A költő az idén ünnepli pályakezdésének negyvenedik évfordulóját. Első kötete, a Kőtábla 1962-ben jelent meg. Műveit hosszú ideig hallgatás övezte. Idén szeptemberben - vékony kárpótlás - megkapta a balatonfüredi Quasimodo-költőverseny fődíját. Két hete viszont nem választották meg a Digitális Irodalmi Akadémia tagjának.Azok, akik a kánon ingatag dominósorait kezelik, s esztétikai zsinataikon valójában hatalmi igényeiket váltják széptani osztalékra, időtlen idők óta megfeledkeznek néhány nagyszerű alkotónkról. Semmibe veszik mindazokat, akik nem csupán feltűnnek, hanem vannak, nem csupán újítanak, hanem mérték- és értékrendet sugároznak. A sztárgyár rivaldafénybe rántja, majd kisvártatva kíméletlenül szárazra veti némely írónkat, s az új sztárok lapátjára szorult ósztár még örülhet, ha nem züllesztik tetszhalottá. A sztárgyár kirekeszt, szándékos vaksággal igazgat, akadályozza a látást, rontja a hallást. Harcmezővé durvítja az irodalmat, s azt a tévhitet ébreszti, hogy... De nem erről.
Hanem Székely Magda költészetéről szeretnék beszélni. Róla, úgy rémlik, eddig csak azok szóltak, akik maguk is megtapasztalták, milyen a kirekesztettség, például: Rónay György, Nemes Nagy Ágnes. Akik a költészetben sem kerültek ellentétbe az igazsággal, és mertek szembesülni azzal a súlyos anyaggal, amely Székely Magda költészetében felénk zuhan. Ezt a művészetet talán nem is az ismeret, hanem
a lelkiismeret igényli
S minthogy mérőrúdjainkon némileg kikoptak a tájolás lelkiismereti rovátkái, egyre bajosabb meglelni azokat az észleleti egységeket, amelyek Székely költészetének értékrendjét közvetíthetnék számunkra. Meg kell változnunk - ne mondjam: váltódnunk -, hogy ezt a művészetet szavainkra fordítsuk.
A költői életmű egyetlen zömök kötet, jó százharminc oldal. Első íve egy ótestamentumi beszédsíkon felmagasodó tömb: a háborúban megsemmisített hatmillió siratása, az emlékezet sötét tudással elvégzett átitatása s az áldozatok költői megdicsőítése. Rejtett alapkérdései: hogyan élhet bűntudat nélkül az, akit nem erkölcse, hanem meztelen szerencséje mentett csak meg a halálos ítélettől? Hogyan élhet az, aki nem egyeseket vádol népének kiirtásáért, hanem magát az emberiséget? Hogyan találhat legalább részleges jóságot a transzcendenciában az, aki egyetemesnek érzi a pusztítást és e transzcendencia közönyét? Van-e személyes folytatás egy olyan ágon, amely - ezt igazolja a történelem - bármely pillanatban a megsemmisülés árnyékát fedezheti fel önmagában? Van-e hitele, esélye a személyes boldogságnak, amely örökké az árulás, a közösséggel szembeni árulás kísérteteit rebbenti fel? Van-e joga egy közösségnek ahhoz, hogy árulásnak tekintse a személyes boldogság igényét? És végül: mit ér, milyen formában és kivel szemben történjen meg a megbocsátás? Székely Magda költészete itt, a Kőtábla első mély lélegzetvételében, az árulás és önmegtagadás nélküli élet mintáit igyekszik kidolgozni, roppant benső elszánással megteremteni.
Költői nyelvezete súlyos: éppen darabos, érdes stílusa, pátriárkák fenyegető fenségére emlékeztető szűkszavúsága alapozza meg erejét (már-már büszke szegénysége, csörrenő jambusai Pilinszky versbeszédét idézik). A versmondat a statikus állapot sarkpontjait méregeti - nevezhetném ezt gravitációs technikának is: az ihlet egyre a fent-lent iránypár hajszálcsövein mozog, egy föld alatti és föld feletti viszonyrendszer koordinátáit rajzolja meg (fent: Isten, trónus, magasság, kórus, üdvözültek, glória, kerubok; lent: halottak, csontok, föld, kövek, árokpart, szakadék). Sejthetjük, ebben a megrázó, monolit tapasztalatban alig-alig jut hely a föld színén játszódó, esetlegesnek tetsző élet vagy természet világi üzeneteinek: minden egyedi eseményt, belátást, érzelmi elmozdulást vagy szabadságra utaló ösztönzést eleve minősít, elszigetel, sőt kizökkent alapértékeiből az eltüntetett emberi alakok emléke, a Végítéletnek tűnő pusztítás tudata.
Székely Magda költészetének második nagy íve az irgalom óvatos szándékaira épül: a megbocsátás kis lépéseit ábrázolja, a személyes sors kibomlását, a szerelem tavaszi nyomait, az anyaság gyógyító reménységeit s a költészet létfenntartó harmóniáit. A kompozíciók karcsúsodnak, a beszéd elvont elemei megsokasodnak, kissé elfüggönyözik a költői képet, és valami gnómaszerű, szaggatott felkiáltáshoz hasonló alakzat állandósul a művekben. Mintha a versek nem azért jönnének létre, hogy művek keletkezzenek, hanem azért, hogy bizonyítsák a költő létezését.
A szemlélet reflektorai inkább a magasságot és az emberi viszonyok egzisztenciális ismérveit pásztázzák - kirajzolódnak a derű ritkás sávjai, majd felzúgnak a csalódás és az elmúlás melankolikus regiszterei. Nem pusztításról hallunk, nem erőszakról, hanem elhagyatásról, sárga őszről, halott barátokról - olyan hiányról, amelyet maga az élet, a leélt élet ismertet meg velünk. A század legterhesebb negatívuma és a személyes élet mínuszösszege összeadódik, s a panaszos, néha alig hallható rövidke vershalmazatban keserű összegzés sűríti a szavakat. A vádbeszéd suttogássá csillapul, a keserű, önbüntető lobogás aprócska lángokra morzsolódik, s végül csak egy szelíd, törődött, költözni kész női alt hang dallamait sodorják a versek.
Intenzív, nagy költészet
ez, az extenzitás elviselhetetlen mimikrije nélkül. A magyar költői nyelv rugalmassága, csábító kortársi példák, a giccsértelmiség hadoválási divatja, a mennyiségtermelést előszeretettel jutalmazó korszellem - mindez Székely Magdát arra ösztönözhette volna, hogy kiengedje a palackból a bőírás pongyola szellemét. De nem tette. Formai készsége megengedte volna, hogy kísérletekkel árassza el az olvasót, vagy formai játékok és szemfényvesztő mutatványok rajaival vakítsa el közönségét. De nem tette. Viszont minden költeménye maradandó alakzat: pecsétként ütődő beszédmódja azonnal megrögzül az emlékezetben. Ki felejtené el ezt a négy sort:
Leüthetsz. Én nem ütök vissza.
Az én kezem gyönge a rosszra.
A hulló test helyén leüthetetlen
erősen áll az én igazi testem.
Az esendő emberi lét eszméje tehát erősebbnek bizonyul a vereségnél.
Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy ilyen tömény csend, a vereség füstje terjeng e költészet körül. Az a kánon, amelynek nem Székely Magda az egyik tartópillére, érvénytelen.
Olyan költő ír itt, akinek a szava létbizonyíték.
Báthori Csaba
CET Belvárosi Könyvkiadó, 2000, 130 oldal, 880 Ft
