz, mint színtiszta köztársaságra. Márpedig Olaszország, Spanyolország és Portugália régióinak nem lebecsülendő hányada EU-támogatásra szorul - az ehhez szükséges csekkeket pedig legfőképpen Berlinben és Párizsban állítják ki. Ezzel az igazsággal a szintén támogatásra szoruló új tagoknak is tisztában kell lenniük. Még akkor is, ha Monsieur Chirac legutóbbi, a kelet-európai tagjelölteket szapuló, minősíthetetlen kirohanását nem tekintjük építő jellegű kritikának. De Schröder és még inkább Chirac gyalázása előtt érdemes végiggondolnunk azt is, hogy Berlusconi és Da Silva kormányában helye van annak a szélsőjobbnak, amellyel szemben Chirac össznemzeti támogatással és a baloldal szavazataival tudott elnökválasztást nyerni.
H
Magyarországnak tehát döntenie kell.
De úgy tűnik, nem tud dönteni.
Ez talán nem lenne baj, ha a magyar politika az eseményeket gondosan mérlegelve, tudatosan a kivárásra játszana. Elvégre a hasonló nemzetközi patthelyzetek előbb vagy utóbb valahogy mindig megoldódtak, és minden bizonnyal ez a mostani is ezt fogja tenni. Magyarország politikai elitje azonban döntésképtelenségét a nálunk szokványos infantilis pótcselekvésekbe fojtja. Ezekhez itthon ugyan hozzászokhattunk már, de a nemzetközi politikában e csalinkázások csöppet sem veszik ki jól magukat. Arról, hogy a magyar külpolitikában az atlanti avagy a kontinentális irányultságnak kell-e a meghatározónak lennie, hogy milyen előnyökkel kecsegtet és milyen hátrányokat implikál egyik vagy másik orientáció, mind ez idáig semmiféle komoly vita nem folyt. Ehhez képest a felelős magyar miniszterelnök játszi könynyedséggel írta alá a nyolcak levelét, azt a dokumentumot, amely önmagát, kormányát s következésképpen az országot egyértelműen elkötelezte e súlyos kérdésben - anélkül, hogy erről előzetesen akár csak értesítette volna is a kormány és a parlament tagjait. Azt pedig végképp nem tudom mire vélni, hogy miért kellett e kormányközi diákcsíny nemzetközi résztvevőit ugyanazon lendülettel befújni az EU soros elnökségét betöltő görög miniszterelnöknek. Jobb internátusokban pokrócoznak az ilyenért. E helyzetben jószerivel indifferens, ki és hogyan ültette bele a hintába a magyar miniszterelnököt: a kérdés csak az, miképpen előzheti meg valakinél az esküvel vállalt kormányfői felelősség érzését a kamaszkori csordaszellem és bizonyítási vágy? Egy valóban felelősen gondolkodó kormányfő ugyanis végiggondolja, hogy kik és milyen motívumok alapján írták alá ezt a dokumentumot. A hagyományosan németellenes, euroszkeptikus és Amerika-barát cseh és főként lengyel politikával szemben éppen Magyarország volt az a tagjelölt, amelyik egyértelműen elkötelezte magát a föderált Európa kontinentális eszméje mellett. Márpedig a nyolcak levele Irak ürügyén éppen ez ellen szólt. Semmi értelme tehát e társaság kedvéért kockára tenni a már hagyományosan baráti német-magyar és az elmúlt tizenkét évben nagy nehezen barátivá tett francia-magyar kapcsolatokat. Medgyessy Péter javára kell írjuk, hogy utóbb maga is elismerte, csapda volt e levél.
H
Ámde attól, hogy nem hibáztunk, még nem cselekedtünk semmi hasznosat. Cselekednünk pedig nem azzal lehet, ha föléígérünk a lehetőségeinknek, hanem úgy, hogy teljesítjük a szövetségesi kötelezettségünket. Amit a Fidesz - MPP parlamenti frakciója a Törökországnak szánt védelmi szállítmány ügyében a hétfő esti "igen"-ig művelt, az nem egyszerűen éretlen belpolitikai zsarolás, de Magyarország szövetségesi szavahihetőségének tudatos kockára tétele volt. Miközben Szlovákia, Ukrajna és Románia kormánya egymás lábára taposva kínált alternatív szállítási útvonalat az amerikai hadifelszerelésnek, a Fidesz - MPP jóvoltából Magyarország egy olyan döntés megvalósítását akadályozta, amelyet a Védelmi Tanácsban saját maga is megszavazott. Természetesen nem lenne tisztességes a jelenlegi helyzetet túlzó színekkel festeni. Törökország, amely hosszú habozás után már-már egyértelműen elköteleződni látszott Amerika mellett, maga sem hozta még meg a végső döntést. Ankara hagyományosan nehéz tárgyaló partner, és a törökökkel folytatott szkanderozást elunó amerikaiak lapzártánkkor épp felálltak a tárgyalóasztaltól, a hagyományosan Amerika-barát török vezérkar pedig közölte, hogy a megfelelő parlamenti határozat hiányában nem engedik a támadó egységek és hadfelszerelésük partra szállítását. Mindezek ellenére szinte biztosak lehetünk abban: közel a megegyezés és az amerikai csapatok partra- szállásához szükséges parlamenti határozat elfogadása - ezt követően pedig gyors lesz a folytatás. Függetlenül attól, hogy tetszik-e a franciáknak és a németeknek, vagy nem tetszik, ez háborút jelent.
H
Az Irakkal szembeni fellépés radikálisan átírja a nemzetközi politika idáig érvényes szabályait és erőviszonyait. Magyarország több szálon is közelről érintett az itteni történésekben. Taszár, amelyről immáron a nemzetközi szaksajtó is rendszeresen cikkezik, csak az egyik szála e kötődésnek. Magyarország a NATO tagja, és a meginduló támadással három szövetségesünk kerül a tűzvonalba. Ugyanakkor Magyarország a tavasszal írja alá az Európai Unió csatlakozási szerződését. Nem mindegy tehát, hogy milyen unióba lépünk be. A jelen helyzetben azzal a szomorú ténnyel kell számoljunk, hogy a nyolcak levelének aláírásával, majd a NATO döntésének végre nem hajtásával kétszer, két irányból adott önmagának pofont az ország. E két pofonnak pedig komoly tanulságai vannak. Abban, hogy ide jutottunk, nemcsak a hirtelen megváltozott nemzetközi politikai környezet a ludas, hanem a magyar belpolitika gyakorlata is. Az a jól bevált szokás, amely szerint nálunk a kötelezettségvállalás egy dolog, annak felelős végrehajtása meg egy másik. Ha Magyarország miniszterelnöke minden további nélkül gondolhatja úgy, hogy nem baj, ha a parlament nem szavaz meg ilyen vagy olyan pénzeket, azt ő majd a költségvetési tartalékból pótolja, akkor miért ne gondolhatná azt is, hogy az ország nemzetközi kötelezettségvállalásai ügyében is eljátszhatja ugyanezt? "Cserébe" az ellenzék jogosnak tartja ugyanezen a pályán megzsarolni a kormányt.
Márpedig ebből nem kerekedik ki más, mint az a jól ismert, periferikus-félgyarmati ügyeskedés és torzsalkodás, amit az elmúlt évszázadban politika helyett volt szokás művelni mifelénk. A "kis árulásokkal nagyot keresni" késő kádári gyakorlatán végre túl kellene magunkat tenni. Az, amikor az érvényes toloncegyezményt sem felmondani, sem végrehajtani nem merő külügyminiszter az ország fegyveres testületei előtt is titkolózva keletnémet turistákat szöktetett Ausztriába, a rendszerváltás kezdeti lendületében jópofa huszárvágásnak tűnt - ám egy ehhez hasonló húzás a normalitás viszonyai között már viszolyogtató tragikomédia. A szovjet csatlósi lét négy évtizede alatt az ország többé-kevésbé joggal hivatkozhatott arra, hogy nem akar sokat, csak a legjobbat kihozni a kényszerpálya diktálta feltételekből - ám jelenlegi szövetségeseinket már mi választottuk. Nem valószínű, hogy közülük bárki is elgondolkozik majd a magyar történelem sanyarú fordulatain. Félő, hogy még néhány ilyen opportunizmus, és előbb-utóbb arra a következtetésre jutnak, hogy annak idején nem nyugatos elkötelezettségünk okán, hanem szimpla jellemtelenségből vertük át a szovjetek fejét. Úgy, ahogy ezt most éppen velük próbáljuk megtenni. Utána egyszerűen keresztülnéznek rajtunk, és kész.
