Könyv: A hírnév barlangja (Thomas Mann: Naplók, 1940-1955)

  • Báthori Csaba
  • 2003. április 3.

Zene

Az európai naplóforma, az öntükrözésnek ez a roppant tarka, kaleidoszkopikus műfaja a 19. század óta az írói tevékenység egyik fontos mellékága, a 20. században pedig az önkibeszélésnek, önkisuttogásnak vagy éppen a "legnagyobb ordításnak" hovatovább műalkotásra emlékeztető közege (gondoljunk Gombrowicz vagy Léautaud naplóira). A műfajt - durván, nagyon durván - három nagy típuscsoportra oszthatnánk: jegyzetnapló, reflexív napló, egzisztenciális napló. Az elsőre a legékesebb példa Goethe száraz memorandumkorpusza (amelyben persze akadnak - főleg az itáliai utazás előtt és 1830 után - vallomásszerű, szokatlan "áttörések" is). A másodikra - ez a típus nem referál, hanem reflektál - szintén csupán egyetlen példa: a Goethe-kortárs Benjamin Constant Journaux intimes-je, ez a frivol, világfájdalmas, spleenes, már-már Baudelaire erotikus satanizmusára mutató machiavellisztikus előjáték (amelyben olykor oldalakon át csupa unalmas jegyzet sorjázik). A harmadik csoport a legkecsegtetőbb lehetőség, a legmélyebb fúrás, a leglátványosabb élveboncolás: gondoljunk Baudelaire Fusées és Mon coeur mis a nu című jegyzetanyagára, Rilke énszomjazó korai naplóira vagy - a 20. századból - Cesare Pavese megrendítő kudarcdiagramjaira, Camus kemény, döfésszerű bejegyzéseire vagy Füst Milán állandóan éber szellemi készenlétére a komplexusok rendőri felügyelete alatt.
Az európai naplóforma, az öntükrözésnek ez a roppant tarka, kaleidoszkopikus műfaja a 19. század óta az írói tevékenység egyik fontos mellékága, a 20. században pedig az önkibeszélésnek, önkisuttogásnak vagy éppen a "legnagyobb ordításnak" hovatovább műalkotásra emlékeztető közege (gondoljunk Gombrowicz vagy Léautaud naplóira). A műfajt - durván, nagyon durván - három nagy típuscsoportra oszthatnánk: jegyzetnapló, reflexív napló, egzisztenciális napló. Az elsőre a legékesebb példa Goethe száraz memorandumkorpusza (amelyben persze akadnak - főleg az itáliai utazás előtt és 1830 után - vallomásszerű, szokatlan "áttörések" is). A másodikra - ez a típus nem referál, hanem reflektál - szintén csupán egyetlen példa: a Goethe-kortárs Benjamin Constant Journaux intimes-je, ez a frivol, világfájdalmas, spleenes, már-már Baudelaire erotikus satanizmusára mutató machiavellisztikus előjáték (amelyben olykor oldalakon át csupa unalmas jegyzet sorjázik). A harmadik csoport a legkecsegtetőbb lehetőség, a legmélyebb fúrás, a leglátványosabb élveboncolás: gondoljunk Baudelaire Fusées és Mon coeur mis a nu című jegyzetanyagára, Rilke énszomjazó korai naplóira vagy - a 20. századból - Cesare Pavese megrendítő kudarcdiagramjaira, Camus kemény, döfésszerű bejegyzéseire vagy Füst Milán állandóan éber szellemi készenlétére a komplexusok rendőri felügyelete alatt.

Thomas Mann naplója - hosszú száz oldalak sivatagán át - inkább referáló, hűvös hangon megfogalmazott, egyenletesen csordogáló

betűtelep,

semmint valódi megnyilatkozás, értelmezés vagy pezsdítő aforizmus. Egy nagyszabású író fáraómodorban elvégzett önbetaka-rása ez. Néha érezzük: itt valamely érzelmi vagy szellemi titok szövődik a háttérben - és szeretnénk többet megtudni arról, hogyan élvezi saját titkát az író. De többnyire csalódunk. Thomas Mann feljegyzi fontos emberekkel való találkozásait éppúgy, mint testi működésének ilyen és olyan válságjeleit, s mindezt olyan rövid hullámokat vető, aszályos stílben teszi, amely életművének kései, szorgalmas skolasztáit bizonyára lelkesíteni képes. A világban a világhír visszhangjait keresi, a klasszikusokban saját elődeit pillantja meg, kortársairól általában a fölény regisztereiben beszél. Van benne egy bizonyos szellemtelen nehézkedés, ellenszenves nagyzolás, pöffeszkedő jólértesültség, ítélkező cezarizmus (miközben valójában senki nem igazán érdekli önmagán kívül). A náci barbárságról tett megnyilvánulásai, úgy rémlik, egyértelműek - és mégis, a spanyol Javier Marías néhány évvel ezelőtt okkal és joggal gúnyolódhatott ekképpen: "Thomas Mann politikai vagy inkább apolitikai nézetei sohasem voltak túl világosak. Így például - a fasizmussal és a liberalizmussal szemben - kívánatosnak tartotta a felvilágosult diktatúrát - olyan szópár ez, amelyben a jelző túlságosan bizonytalan ahhoz, hogy a főnevet csakugyan hatástalaníthatná..."

Fiúszerelem

Thomas Mann korábbi naplóiból tudjuk, hogy életében fontos szerepe volt a homoerotikus vonzalomnak. Fiúk iránti szerelme az életműben is nyomokat hagyott: üssük fel például Amphytrion- vagy Platen-esszéjét. Mann a homoszexuális Platen grófot a szerelem Don Quijotéjának nevezi. S hogy ez az erotikus, bár mind esze, mind érzelmi rendje számára tiltás alá eső indulat őt magát is uralja, azt naplóinak ez a kötete is tanúsítja. 1950-ben - az író ekkor hetvenöt éves - egy zürichi szállodában szeme horgára akad egy derék pincér, s az idős ember rögtön heves szerelemre lobban Franz iránt. "Igen mélyek a fiúhoz fűződő érzelmeim. Folyvást rá gondolok, és megkísérlem, hogy találkozzunk, ami könnyen megütközést kelthet... Éjjel, rövid alvást követően, hatalmas merevedés, majd magömlés... Nem törődöm a világhírrel, de milyen tökéletesen súlytalanná válik az a fiúnak egy mosolyához, szemének pillantásához, hangja lágyságához mérve! Gondolataim szüntelenül >>utolsó szerelmemAz író 1950-es Michelangelo-esszéjében hasonló szavakkal ecseteli az öreg géniusz szerelmi frissességét.

Nos, úgy tűnik, ez az ösztön Thomas Mann életének is egyik mozgatórugója volt, s noha hajlamainak kiélésétől visszatartotta az érzelmi megrázkódtatástól való rettegés, a titok megőrzésének parancsa, a polgári világ elfojtást erősítő nyilvánossága, a "nagyíróság" (hogy Robert Musil szarkasztikus kifejezését használjam) hazug ceremóniarendje, életgyakorlata az egzisztenciális csalás olyan légkörét emelte köré, amelyből károsodva menekült mindenki, aki tudott (Golo Mann, aki ugyancsak homoerotikus hajlamú volt, még a zürichi temetőben sem volt hajlandó apja közelében feküdni). Thomas Mann naplóinak megrendítő lapjai ezek: mintha az író a többi oldalon is - Midász király borbélyához hasonlóan - egy földbe vájt lyukba súgná életének legnagyobb titkát, csak hát a szomszéd nádas is ezt susogja, ezt susogja szüntelenül... És mihelyt erről tudomást szereztünk - márpedig tudomást szereztünk a naplók előző magyar nyelvű kötetéből -, már nem érdekel a hatalmas kiterjedésű Mann-falazat többi cirkalmas ábrája, kacskaringós arabeszkje, komolykodó szellemrajzai - csak ez az egyetlen kis rés érdekel, amelyen bekukkanthatunk ennek a dermesztően közönyös, a hírnév barlangjában párolódó, kevés emberi gesztusra képes, bár nagyszabású lángelmének életdíszletei és szenvedései mögé. Az olvasó új látomása ez. Most egy jó ideig azt hiszi majd: az őszinteség rövid útján végre beérte Thomas Mannt, s a homoerotikus lelepleződéssel hallgatólagosan megváltott magának néhány előjogot, amely az író művei elleni érvelésben fölénybe juttathatja.

Ez, úgy gondolom, tévedés. Amit az élet a művek túloldalára vetett, az ezután is lenyűgöző marad. Bár a napló nagy vallomásai után olyan lidércünk támad: a Thomas Mann-életmű kivilágította gyökereit.

Báthori Csaba

Európa Könyvkiadó, 2002, 2800 Ft

Figyelmébe ajánljuk