- ts -

Az ún. skandináv krimi legnagyobb találmánya nem is az, hogy Ingmar Bergman filmjeinek első olvasatát betolta a hardboiled krimik világába, hanem az, hogy van.

Mondjuk, olajügynök speciel egy sincs a Taylor Sheridan nevezetű gyárüzem aktuális műalkotásában, de ne legyünk túl szigorúak, a Főágazatvezető cím tényleg hülyén hangzana.

Celerino figlio di puttana – énekli, vagy inkább csak úgy üvölti bele a száguldásba motorkerékpárjáról Pierfrancesco Favino (a modern kori olasz bűnfilmek címeralakja) Stefano Sollima 2012-es filmjének, az A.C.A.B. – Minden zsaru rohadéknak a bevezető kockáin.

A népek kohója hideg volt, fáztak benne cudarul a népek, nem is volt mind rendesen felöltözve.

Harlan Coben művei kis jóindulattal a majdnem jó krimik fachjába gyömöszölhetők.

Halk, visszafogott, levegős első film a Marmalade, mely egy bankrablós meskete esetében kényes vállalkozás.

Gyerekeket kihajtani az országútra, menjetek isten hírivel, amerre láttok, ez a legkönnyebb dolog a világon, különösen a moziban.

Ha egy filmalkotó azt gondolja, hogy remek móka lesz a Love actuallyt kém­thrillerként előadni, az könnyen gondolhatja azt is, hogy neki mindent szabad.

Clint Eastwood 94 évesen is alkotóereje teljében, vagy legalább magabiztos birtokában van.

Nem mai találmány, egyidős inkább az első mozgó barlangrajzokkal az olyan happy end, amely sokkal inkább tűnik valami borzalmas kezdetnek, mint minden világok jóra fordultának.

Az ember feltalálta az időt, aztán kezet mosott – de ez sem nyugtatta meg.

Gyakorlatilag másodpercre ugyanakkor járunk Németország történelmében, mint a Good bye, Lenin! hősei. Az ország még két részben van, de a fal már ledőlt, a tegnap még oly zord határőrök már csak az üstöküket vakargatják, s nézik, hogyan suhannak el a Barkasok.