Változatlanul nagy hullámokat vet a Ferencváros futballcsapatának üzletkötése, amelynek értelmében az orosz gázóriás, a Gazprom lehet a főszponzor (egyelőre nem világos, mi történik a Magyar Telekommal, amelynek 2026-ig tartó szerződése van). Ahogyan azt egy előző cikkünkben elemeztük, piaci alapú, üzleti célú támogatói szerepről aligha lehet szó, mert a Gazprom európai eladásainak nagyjából nyolcvan százalékát elvesztette Ukrajna 2022 februári megtámadása után.
A Fradi-üzlet „véres pénz” jellegét csak kidomborítja, hogy adóbefizetéseivel az állami többségi tulajdonú Gazprom a háború közvetlen finanszírozása mellett legalább három olyan magánhadsereget is fenntart, amelyek részt vesznek az ukrajnai harcokban – írta a Facebookon Rácz András Oroszország-szakértő, történész. A magyar bajnok NER-csapatnak valószínűleg sok országban kell tiltakozásokkal szembe néznie, ha Gazprom-logóval a mezén fut ki a pályára – amennyiben ismét kivívja a szereplés jogát valamelyik európai kupasorozatban.
A Gazprom már komoly múltat tudhat maga mögött a labdarúgásban és a sportfinanszírozásban, és ezek többsége az orosz politikai térnyerés egyik eszköze: a cég vezérigazgatója, Alekszej Miller több évtizedes bizalmi viszonyt ápol Vlagyimir Putyinnal. Otthon 2005-ben vette meg a szentpétervári Zenit 75 százalékát, hogy aztán kirakatcsapatot építsen a gázpénzből. Már évek óta szintén főszponzora a szerb Crvena Zvezdának, amely szintén cégszimbólumos mezben lép fel külföldön is; eddig megúszta az európai szövetség, az UEFA tiltását: a szervezet a mezfeliratokra nézve hozhat a csapatra nézve hátrányos döntést. Az is igaz ugyanakkor, csak az orosz csapatok vannak kitiltva az UEFA „felségterületéről”, maga a Gazprom eddig nem állt szankció alatt.
Ezeknél cifrább az FC Schalke 04-gyel kötött ugyancsak főtámogatói szerződés, ami már 2007-es kezdetétől az orosz politikai érdeket is szolgálja – derül ki Caden Schepps, a Washingtoni Egyetem kutatója tanulmányából, amelyet a Cornell University Library ismertetett tavaly decemberben. A 2006-ban aláírt szerződés egy évvel azután született, hogy a Gazprom betársult az Északi Áramlat – Németországba érkező gázvezeték – kivitelezésébe. Az oroszok célzatosan a Schalkét választották szponzori alanynak. A népszerű focicsapat otthona, a negyedmilliós észak-rajna-vesztfáliai Gelsenkirchen, a hagyományos munkás Ruhr-vidéken fekszik, széntermelésével fontos energiaipari város. A klubmúlt és a „kékgalléros identitás” tökéletes háttér a Gazpromnak az Északi Áramlat népszerűsítésére és az orosz törekvések fényesítésére. A „tisztelet és bizalom újjáépítése” – mondta erről akkor a Gazprom-vezér.
Ma már jól kirajzolódik a rafinált orosz szándék Schepps esettanulmánya alapján. A Schalke felhasználása elsősorban szurkolói útján történt. Közöttük kellett pozitív érzelmeket kialakítani a Gazprom és Oroszország iránt az úgynevezett good-will effect képében, majd ezt kiterjeszteni szélesebb körű pozitív politikai preferenciára (hot cognition), az oroszbarát törekvések érdekében. Erre azért is kiváló volt a Schalke, mert a csapat nem csak tetemes adósságát tudta ledolgozni, hanem a neki ígért 120 millió euróból „nemzetközileg új szintre emelkedhet”. Éppen úgy, ahogyan ez a Fradi esetében is elhangzott az üzletet támogatók köreiben. Ezzel nem csak a szurkolók között ágyaztak meg a későbbi politikai behatolásnak, hanem megnyerték maguknak a csapat vezetését is. Elsősorban Clemens Tönnies személyében, aki 2001-től volt a felügyelő bizottság elnöke, és kulcsszerepet játszott a klub adósságállományának finanszírozásában. A húsüzem-tulajdonos milliárdos magánvagyonából összesen 30 millió eurót adott kölcsön a klubnak.
A gáláns szponzoráció azonban nem ingyen volt. Alig négy év elteltével, 2011-ben maga Vlagyimir Putyin igyekezett megakadályozni, hogy a Schalke eladja a Bayern Münchennek a kapus Manuel Neuert. Aztán amikor Oroszország 2014 februárjában annektálta a Krímet, nem sokkal ezt követően a Schalke – a nemzetközi tiltakozás közepette is – éppen csak ki tudott térni a személyesen Putyintól érkező meghívó, oroszországi fellépés elől. Az idő tájt már Németország-szerte éles kritikák kereszttüzében állt a csapat, például a „morál árát” számon kérve rajtuk.
Ekkorra a Schalke vezetése és szurkolóinak többsége teljesen elköteleződött a Gazprom és Oroszország mellett. Olyannyira, hogy 2019-ben a Schalke igazgatóságába beválasztották az Északi Áramlat 2 AG (a második gázcső-párat építő cég) vezérigazgatóját, Matthias Warnigot, a Gazprom képviseletében. Ő aztán csak Ukrajna lerohanásának napján mondott le erről, amikor a Schalke felmondta a szerződést a Gazprommal. (A csapat ezután kipottyant az első osztályból, most pedig már a Bundesliga 2-ben maradásért harcol.)
Mindehhez persze szükség volt az ezredfordulótól először Gerhard Schröder (SPD), majd Angela Merkel (CDU) kancellár által folytatott Ostpolitikra, amely erősen Oroszország-barát irányvonalat követett, s amelynek nyomán a német gázimport nyomasztóan nagy részét, 50-55 százalékát a Gazprom szállította. Egészen 2022 tavaszáig, amikor ezt a mennyiséget pár hónap alatt nullára szorították le.
Az oroszok politikai beavatkozásait, a választások befolyásolását például az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában (itt a Brexitben) már széles körűen feltárták világszerte. Caden Schepps azonban arra tett kísérletet, hogy kimutassa:
a Schalke-féle szponzorációt felhasználva a Kreml a Bundestag-választásokat is manipulálni tudta a tartományban a gelsenkircheni dobbantóról,
érvényre juttatva a soft powerként ismert befolyásolási politikát.
Ehhez megvizsgálta a gelsenkircheni és a környékbeli városok Bundestag-szavazási eredményeit 2009 és 2021 között, megnézve, hogy kimutatható-e különbség az egyébként szinte mindenben azonos vonásokat – munkanélküliség, menekülthelyzet – mutató körzetekben elért eredmények közt a kormánypártok (CDU, majd CDU-SPD), az oroszellenes FDP és Zöldek, és a nyíltan oroszbarát pártok (a szélsőbalos Die Linke és főleg a neonáci jegyeket hordozó AfD) között.
Arra a következtetésre jutott, hogy a gelsenkircheni választókerület bizonyítékot mutatott a hot cognition, tehát az oroszbarát politikai preferencia megjelenésére: az AfD a legjobban teljesített Gelsenkirchenben. Úgy is, hogy a szélsőjobb témaválasztásában nem az orosz viszony volt az elsőrendű, hanem a kormánnyal szembeni álláspont a bevándorláspolitikában. Az AfD riasztó térnyerése az elmúlt években országosan megfigyelhető, bár elsősorban a keleti országrészben. Ezzel együtt arra jutott, hogy az AfD-nek erősebb támogatói bázisa volt Gelsenkirchenben a szurkolói körből kisarjadó good-will effect nyomán. Vagyis Gelsenkirchenben volt a legmagasabb szavazati aránya az AfD-nek, mert az ott szavazók közül felülreprezentáltan választották a szélsőjobbos pártot szemben a környékbeli körzetekkel. S bár a szerző megjegyzi, hogy ez a következtetés nem egyértelmű, ambivalens, azt kijelenti, hogy a Schalke-kapcsolat nyomán a Gazprom kemény hatalmi kényszert követett és belenyugvást ért el a klub működésén belül, amely lehetővé tette a Kreml számára, hogy a klubot külföldi politikai eszközként hasznosítsa, és a csapaton keresztül a támogatók megváltoztatták preferenciájukat. Egyszersmind rávilágít a soft power érvényesítésének határaira is.
