Szepes Erika verselemzései értelmes és mérlegelésre méltó javaslatokat kínálnak az olvasónak, aki manapság másról sem hall, mint arról, hogy a műalkotás nélkülözi az állandó, megnevezhető belső tartalmat, hogy érdektelen az írói személyiség, hogy az írónak nincs erkölcsileg leírható felelőssége, hogy nincs mondanivaló, csak "olvasat", hogy a "szöveg" tetszőlegesen feltölthető foglalat csupán. Szepes elemzéseiből hiányzik a recepcióesztéták hatalmi vetületben beszélő torokhangja, hiányzik az a pálcaemelő, fenyegetésnek érzett mozdulat, amely amazoknak még helyes belátásait is kétessé teszi. Hanglejtésében van bizonyos alázat: Szepes azt sejteti, hogy senki nem lehet valami egyedülvalóan érvényes igazság birtokosa.
Szepes Erika fő szempontjai a következők. Egy. Hangsúlyozza a mindenkori költői vonulatok rejtett vagy nyílt viszonyát a hagyományhoz (bármit értsünk ezen). Kettő. Taglalataiban iparkodik kidolgozni a műalkotás hátterében álló személyiség egyszeri vonásait. Három. A szereplíra változatainak elismerése mellett fontosnak tartja, hogy a "szerepet író" alkotó egyedi adottságairól is kötelező érvénnyel beszéljen. Négy. Nem rejti véka alá, hogy a "szövegképződés" folyamatában döntőnek tartja a tudatos műformálás indítékait, és odahajol olyan értékteremtő költői munkákhoz is, amelyek nem az irodalompolitikai villongásoknak kiszolgáltatott kánon holdudvarában születnek. Öt. Mindig megmutatja a művek többé-kevésbé tudatosan szerveződő formai jegyeit.
Mindebből kiviláglik, hogy Szepes Erika szemlélete - a kirekesztő, hódító esztétikák idején - igenli az értelmezések versengő, egymást kiegészítő, de egymást meg nem semmisítő jelenlétét. Írásai mögött egy szókratészi "nem tudását" kamatoztató, visszavonulásra kész értelmező áll. Elemzései közben megértünk valamit, konkrétan a kezünkben tartunk valamit, ami azelőtt nem volt birtokunkban. Itt nem szükséges tétováznunk, hogy elismerjük-e elméleteinek érvényét, most nem szembesülünk azzal a kínos tartózkodásra indító sejtelemmel, hogy belátásai mögött esetleg a dogmatizmus kevély őrtornyait is illene észrevennünk. Szepes csak annyit kér, haladjunk vele együtt pár lépést a választott művek között. Kommentárja soha nem indiszkrét, de mégis
adatok gazdagságával
fejti fel a művek rejtett mozgatórugóit. Beszédmódja nem tüntet tudományosságával, mégis szakavatott. Megjegyzem azonban, hogy a tudományosság megkívánta volna az idézetek lelőhelyének pontos megjelölését, egy részletes irodalomjegyzék közzétételét.
A könyv a kilencvenes évek költészetét vizsgálja. Orbán Ottó, Petri György, Géher István, Kemsei István, Marsall László, valamint olyan költők verseit veszi szemügyre, akik valamilyen okból többnyire kívül esnek költői szemhatárunkon. Érveinek erejét gyengíti is az a tény, hogy elemzéseinek példatárát helyenként művészileg kevésbé értékes anyagból meríti. Az eljárás demokratikusnak tetsző gesztusa rokonszenves, de meg is téveszt, mert elmossa az igazi és a ötödrangú irodalom közötti értékkülönbségeket. Szepesnek az az eléggé nem méltányolható erőfeszítése, hogy elfeledett vagy peremre szorult műveket visszahozzon az elemzés látóterébe, ugyanakkor elhomályosítja az olvasói éleslátást, mivelértéksemlegesen tárgyal első- és sokadrangú műveket. A peremhelyzet vagy elfeledettség még nem biztosítéka az irodalmi értéknek. Az elemzés nem fedheti el az értékszempontot.
Ez a szemlélet egyébként éppen azt a sokrétű nyugat-európai elemzői hagyományt követi, amely óvatos lasszóvetéssel próbálja fogalmi készleteihez szelídíteni a műalkotást, de nem feledkezik meg arról, hogy csupán láncszem egy hosszú sorban: utódja is, elődje is lehet egy vele homlokegyenest ellenkező mérlegelési lehetőségnek. Érintőleges tónusa még ott is töprengésre késztet, ahol nem hajlunk rögtöni helyeslésre, ahol aggályaink támadnak, vagy ahol ízlésünk berzenkedik a válogatás, az elemzés vagy az értékelés szempontjai ellen. Mondok egy példát. Szepes többször is idézi Orbán Ottó Vojtina recepcióesztétikája című versét: "az egyes szám első személy a versben / nem a nyelvtan egyes szám első személye, / hanem a közvetlen és halálos kockázaté(É) / Esztétikák jönnek-mennek, a mocskos mesterség maradÉ", majd hozzáteszi: "a veszély csak valaminek a vállalásával következik be, és ez a vállalás nem az egyes szám első személynek szól, hanem mindazoknak, akik érdekében vállalja". Nem, azt hiszem, Orbán Ottó versében nem erről van szó. A költő nem azért vállalja a mű megteremtésével járó erőfeszítést, kockázatot vagy személyes kompromittálódást, mert a "közösség" "érdekében" tisztázni kíván valamit. Ez lehet mellékes következménye a versnek, sőt akadnak költők, akik - Orbán nem ezek közé tartozott - emlegetik is ezt a képviseleti mozzanatot. Itt azonban valami mélyebb pokoljárásról van szó: a nagy vers életveszélyesen
titokkutató, tudatbővítő,
ismeretlen tartalmak felé vakmerően nyújtózkodó vonásáról. Pontosan arról, hogy a jelentős műalkotás igenis a személyiség legmélyebb rétegeibe ás le, oda, ahol egyszerre szunnyadnak személyes, mitikus és archaikus, nehezen felszínre hozható tartalmak. Az irodalomtörténet tanúsága szerint az objektív líra legnagyobb képviselőinek életműve is mély, személyes gyökerekből, traumatikus életanyagból táplálkozik (gondoljunk a legutóbbi évek Eliot-kutatásaira). Az pedig, hogy egy művész menynyiben tartja szem előtt bármiféle "közösség" igényeit, esetről esetre vizsgálandó. Orbán Ottó egyetemes érvényű alkotó volt, és ennyiben "közösségi költő". Ennyiben: minden egyes emberhez kívánt szólni, mindenki számára befogadható tartalmakkal.
A könyv megismertet két szellemi szélcsendben alkotó kortárs egy-egy kötetével is. Botár Attila (Atthisz naptekercsei) a "száműzetést hozó szókimondás" költője: művészete antikizáló szereplíra. Gyimesi László pedig (Visszatérés NaConxipánba) egy olyan utópikus világ hírnöke, amely Gulácsy Lajos óta mindenkit nem-léttel kecsegtet.
Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003, 366 oldal, 277o Ft
