Báthori Csaba

Kafka élete szorongások, menekülések, féldöntések, visszavonások, önbüntetések, megalázkodások, bűntudathalmozások, alkotói gátlások, sokasodó kudarcok között megsérült "manőver-élet" volt. ` maga nevezi így egyik Milena Jesenskához írott levelében. Ez az élet a tízes évek elején érkezik első, ideiglenes holtpontjára: az ostromló családi gondviselés és az apai elvárásegyüttes fojtogatóvá keményedik, a hivatali robot elviselhetetlen, az írói pálya kilátástalan, a kitörés kockázatos, és az első komoly szerelem (Felice Bauer) sem kecsegtet azzal, hogy akár részleges tehermentesítést hoz majd az író gyötrelmeiben. Az egyik Felice-levélben ezt olvassuk: "Egyedül vagyok itt, alig-alig váltok szót emberrel a szálloda alkalmazottain kívül, szomorkodva fulladozom, s mégis úgy érzem: hozzám illő, valamely földöntúli Igazságosság által rám mért, számomra áthághatatlan és mindhalálig elviselendő állapotban vagyok...

Akövetkező négy könyvet különböző körülmények terelik egy toll alá: könyvhét, lelkesedés, hála, kegyelet, harag, csalódás, öröm és megrendülés. A kritikus óvatosan mérlegeli az arányokat, részlegesen alkalmazza mértékeit, és hosszasan el-eltöpreng, vajon van-e a költészetnek közös nevezője. Költők olvasásakor jobbadán olyan érzésünk támad, mintha először olvasnánk könyvet életünkben.

Somlyó Zoltán költészetét - ezt a foszforos és fűszeres illatú szecessziós ékszerládikát - számos elemző nyitogatta az elmúlt században. Kosztolányi Dezső finom barbárnak nevezte őt, aki idecsöppent a Nagykörútra, s mohóan és telhetetlenül habzsolja a civilizáció adományait. Vas István ragyogó esszében taglalta hibáit és erényeit. ´ igazi és gyanútlan barbárnak vélte Somlyót. Becsülte szokatlanul pontos és érzékletes lírai ábrázolását, s egy-egy versében még a bátorság nyomelemeit is megpillantotta. A költő fia, Somlyó György pedig így összegez: nem proletárköltő volt, hanem költőproletár.

Prózai műveit a diktatúrák mindenkori ellenzéki olvasói vegyes érzelmekkel fogadták: a népi írók arszlánjának rétegesen takart élet- és életműrendje ugyan részben megfelelt a népi olvasók várakozásainak, hiszen Illyés a "magyarság" érdekeit vélte képviselni, de unos-untalan "forradalmat" emlegető, rabiátusan baloldali hanghordozása, a mozgalom őskorát idézgető témaválasztásai, a közmarxista rabulisztikát aggálytalanul tükröző, laikus megszólalásai a hatalom rokonszenvét is biztosították számára. A hitelgörbe magaspontján ragyogó Puszták népe óta (1936) keletkezett alkotásokban, úgy rémlett, egyre erősödik az ernyedetlenül a "nép"-re hivatkozó, szemlátomást vezéri szerepre áhítozó, ingerült plebejus hangja, aki aztán a zsarnokság évtizedeiben mértéken felüli hallgatással, mosolygó betagozódással, kitüntetett öntudattal hagyta említetlen - amolyan "dölyfös egyetértéssel" - a hatalom több évtizedes vetemedéseit. A puszták szavahihető hírnöke fokonként merevedett abba az áldatlan szerepbe, amely őt előbb paraszti néptribunná, később a "nemzet" szószólójává, "fejedelemmé", majd a "legmesszebb látó magyar"-rá mesterkedte. Több helyütt is említi: Babits Mihály, századunk egyik legfényesebb elméje élete végéig képtelen volt felfogni, hogy a társadalom osztályokra tagozódik. Nos, Illyés pedig mindhalálig képtelen volt túllépni saját osztályszemléletén, s utókorából úgy látjuk, hogy a babitsi egyetemességeszmény igazságából egy árnyalatot sem áldoznánk fel számtalan illyési belátásért. Életművének háború utáni része egyetlen terjedelmes

Schillerhez sem élete, sem utókora nem volt túl kegyes. Élete egyetlen vesszőfutás: menekülés a katonaiskola kalodájából, hányattatás és bujdoklás vidéki nemesi birtokokon, szakadatlan kötélhúzás egy korlátolt színigazgatóval, fáradságos és pótlólagos ismeretgyűjtés a jénai egyetem történészprofesszori stallumában, megkésett házasság, gyötrelmes betegségek, s végül - élete utolsó tizenegy esztendejében - állandóan éber, minden szót mérlegelni kénytelen eszme- és létcsere egy olyan lenyűgözően termékeny, fölényes szellemmel, Goethével, aki nemigen engedte tűzhelyének benső fénykörébe,

Az Orpheusz-Eurüdiké-mítosz az európai irodalomban lényegében két hosszú hagyományszálon halad: a szerzők vagy a történet különböző fordulataihoz fűznek saját tapasztalataikkal összefüggő, pótlólagos eseménysorokat (találomra hadd említsem Gottfried Benn két nagy versét, az Orphische Zellent és az Orpheus´ Todot), vagy - a figurát elvont szférákba távolítva - általános érvényű létfelfogásukat építik ki egy megistenített alak körül (hadd utaljak itt csupán Rainer Maria Rilkére, aki összetett létmagyarázatait a költői beszéd ontologikus funkcióinak emlegetésével párosítja). Maga a mitológiai nyersanyag - roppant felszívóképessége és mágikus nyitottsága folytán - az emberi lét számtalan alaphelyzetét képes tükrözni, s olyan érzelmi elemeket is szimbolizál, amelyek eredetileg nem tartozhattak a történet áttekinthetően szövött mintázatához. Megneveznék néhány olyan alaphelyzetet és érzelempillért, amely már első pillantásra is szervesen illeszkedik a mítosz medrébe: szerelmi hűség; e hűség halálon túl tartó ereje, szerelmest megidéző és megörökítő hivatása (ez távolról rokon a keresztény feltámadáshittel, amely amúgy is magába olvasztotta a pogány mítosz legfontosabb jegyeit); a művészet (a költészet) holtakat lelkesítő, a pusztulásban is harmóniákat mozgósító funkciója; a fontos, de láthatatlan dolgok megsejtésére irányuló rejtett felszólítás; az alvilág vonzása - sőt az a közvetett gondolat, hogy a szépség megpillantása valamely szörnyűség kezdetét jelentheti (és semmi nem tiltja, hogy felidézzem az első Duinói elégia sorait: "A szépség semmi más, mint a szörnyűség kezdete").

Az európai naplóforma, az öntükrözésnek ez a roppant tarka, kaleidoszkopikus műfaja a 19. század óta az írói tevékenység egyik fontos mellékága, a 20. században pedig az önkibeszélésnek, önkisuttogásnak vagy éppen a "legnagyobb ordításnak" hovatovább műalkotásra emlékeztető közege (gondoljunk Gombrowicz vagy Léautaud naplóira). A műfajt - durván, nagyon durván - három nagy típuscsoportra oszthatnánk: jegyzetnapló, reflexív napló, egzisztenciális napló. Az elsőre a legékesebb példa Goethe száraz memorandumkorpusza (amelyben persze akadnak - főleg az itáliai utazás előtt és 1830 után - vallomásszerű, szokatlan "áttörések" is). A másodikra - ez a típus nem referál, hanem reflektál - szintén csupán egyetlen példa: a Goethe-kortárs Benjamin Constant Journaux intimes-je, ez a frivol, világfájdalmas, spleenes, már-már Baudelaire erotikus satanizmusára mutató machiavellisztikus előjáték (amelyben olykor oldalakon át csupa unalmas jegyzet sorjázik). A harmadik csoport a legkecsegtetőbb lehetőség, a legmélyebb fúrás, a leglátványosabb élveboncolás: gondoljunk Baudelaire Fusées és Mon coeur mis a nu című jegyzetanyagára, Rilke énszomjazó korai naplóira vagy - a 20. századból - Cesare Pavese megrendítő kudarcdiagramjaira, Camus kemény, döfésszerű bejegyzéseire vagy Füst Milán állandóan éber szellemi készenlétére a komplexusok rendőri felügyelete alatt.

Kolozsváron született, a nyolcvanas évek elején települt át Magyarországra. A Magvető könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott. Március 15-én Kossuth-díjat kapott.

Assisi Szent Ferenc neve a katolikus legendáriumnak olyan gyűjtőfogalma, amely köré - szegényes történeti okadatoltsága folytán - az utókor lelkesedése igen ellentétes gondolatrendszereket és magatartásmintákat csoportosíthat. Emlegetik őt egyházukhoz hű katolikusok, liberális protestánsok és társadalomreformer ateisták, alakját megidézik környezetvédők, a békemozgalom hívei, s főleg azok, akik az erkölcs-, hit- és értékromlás szókincsével ecsetelik újabb korok csüggesztő jegyeit. Az első jelentős Ferenc-kutató, a protestáns Paul Sabatier a reformatorikus hagyomány ősét sejti benne (1894-ben megjelent könyvét az egyház azonnal tiltott kötetnek bélyegezte). Evangéliumi szegénységet hirdető figurája számtalan nyomot hagyott a 20. század művészetében (Rilke, Hesse, Luise Rinser, Julien Green, Olivier Messiaen). Kései rendtársa volt Maximilian Kolbe, aki Auschwitzban mártírhalált halt egy sokgyerekes családapa életének megmentéséért. De kései rendtársa volt "Ördög testvér" is, az a horvát ferences barát, Miroslav Filipovic-Majstorovic, aki - a jasenováci koncentrációs tábor, a "horvát Auschwitz" parancsnokaként - több tízezer ember bestiális meggyilkolásáért felelős (lásd Edmond Paris könyvét, Genocide in Satellite Croatia vagy Hory/Broszat művét, Der kroatische Ustascha-Staat).

Az író 1926-ban kezdte közölni - hírlapokba szerteszórva - kurta kis típusriportjait: előbb foglalkozási ágak szerint közeledett anyagához, majd életkori és nemzeti adottságok alapján új krétarajzcsoportot alkotott, s ezt közben kiegészítette egy-egy - rokonairól készített - tárcanovellájával. Az első csoport írásai, még Kosztolányi életében, Alakok címen láttak napvilágot, az egész cikkegyüttes pedig később, már az író halála után, Bölcsőtől a koporsóig címen került az olvasók kezébe. A Noran Kiadó gyűjteménye - a könyvborító fogadkozása szerint - az első (de reméljük, nem az utolsó) teljes körű szöveghalmaz. Egy ilyen tékozló gazdagságú, páratlanul eleven szellemű tárcaíró esetén mindig számolnunk kell azzal, hogy utódnemzedékeknek váratlan, ma még lappangó ajándékokkal szolgálhat.

A költő az idén ünnepli pályakezdésének negyvenedik évfordulóját. Első kötete, a Kőtábla 1962-ben jelent meg. Műveit hosszú ideig hallgatás övezte. Idén szeptemberben - vékony kárpótlás - megkapta a balatonfüredi Quasimodo-költőverseny fődíját. Két hete viszont nem választották meg a Digitális Irodalmi Akadémia tagjának.

Apokoli életű, morfinista, félalkoholista, szorongásos, neurotikus, démonai és a világháború elől öngyilkosságba menekülő osztrák Georg Trakl (1887-1914) életműve - összes versei és prózai írásai - nemrég jelent meg Erdélyi Z. János fordításában. A versek zömét eddig is ismertük, az elenyésző jelentőségű öt kispróza pedig nem változtat Trakl-képünkön (recenzióit és levelezését, sajnos, az új kötet sem tartalmazza). Az 1972-ben a Kozmosz könyvek sorozatban megjelent anyag most kiegészült néhány verssel és versváltozattal. Milyen is hát az új Trakl?