Az "amerikai regény" zöme - Kafka rendre így emlegette a töredékben maradt szöveget barátaival folytatott beszélgetéseiben - 1912 őszén keletkezett, nyilván egy olyan pillanatban, amelyben az író ismét megpróbált berendezkedni a magány és a "közösség" között ásító
senkiföldjén,
s ahol - tulajdon bevallása szerint - sokkal többet tartózkodott, mint az egyedüllétben magában. Az Amerikába száműzött, esztelen bökkenők között kallódó Karl Rossmann alakjában az író leglidércesebb képzetei tükröződnek: egy szexuális kihágás miatt szökteti idegenbe a család (gyereket nemzett egy cselédlánnyal), mintegy büntetésből, "büntetésének letöltése" közben kényszerül otthont teremteni és jövőt koholni, s ezalatt a kíméletlen külvilág lehetőségeket kínál számára, hogy az Igazság nevében észrevétesse magát. A cselekmény az álom filmszerű közönyével pereg. Rossmann hányódása folyamán felfoghatatlan helyzetekbe sodródik, többnyire vereséget szenved, vagy legalábbis a rövidebbet húzza, mígnem végül kiköt az "oklahomai természeti színházban", ahol "mindenkit szeretettel várnak"...
A regény anyagát a pontos, hovatovább jogásziasan-aprólékosan "érvelő", valósághűen részletező ábrázolásmód és az abszurd létszemlélet ellentmondása tölti fel azzal a kóborárammal, amely minden Kafka-művet robbanékonnyá gerjeszt. Bár töredékről van szó (s azon belül is - szemben A perrel és A kastéllyal - vázlatos töredékről), némelyik történet (például A fűtő) a szomszédos részletekre is rászórja lenyűgöző fényenergiáit. Hellyel-közzel nyugtalanít a főhős passzivitása, a szerkezet hevenyészett íve, a stílus csiszolatlansága (rögtön az első kurta bekezdésben kétszer bukkan fel a "geworden" befejezett létige, s ez Kafkánál elenyészően ritkán fordul elő), az üresen kattogtatott párbeszédtechnika - mégis-mégis: csalódásunkért kárpótol a látomás eredetisége és a látás mélysége. Feledhetetlen például az Oklahoma-fejezet bevagonírozási jelenete: ki ne gondolna itt a későbbi, tömeggyilkosságokat megelőző brutális eseményekre?
Kafka egyébként roppant keserves küzdelmet folytatott a regénnyel. A Felice Bauernak írott levelek részletei arról tanúskodnak, hogy az anyag hosszadalmas markolgatás után csusszant ki a kezéből. "...az utolsó lélegzetemig fel akarom emészteni magam ezért a regényért, amely az öné is, vagyis világosabb képzetet nyújt a bennem szunnyadó Jóról, mint amilyet a leghosszabb élet leghosszabb leveleinek pusztán sejtelmes szavai adhatnának." Az egyik éjszakai levélben aztán, 1913. március 13-án kimondja a végső verdiktet: "Végül arra a cáfolhatatlan meggyőződésre jutottam, hogy regényemben csak az első fejezet (A fűtő) formálódott, mint egész, a belső igazság elve szerint. Minden más, néhány kisebb-nagyobb részlet kivételével, egy nagy, de mindenképpen nem jelen levő érzésre történő emlékezés folyamán keletkezett."
A regénytöredék (Amerika címen) eddig Kristó Nagy István lendületes, lüktető, keresetlen, de túl elrugaszkodó, szórendjében itt-ott zökkenékeny fordításában forgott közkézen. Az új kiadást a fordító, Györffy Miklós tartalmas, tájékozott és tájékoztató utószava kíséri. Györffy új munkájának javára válik, hogy ő már
a német kritikai kiadást
használta, s így közelítette a szövegtestet az eredeti írói szándékhoz. (Kafka végleges elképzeléseit nem ismerjük, a részlettöredékek nem árulják el a kibonyolítás lehetséges irányait. Bár azt hiszem, az író a másik két nagy torzóban is rábízta a szerkezetet a műre anélkül, hogy valóban hitt volna benne.) A fordítás pontos, az eredetit bűvölő, frissen meszelt, és ott, ahol Kafka prózája már-már előlegezi a későbbiek szédítő szótalálati pontosságát és mondatszerkezeti tökélyét, a magyar szöveg is fel-felizzik. A nehézség abban áll, hogy mivel Kafka műve maga is szeszélyesen kidolgozott, a fordító sem tehet úgy, mintha az író stiláris csúcsteljesítményét tolmácsolná. A fordítás - mint az eredeti - a lendületnek és az ernyedésnek furcsa elegye. Mégis, összességében az a benyomásom, hogy ez a munka - szemben Györffy egyéb lenyűgöző fordítói alkotásaival - a művészi konzisztencia bágyadtabb alakzatát nyújtja. Ezen a szöveg sodrását, egyneműségét, tőrőlmetszettségét, sugárzását, plasztikusságát értem. Ezt a benyomást az egyes konkrét szöveghelyeken fel-felbukkanó apró bicsaklások együttesen ébresztik. Hadd idézzek - pars pro toto - két példát: ">>Milyen piros az ajkaverwandlung, de ezt nem lehetne szebben? És az utolsó tagmondat alanya? És hogyan hangzik ez magyarul? Vagy: "A szoba akusztikája is kiváló volt, és hozzájá-rult ahhoz, hogy végleg eloszlatta Karlnak azt a kezdeti rossz érzését, hogy vasból való házban lakik." Miért a két hogy? És miért nem eloszlassa? (A "klein" jelző is ki-maradt a mondatból...) Az új címmel (Az eredeti: Der Verschollene) még meg kell barátkoznunk. A "verschollen" befejezett melléknévi igenév a németben zömmel (csaknem mindig) "eltűnt"-et jelent - "az elkallódott fiú"-t tehát én túl pontoskodónak, erőltetettnek érzem. Úgy gondolom, az új fordítás nyugodtan megtarthatta volna az Amerika címet, vagy választhatott volna más, az eredetitől eltérő, de a magyar nyelv szellemének megfelelő alakzatot (ez a magyar fordítói hagyomány gyakorlatával sem ellenkezne). Természetesen tudom, hogy ezek olyan kérdések, amelyek a döntés után azonnal felidézik a többi lehetséges megoldást. Mégis úgy tűnik, hogy itt a pontosság makacs igénye túl érdes, túl szögletes változathoz vezetett.
Báthori Csaba
Palatinus Kiadó, 2003, 256 oldal, 2500 Ft
