- ts -

és szilárd. Úgy este világló lámpaszemeivel valóban gyönyörködtető látvány ez a vasszörnyeteg, mikor négy kolosszális lábán megtörik a csillogó vízű folyam áradó ereje" - írta Jambrik István 1895. szeptember 28-án, a hídavatás napján a Hazánkban. Most: ahogy elnézzük, mintha mi sem történt volna. Pedig hajjaj.

Akárhogy is nézem, az utolsó hiteles robot Mikrobi volt, amikor még csak a rádióban intézkedett. Lehet, hogy elfogult vagyok. Ám kardomra mondom, a kereskedelmi tévék kínos félóráiban fellépő háztartási (jön egy vörös törpe, kék ing, piros hózentráger, és üvölt, hogy a répát, retket, mogyorót egyszerre aprítja miszlikbe) robotok is több izgalmat csempésznek az emberiség életébe, mint fikciók szülte szaktársaik túlnyomó része.

Bár a jövő, mint tudjuk, már elkezdődött, most mégis próbáljunk előre nézni, mondjuk abból az egyébként nyilvánvalóan téves feltételezésből kiindulva, hogy jövőre is tart még. Leforgatták már a Mátyás, a királyt, a Honfoglalás 2-t, sőt a Tagkönyves Kálmánt, és nagy erőkkel folynak a János vitéz élőszereplős változatának előkészületei. Casting van meg - az addigra már természetesnek tekinthető - gigabüdzsé. Ki játszhatná Jancsit, buta kérdés, ugorjunk.

Az utóbbi esztendőkben még felületesebb mozizók is hozzászokhattak ahhoz, hogy a nagy dolgok legtöbbször valahol Nagy-Britanniában esnek, közelebbről a felette egzotikus szigetország valamelyik nagyvárosában. London, Manchester, Glasgow, Edinbourgh, kétségtelenül jobbnál jobb helyek, még akkor is, ha a mai mozik többségében rendszerint a lepusztultabb fertályaikat mutogatják. Aki napfényesebb oldalukra kíváncsi, az továbbra is jobban teszi, ha filmszínház helyett utazási irodába megy. A lepusztultság mint mutatvány persze nem kimondottan angol találmány, van annak mindenfelé hagyománya, mindenesetre nagyvárosi szinten most ők királyok, hiszen ha belegondolunk, nincs az a harlemi jelenet, ami ma már nem számítana utánjátszónak.

Maradjunk is mindjárt az irodalomnál: Dörner György némileg megtestesedett, de orgánuma a régi, ám azt már sajna nem állíthatjuk, hogy ugyanolyan jól szaval, mint a korábbi hason rendezvényeken. Nyilván szólhattak neki, errefelé az illusztratív szavalat járja, sírj, hogyha bánat ér, üvölts, ha brong a kardlap, mostantól rajta nem múlik. Mindezt csak azért mondom, hogyha véletlenül Magyarországon is bevezetnék a rendezvénymekdonaldszot, a MIÉP pillanatok alatt monopohelyzetben találná magát, és akkor törhetnék a fejüket, hogy is lettek nagyotvágók.

Jaj, hogy ezek az amerikaiak mit nem mernek csinálni a történelemmel, szegénnyel! Ez engem nem érdekel. Egyszer gondoltam már rá, hogy a történelem a Mammut üzletközpontban kapható, de anyám meglátott, és orvosért küldött.

Az lenne csak csuda móka, ha visszasírnánk a gyilkost. Mondjuk, aki csak egyszer ölt. Előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból, például egy dúsabb örökség reményében úgy intézte a dolgokat, hogy minden szereplő, uram bocsá´ a néző is azt higgye, hogy merő véletlenségből dőlt rá a közfal a nagybácsira, majd miután mesterkedései végére járt, újra fölvette a munkát, fapofát öltött, mintha nem is ő csinálta volna a bajt, bújt biztos alibi oltalmában.

Hogy a moziban egy ideje az angolok pisálják a passzátszelet, az immár ordas közhely. Kábé mára csontosodott meg annyira, hogy ők is elhiszik, talán pont ez után a film után áll be az a stáció, mikor már terjeszteni is fogják magukról. Védekezésképp nekünk annyi marad, hogy szétválasszuk azt, ami összetartozik.

Bár egy csomó dologról azért már lemaradtunk. Például a viszonylag olcsón abszolválható személyes jelenlétről, hiszen a Giro idén megfordult Szlovéniában is, kedden volt a ljubljanai befutó, de szerdán már visszahúztak Olaszországba. Nagyon ne bánjuk, mert a jelenlétnek, a jelenidejűségnek valóban pótolhatatlan a varázsa, viszont az országúti kerékpározás befogadói szinten tipikusan tévésport. (Az események az Eurosporton és a RAI TRE-n követhetők folyamatosan, de az ARD is rajta van.) Mert

Kedves egybegyűltek, elfogultságot jelentek. Ebben a filmben a Magyar Narancs benne van nyakig, ki ne hagyják. Próbálom felsorolni névvel, címmel, rendfokozattal, biztos kihagyok valakit. A rendező már eleve: jazz szakos kolumnista minálunk. A társ-forgatókönyvírót keressék az egotrip rovatban. Alex, az akcentikus csodadoktor sem csak a filmben kulcsfigura. Időváltozás idején szokott is fájni az a sok oldalunk.

Oh istenem, már a címe is oly sokatmondó. Megér egy kétirányú nekirugaszkodást.

Ha filmes közszerepléseit és eddigi rendezéseit tekintjük, bízvást kimondható: Lars (von Trier, a rendező) volt már minden, csak akasztott ember nem. Nos, a Táncos után a vak is látja: volt már az is. Éppen ezért talán felesleges is bárkit azzal untatni, hogy mi mindent művelt eddig ez a rémes alak, mégis megkerülhetetlen. Mégpedig azért, mert e mostani munkája oly direkt módon különbözik minden korábbi dolgától, hogy ezekben az eltérésekben, eltérítődésekben is lehet valami. Ugyanakkor mielőtt csak érintőleges megjegyzéseket tennénk előéletéről, sietve le kell szögezzük: a Táncosnak az egész filmes műtörténetben sem igen akad előzménye. Pontosabban akad kismillió is, csak így együtt tető alá hozni efféle szcénát még nem merészelt senki sem, annak ellenére, hogy a filmkészítés nyilvánvalóan a bátrak sportja.