Könyv: Egy talapzat utókora (Illyés Gyula: Regények I-II.)

szerző
Báthori Csaba
publikálva
2003/23. (06. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Prózai műveit a diktatúrák mindenkori ellenzéki olvasói vegyes érzelmekkel fogadták: a népi írók arszlánjának rétegesen takart élet- és életműrendje ugyan részben megfelelt a népi olvasók várakozásainak, hiszen Illyés a "magyarság" érdekeit vélte képviselni, de unos-untalan "forradalmat" emlegető, rabiátusan baloldali hanghordozása, a mozgalom őskorát idézgető témaválasztásai, a közmarxista rabulisztikát aggálytalanul tükröző, laikus megszólalásai a hatalom rokonszenvét is biztosították számára. A hitelgörbe magaspontján ragyogó Puszták népe óta (1936) keletkezett alkotásokban, úgy rémlett, egyre erősödik az ernyedetlenül a "nép"-re hivatkozó, szemlátomást vezéri szerepre áhítozó, ingerült plebejus hangja, aki aztán a zsarnokság évtizedeiben mértéken felüli hallgatással, mosolygó betagozódással, kitüntetett öntudattal hagyta említetlen - amolyan "dölyfös egyetértéssel" - a hatalom több évtizedes vetemedéseit. A puszták szavahihető hírnöke fokonként merevedett abba az áldatlan szerepbe, amely őt előbb paraszti néptribunná, később a "nemzet" szószólójává, "fejedelemmé", majd a "legmesszebb látó magyar"-rá mesterkedte. Több helyütt is említi: Babits Mihály, századunk egyik legfényesebb elméje élete végéig képtelen volt felfogni, hogy a társadalom osztályokra tagozódik. Nos, Illyés pedig mindhalálig képtelen volt túllépni saját osztályszemléletén, s utókorából úgy látjuk, hogy a babitsi egyetemességeszmény igazságából egy árnyalatot sem áldoznánk fel számtalan illyési belátásért. Életművének háború utáni része egyetlen terjedelmes

Prózai műveit a diktatúrák mindenkori ellenzéki olvasói vegyes érzelmekkel fogadták: a népi írók arszlánjának rétegesen takart élet- és életműrendje ugyan részben megfelelt a népi olvasók várakozásainak, hiszen Illyés a "magyarság" érdekeit vélte képviselni, de unos-untalan "forradalmat" emlegető, rabiátusan baloldali hanghordozása, a mozgalom őskorát idézgető témaválasztásai, a közmarxista rabulisztikát aggálytalanul tükröző, laikus megszólalásai a hatalom rokonszenvét is biztosították számára. A hitelgörbe magaspontján ragyogó Puszták népe óta (1936) keletkezett alkotásokban, úgy rémlett, egyre erősödik az ernyedetlenül a "nép"-re hivatkozó, szemlátomást vezéri szerepre áhítozó, ingerült plebejus hangja, aki aztán a zsarnokság évtizedeiben mértéken felüli hallgatással, mosolygó betagozódással, kitüntetett öntudattal hagyta említetlen - amolyan "dölyfös egyetértéssel" - a hatalom több évtizedes vetemedéseit. A puszták szavahihető hírnöke fokonként merevedett abba az áldatlan szerepbe, amely őt előbb paraszti néptribunná, később a "nemzet" szószólójává, "fejedelemmé", majd a "legmesszebb látó magyar"-rá mesterkedte. Több helyütt is említi: Babits Mihály, századunk egyik legfényesebb elméje élete végéig képtelen volt felfogni, hogy a társadalom osztályokra tagozódik. Nos, Illyés pedig mindhalálig képtelen volt túllépni saját osztályszemléletén, s utókorából úgy látjuk, hogy a babitsi egyetemességeszmény igazságából egy árnyalatot sem áldoznánk fel számtalan illyési belátásért. Életművének háború utáni része egyetlen terjedelmes

művészi-emberi mimikri,

s csak angyali mérték menthetné meg attól a gyanútól, hogy sokrétű elmaradottságunknak nem volt maga is részleges társ-oka.

Szobrot, igen, szíves-örömest emelnénk szobrot az évtizedeken át kalapált talapzatra. De akit ismerünk, azt nem akaródzik példaképpé lendítenünk. Akit pedig nem ismerünk, azt lehetetlen dicsőítő szándékkal megragadnunk.

Pedig Illyés klaszszikusokhoz fogható adottságokkal indul: mélyrétegekből szívja ízes valóságismeretét, Párizsban pallérozódik, "buzgalmát" (az író egyik kedvenc szava) már korán kitűnő mesterek figyelme övezi (Babits égboltján ő a Nyugat "kelő napja"), s kiegyensúlyozott emberi alkata szerint is képes volna integráló szerepet betölteni. Írásait - már az első vonásoktól fogva - plasztikus erő, Pázmány Péterhez és Arany Jánoshoz mérhető, a nyelv legmélyebb szelleméből fakadó mondatszerkesztő hajlam, lefegyverző változatosság, szókincsgazdagság, a metaforikus látásmód megejtő rugalmassága, s egy bizonyos huncutul, széles íveken át nem ellenszenvesen kérkedő műveltség jellemzi.

Korai szociografikus remeke, a Puszták népe ma is lenyűgöz: paraszti gőgje nem hord szemellenzőt, s társadalmi gyökerű felháborodását éppen fegyelmezett hangneme, takarékos szóhasználata és széles pillantása nyomatékosítja. A cseléd- és zsellérsors bemutatása, a puszta életének roppant részletismerettel megrajzolt világa, a mellőzött, még csak le sem nézett "bennszülött" népréteg szokásrendjének személyes tapasztalatból ecsetelt parasztfreskója az öreg Brueghel képeire, a részletittas németalföldi mesterek munkáira emlékeztet. S ha akkor élünk, nem kétlem, mi is a barikádokra szálltunk volna azért, hogy a "nemzet"-be emeljük (vagy inkább: "emberré" tegyük) ezt a réteget. A könyv a mai napig fogékonnyá tesz bennünket arra, hogy mindenféle alávetettség megszüntetésére törekedjünk.

Az új kiadás másik, 1945 előtti önéletrajzi darabja, a Kora tavasz ugyancsak megvesztegetően hajlékony nyelven írott, bár némileg hosszadalmasra sikeredett alkotás. A korcsolyás jelenet - a második fejezet ötödik részében - egyenesen bámulatos: Illyés ebben a leírásban Móricz Zsigmond vagy Hans Henny Jahnn látomássá gomolyodó, higgadt tárgyszerűséggel rögzítő, embert természetté erjesztő szemléletmódjával tart rokonságot. Milyen emlékezetes a templomrablás, a városi kocsikázás, a falu házainak vagy a cselédek kastélydúlásának leírása. És milyen szemléletesek a metaforák: "Mintha meztelen vizen szaladtam volna"; vagy "az emberiség... színre kap, mint a tégla alól kiszabadult fehér fű".

A kiadás a háború után befejezett művek közül a következőket tartalmazza: Hunok Párisban, Franciaországi változatok, Ebéd a kastélyban, Beatrice apródjai, A Szentlélek karavánja. Továbbá felsorakoztat még néhány töredéket: Lent és fönt - Bányák és kohók, Bátyám regénye. (Érthetetlen, hogy kimaradt a kötetből az Oroszország című útinapló, a Mint a darvak és az öreg Illyés megrázó vallomáskötete, a Kháron ladikján. Domokos Mátyás kurta kiadói utószavából semmit nem tudunk meg a válogatás szempontjairól.)

A negyvenes évek végén - a "népi" hatalom berendezkedése idején - kezd izmosodni Illyés különleges küldetéstudata (amely már a harmincas években is szépen csírázott). Ez a műveken máig ható nyomot hagy: az író modora "túlbélyegzetté" testesedik, eszmei eltökélései - immár a hatalom kerítette ágyásokon, mindenképpen kiváltságos helyzetben - osztályharcos ideológiaként át- meg átitatják szövegeit, s ami eladdig, független írói körben egy éber és igazságszerető szellem intése volt, most mintegy a körön belül álló társutas régiesedő credójává idegenedik. Illyés alól

alattomosan kifut

a mostoha kor, ő pedig mindent megtesz, hogy változatlan hangszerelésű hitvallásait egyfajta "népi" felvilágosodás kánonjaként ki-ki meghallja a hatalom mindkét oldalán.

A háború után (1946) lát napvilágot a Hunok Párisban, ez a roppant sokrétű, még takarékosan gazdálkodó, ám káprázatosan rugalmas nyelven freccsentett kor- és rétegkép a 20-as évek párizsi magyar munkásdiaszpórájáról. (Hangsúlyoznám, hogy a könyv Illyés emigrációjának csak első évét tárgyalja.) A mű ma úgy rezeg szemünk előtt, mint egy büszke aktivista nyílvessző, pár pillanattal azután, hogy beledöfődött a történelmi célkorongba. Illyés hitelének kedvez, hogy "munkásmozgalmi hősöket körvonalaz a mozgalom üldözése idején". (Derengett-e már vajon a láthatáron az 1970-es Utóirat keletkezésekor a Beatrice-könyv? Az író 70-ben ugyanis még így ír: "Lényegesen más, ha ugyanazt a vállalkozást uralkodó köztetszés, hogy ne mondjam, rendelés kívánja.") Emberábrázolása itt is eszményítő, célzatos, jóformán mindvégig afféle üdvszomjjal igazgatott. Az író töretlenül hisz abban, hogy a világ - akár erőszak árán - jobbítható. A figurákat az a fényforrás veti világosra vagy sötétre, hogy miféle árnyalatban illeszkednek a mozgalom hadrendjébe vagy éppen ütnek el attól. A jó húszesztendőnyi távlatból vissza-visszarévedő író szeretettel, némileg ironikusan szerkeszti meg a maroknyi, fortyogó párizsi magyar munkáskörnyezet ikonográfiáját. Minden ecsetvonás igyekszik letörleszteni a hátrányos származás "eredeti bűnét", s ez az intenció romantikusan emelt beszédhez vezet. A műben keveselljük a mély, összetett emberábrázolást: a drámai pontokat rendszerint stiláris tapaszok takarják, s az író röntgenpillantásait meg-megjuházza a bemutatandók mozgalmi értékei iránt érzett megbecsülés. Ki, mikor, hol, mit, miért, miképpen? - e kérdésekre többnyire bújtatott, foghíjas választ kapunk.

Nyugtalanít továbbá az ábrázolás kettős eltökélése (ez Illyés műveire általában jellemző): a valóságmarkolás eredendő szándéka és az eszményítés származékos hangrendje. A könyvben maga Orosz Anna - az író szikár, haraszt-moccanású, matt szerelme - mondja ki a perdöntő ítéletet az illyési szemlélet egyik rákfenéjéről: "Mert hogy te nem is tudnál talán, ha akarnál sem, pontosan úgy elmondani valamit, ahogy épp volt. - Én hazudni? Szíven talált." Ez a jelenet az egész életművet megvilágító ritka vallomás.

A könyv - itt még, 1946-ban - nem sűrített egyvelegben, hanem csak amolyan érintőleges pedzegetőformán kínálgatja a későbbi túldíszített, százfurfangos illyési írmodor elemeit. A képviseleti beszéd, amely az író hangját idővel eluralja, itt még nem nyomasztó, bár szűkíti a drámai hatáskeltés esélyeit. Aki minden gondolathajlatában valami vélhetőleg nemes ügyet támogat, az igyekszik az eszmény követelményeinek megfelelően élni és írni. Az effajta igény tehát jobbára a szívtájék felől rebbentgeti a szavakat, s az olvasó valóságvárakozásait csak részlegesen elégítheti ki. Az illusztratív, nem drámai próza legendásítja a szöveget, s olvasóját rendre az a benyomás környékezi, hogy az író lankadatlanul rajzolgat és fényképez holmi érettségi tablóhoz, amelyet - cáfolhatatlan értesülésként - megpróbál az utókorra hagyományozni. A szereplők már-már emelintik lábukat, hogy egy kemény, merev szobortalapzatra szökkenjenek. Ennek a technikának az a hátránya, hogy az író kiküszöböli a negatívumokat, nem mutat be mélyebb emberi szövevényt, s összhatásában amolyan ifjúkommunista gesta megalkotására szorítkozik. A könyvnek alig-alig észlelhető szépséghibája továbbá, hogy az írói látószög befogóit egyre feltűnőbb mértékben korlátozzák Illyés rejtett "fejedelmi" szerepálmai. A feltörekvés és aztán fentről visszatekintés az író egyik rögeszméje volt - széles körben sikerrel hitette el, hogy hétszer és hetvenhétszer képes levetni

a rácegresi kígyóbőrt,

s ugyanannyiszor képes felölteni a pusztai népfi báránybekecsét és rámás csizmáját. A Cece-Párizs ívnek, ennek a csakugyan fortélyosan kidolgozott legendapárnak sűrű emlegetése az Illyés életműve iránti rokonszenv egyik örök forrása volt. Csakhogy a művek egyik-másik vízmosásán még ki-kiütközik, mennyit szoronghatott szárnyalása közben ez a paysan de Danube. Ahogy a Hunok... lapjain örök harcban áll egymással a magyarságért és magyarságáért aggódó hazafi és a "világforradalom" eszméiért lelkesedő nemzetközi mozgalmár, úgy koccan össze a későbbi művekben is az elmaradhatatlan "hazázás" és ikertestvére, az internacionalista "forradalmazás". Illyést egyrészt nyűgözi a puszták némelyik büszke alakjára visszavetített "fejedelmi és törzsfői" képzet, másrészt ösztönzi - állandó "közösség"-emlegetés közben - az a népszerűség-gyarapító tudat, amely derűre-borúra ismételteti vele a "nép", a "szolgálat" stb. kifejezéseket. Az önhitt alázat furcsa, áttekinthetetlen szótára itt, a Hunok... környékén kezd gyarapodni, s a széles befolyásra törekvő, öblösödő illyési öntudat - a történelem köztudomású fordulata folytán - meg is szerzi magának azt az írói "kilátópontot", ahonnan majd celebrálhatja szerénykedés köpönyegébe bújtatott messianizmusát, mind jobban megcsontosodó népiségét, mind hatalompártibb "szabadság-eszméit" és népfrontos ihletésű boldogságajánlatait.

Legkínosabb olvasandónk ebből az időszakból az 1961-62-es Ebéd a kastélyban. Ebben példásan igazolódik, hogy a babitsi egyetemesség a maradandóság hosszabb ágán foglal helyet - Illyés kirekesztő paraszti önteltsége és osztálymagyarkodása a rövidebbiken. A művet ma úgy olvasom, mint az Ebéd... szegény grófjának szándéktalan nekrológját.

Illyés két öregkori művében (Beatrice apródjai, A Szentlélek karavánja) az 1918-19-es forradalmak korára nyúl vissza. A Beatricét még ő maga rendezte sajtó alá, A Szentlélek karavánját azonban - már az író halála után - Száraz György szerkesztette könyvvé.

Vajon miért választja témául Illyés 1979-ben (!) ezt a korszakot? A két mű ma úgy hat, mint a diktatúrát utólagosan legitimáló alapító okirat, létének igazolását és hitelesítését célzó keresztlevél. Úgy tűnik, csakugyan a ´18-as és ´19-es esztendő lehetett Illyés életének legautentikusabb szelete, és természetes, hogy

az öreg hérosz

a gyökerei felé tapogatózik. Ugyanakkor ki feledhetné, hogy a hetvenes évek derekán már szinte köztudomású a "létező szocializmus" történetének számtalan gyászos fordulata: a sztálini terror, a kirakatperek sorozata, a GULÁG valósága, a rákosizmus rémtettei, ´56 szétzúzása. Még a hetvenes évek második feléből tekintve is szomorú rövidlátásnak tűnik, hogy az író igyekezete - a fehérterror dicstelen gaztetteinek emlegetése közben - főleg a tanácsuralom egyoldalú eszményítésére összpontosul. Hagyján, hogy tulajdon ifjúkori "eszmetisztázó" futamait önmaga iránti töretlen rokonszenvvel ecseteli - bár itt sem ártott volna több mérlegelő szembenézés és szembesítés. De hogy Illyés jó ötven év távlatából ilyen csökevényes kritikai buzgalommal ered a történelmi események nyomába, az nagy súllyal esik a latba (s éppen egy olyan korban, amely a ´18-19-es eseménysornak objektív igényű kutatását megakadályozta). Illyés felfogása - a két könyv tanúsítja - semmit nem változott, ellenben sok mindenről nem vesz tudomást. A művek baloldali hősei - akár a Hunok... esetében - versenyt eszményesülnek, s ahol Illyés mélyebb emberi tényezők felé utat törhetne, ott rendre elhomályosítják tekintetét az ideologikus eredetű feltevések, célkitűzések, helyzet adta elvárások vagy aprószentfaragó írói szándékok. A könyv részben nyilván hűen tükrözi a Pestre vetődött kamasz nehézkes tájékozódását, a munkásmozgalmi eszmék iránti lelkesedését, az angyalföldi munkástelepek légkörét, az ifjúi gyanútlansággal szervezkedő süvölvény hősök romantizált mélyvilágát.

A két könyv ugyanakkor

az illyési valóságtakarás

valóban utánozhatatlan mintapéldánya. Ez a pepecselő aggállyal kidolgozott, vakítóan részletgazdag, szóról szóra hurkolódó, éles és mégis hunyorgató prózanyelv furcsa kettős hatást kelt: részint megbabonáz az író nyelvtudása és pusztai nyersanyaggal bélelt dologi tudása, részint azonban folyamatosan feszélyez szűkített ideologikus látásmódja, szándékainak fölényeskedő fedezése és általában az a görcsös igyekezet, hogy a világ folyamatait derűre-borúra egy "majd én megmondom"-féle gondolkodói mozgástérben próbálja megmagyarázni. A szerző a fürge mondatvillogtatás parádéi közben annyira szétágaztatja a mondandót, hogy az olvasó végül valamiféle mámoros tájékozatlanságban fulladozik. Jobbadán olyan - kettős, hármas, többes - érzéssel hajtja be e könyveket, hogy vizet is látott, tüzet is szagolt, de mindkettőt azonos anyagból szerkesztették. Ez a két öregkori opus a történelmi távlat iránti délibábos érzéketlenség és a valóságrejtő illyési írmodor tanúsága.

A mesterien kanyarított mondatok, a hihetetlenül gazdagon árnyalt szókincs, a csillogó bekezdés-technika, a fűszálszerűen egymásnak hízelgő mondatgörgetegek, a nyelv ősi póruslélegzése - mindez Illyés kései műveit, önmagukban, a 20. századi népies próza klasszikus alkotásai közé iktatják. És a töménytelen bog és szövődmény és nyugtalanító kérdésbokor ellenére - a csillagok mai állása szerint - olyan purgatóriumi létformát biztosítanak az írónak, amely egyformán hordozza az elkárhozás és a feltámadás esélyeit.

Egy dolog gyanítható: Illyés Gyula életművének tisztázása még sok türelmet, tényfeltárást, vallomást, utólagos helyesbítést, önjobbítást és pártatlan erőfeszítést igényel. Bár ne telne el újabb hat évtized a sokcsiszolatú igazsághoz való megtérésig.

Báthori Csaba

Osiris, 2003, 816+856 oldal, 6500 Ft

szerző
Báthori Csaba
publikálva
2003/23. (06. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...