- ts -

A Fekete Doboz Alapítvány Roma Média Iskolájának mûhelyében évek óta készülõ munkák közül ezúttal két játékfilmet néztünk meg, melyek a Mûvészetek Völgye és a Sziget rendezvényein a széles közönség számára is elérhetõk lesznek.

Oh, egy svéd vígjáték kis rendõrök nagy napjairól - igazi unikum az ilyesmi, nem árt komolyan venni. Tessék mondani gyorsan egy svéd vígjátékot! Ki ne tudna: a Picasso kalandjai. Egy igazi mozilegenda, még most is viszonylag sûrûn adja az egyik kereskedelmi tévé - ki-ki eldöntheti, kiállta-e az idõ próbáját. (Készült: 1978.) Ki tud még egy svéd vígjátékot mondani?

Ricardo - Szeitaridisz, Campbell, Laursen, Cole - Poborsky, Maniche, Deco, Zagorakisz - Tomasson, Baros. Így áll fel az Eb válogatottja a Rekord sportújság szerint a negyeddöntõket követõen, három meccsel a vége elõtt.

Vannak vágyaink, amiket jó ébren tartani, de néha úgy vagyunk velük, hogy az se baj, ha nyugdíjas korunkban kerítünk rájuk sort. Hajóval Bécsbe, mint Kossuth - tervnek sem utolsó, de a valóságban igazán elragadó kaland.

Minden második westernfilm errõl szól: jön a gonosz bányatársaság, és el akarja - tûzzel-vassal, mézesmadzaggal - kergetni földjükrõl a szegény farmereket (indiánokat).

Ipolyság tíz perccel elõbb csatlakozott, Pozsony meg majdnem lekéste, de hallottunk olyat is, hogy Szlovákia fõvárosa a döntõ órákban Ostrava volt, az integráció legnagyobb hõsei pedig Hossa és Petrovicky.

2004 a Mars éve, ez a napnál is világosabb. Percenként jönnek a hírek a bolygót kutató űrszondák eredményeiről vagy éppenséggel kudarcaikról. Tudjuk, mit talált a Beagle-2, a Spirit, esetleg az Opportunity. Együtt aggódunk a Mars Express sorsáért. Bush elnök nemrég bejelentette, hogy ötven éven belül embert küldenek az égitestre - ők, mármint az amerikaiak. Mi, mármint a magyarok, csak nem várakozhatunk ilyen sokáig: a hét végén lezajlott az első magyar Mars-utazás. Gánton.

El pueblo unido jamás será vencido! - ki van próbálva, mondhatom. Hiába Lenin, hiába a bajszos Sztálin. Ki ismeri rajtunk kívül Petőfi Sándort? A forradalmak hazája Dél-Amerika, sehol nem tudják úgy mondani, hogy revoluszion, muerte, tekieró, vámosz, vámosz, preszidente, olé, olé, olé. Nem John Malkovich az első amerikai, aki ezt keni-vágja.

Nem átallom: betegre röhögtük magunkat, majdnem végig, ezerszer látott francia burleszk a nagyszívű, ám elmegyenge balfácánról egy erre szakosodott majsztró elővezetésében, korunk két bálványszínészével, mi is kéne még? Tényleg semmi, de azon talán érdemes lenne elmorfondírozni, mi is lehetett volna ebből, ha rendesen megcsinálják. Nyilván szinte ugyanez, de azért mégis. Tán kicsit más.

"A farkasok órája közel, de a pajzsok még nem repedtek meg, a Gonosz trónja szilárd, de nyugat felől már felszálltak a sasok, halál az árulókra, a szövetség él, holnap új hajnal hasad, a varázsló kivonja a szent kardot, az íjászok újra tegezik egymást" - ilyeneket s minden más effélét beszélnek a hősök, legtöbbször a fáklyaláng alatt, talpig vértben és verejtékben, az átkötő szakaszokban tágas termekben, végig vakbélgyulladás közeli ábrázattal, nagyon, nagyon komolyan. Fémes surranás a vetítőterem felett: hüvelyét veszti, brong a kardlap, harcba indul a jó a soron következő szubhumán uzurpátor ellen. "riások és törpék küzdenek az örök világosságért, vagy éppen ellene: látszólag minden olyan, mint a mesében.

Nemcsak a magas kitüntetés (Európai filmdíj) híre érkezett együtt e darabbal, hanem a szokásos gyakorlati útmutatók (máshol: használati utasítás) is. Tudnunk kell tehát, hogy a mester szakított mestersége címerével, a Dogmával, vagyis dehogy szakított, csak épp áthágta minden szabályát, és nem is úgy, hogy direkte szembement volna, hanem csak haladt-haladt a maga dolgával, és ha elérkezett egy ilyen dogmatikus határhoz, nekiment teketória nélkül. Ám árulóként is hű maradt - ezt már mi állítjuk - a Dogma olykor a gyermeki tisztaság álorcáját öltő, keresett naivitásához. Fontos előzetes információ még, hogy az eddig is hármas szakaszokra osztott pályán megint egy tervezett trilógia első részéhez érkeztünk.

Minekünk igazán nincs okunk panaszkodni, időben hozzájutunk a szükséges információkhoz, így késlekedés nélkül alkotunk képet. Két hete megtudtuk (Stephen Frears: Gyönyörű mocsokságok), hogy Londonban, sej, elég szerencsétlenek az alsókutyák (ilyen-olyan bőrszínű bevándorlók), kivesézik őket, s szexuálisan rabszolgák, de ez csak az érem egyik (setétebbik) oldala. Most meg a Négy esküvő, egy temetés, a Sztárom a satöbbi alkotóitól azt, hogy Londonban, sej, a középosztályt fantáziátlan, érzelgős hülyék alkotják, miniszterelnöktől az írói énig bezárólag. Helyes, fő az információs több lábon állás. Immár akkor nyugodtan kijelenthetjük: London a hülyék és a szerencsétlenek városa, illetve itt lakik a királyi család is, csak ők nem lépnek fel minden filmben (csupán minden másodikban), mentális állapotukról mégis annyi rosszat hallani mindenfelé.