- ts -

Eltűnős filmet láttunk már ezeret – szezononként. Legtöbbször a feleségek tűnnek el, de nagyon jönnek fel a gyerekek is.

Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Tom Hardyt akkor is szeretjük, ha zsákutcába kormányozta a pályáját. Tom Hardyt akkor is szeretjük, ha mindig ugyanazt adja, a dzsunga fejű, nagy, de rejtve hordott lelkületű, jobb sorsra érdemes barmot. Néz ki a nagy szemin a fejéből, s a vak is látja rajta, hogy belül vad viharok tépik szét, aztán agyonver vagy lelő 17 lövéssel, rendszerint a sárban.

Camilla Läckberg regényei viszonylag takarékos motívumkincsből épülnek fel.

Rájár a rúd a gyermekekre az angol sorozatokban, régi közös tudásunk ez.

Michael Winner 1974-es filmje, a Bosszúvágy amilyen sikeres volt, annyira problematikus is.

Legalább a Drót óta tudhatjuk, hogy sarki drogárusokat, kisebb metlaborokat kirabolni lehet főállásban, afféle mesterségként.

Amikor Michael Fassbender figyel, akkor néz. Amikor nagyon figyel, akkor nagyon néz – ebben a filmben pedig végig nagyon kell figyelnie.

A lockerbie-i katasztrófát a 9/11 előtti világ egyik legszörnyűbb terrormerényleteként őrzi a kollektív emlékezet.

Finnország szép ország, csak kicsit sok benne a hó, igaz, ettől még szebb, és jobban is mutat a képernyőn – helyben persze elég hideg lehet, a filmen is látszik olykor a lehelet.

Egy világvégi gyorsbüfében, ahová a madár sem jár és a vendégek is elkerülik, alighanem csak seggfejek, lúzerek dolgozhatnak, s persze a megváltó – ez egyfelől durva és hamis általánosítás, másfelől elfogadható alapja egy ámokfutós indie filmnek.

Bár Viktória királynő 1901 januárjában eltávozott az élők sorából, a viktoriánus London díszletei, jelmezei ottmaradtak a stúdióban, figurái pedig a statisztaszervezők katalógusaiban.