Könyv: A hírnév barlangja (Thomas Mann: Naplók, 1940-1955)

  • Báthori Csaba
  • 2003. április 3.

Zene

Az európai naplóforma, az öntükrözésnek ez a roppant tarka, kaleidoszkopikus műfaja a 19. század óta az írói tevékenység egyik fontos mellékága, a 20. században pedig az önkibeszélésnek, önkisuttogásnak vagy éppen a "legnagyobb ordításnak" hovatovább műalkotásra emlékeztető közege (gondoljunk Gombrowicz vagy Léautaud naplóira). A műfajt - durván, nagyon durván - három nagy típuscsoportra oszthatnánk: jegyzetnapló, reflexív napló, egzisztenciális napló. Az elsőre a legékesebb példa Goethe száraz memorandumkorpusza (amelyben persze akadnak - főleg az itáliai utazás előtt és 1830 után - vallomásszerű, szokatlan "áttörések" is). A másodikra - ez a típus nem referál, hanem reflektál - szintén csupán egyetlen példa: a Goethe-kortárs Benjamin Constant Journaux intimes-je, ez a frivol, világfájdalmas, spleenes, már-már Baudelaire erotikus satanizmusára mutató machiavellisztikus előjáték (amelyben olykor oldalakon át csupa unalmas jegyzet sorjázik). A harmadik csoport a legkecsegtetőbb lehetőség, a legmélyebb fúrás, a leglátványosabb élveboncolás: gondoljunk Baudelaire Fusées és Mon coeur mis a nu című jegyzetanyagára, Rilke énszomjazó korai naplóira vagy - a 20. századból - Cesare Pavese megrendítő kudarcdiagramjaira, Camus kemény, döfésszerű bejegyzéseire vagy Füst Milán állandóan éber szellemi készenlétére a komplexusok rendőri felügyelete alatt.
Az európai naplóforma, az öntükrözésnek ez a roppant tarka, kaleidoszkopikus műfaja a 19. század óta az írói tevékenység egyik fontos mellékága, a 20. században pedig az önkibeszélésnek, önkisuttogásnak vagy éppen a "legnagyobb ordításnak" hovatovább műalkotásra emlékeztető közege (gondoljunk Gombrowicz vagy Léautaud naplóira). A műfajt - durván, nagyon durván - három nagy típuscsoportra oszthatnánk: jegyzetnapló, reflexív napló, egzisztenciális napló. Az elsőre a legékesebb példa Goethe száraz memorandumkorpusza (amelyben persze akadnak - főleg az itáliai utazás előtt és 1830 után - vallomásszerű, szokatlan "áttörések" is). A másodikra - ez a típus nem referál, hanem reflektál - szintén csupán egyetlen példa: a Goethe-kortárs Benjamin Constant Journaux intimes-je, ez a frivol, világfájdalmas, spleenes, már-már Baudelaire erotikus satanizmusára mutató machiavellisztikus előjáték (amelyben olykor oldalakon át csupa unalmas jegyzet sorjázik). A harmadik csoport a legkecsegtetőbb lehetőség, a legmélyebb fúrás, a leglátványosabb élveboncolás: gondoljunk Baudelaire Fusées és Mon coeur mis a nu című jegyzetanyagára, Rilke énszomjazó korai naplóira vagy - a 20. századból - Cesare Pavese megrendítő kudarcdiagramjaira, Camus kemény, döfésszerű bejegyzéseire vagy Füst Milán állandóan éber szellemi készenlétére a komplexusok rendőri felügyelete alatt.

Thomas Mann naplója - hosszú száz oldalak sivatagán át - inkább referáló, hűvös hangon megfogalmazott, egyenletesen csordogáló

betűtelep,

semmint valódi megnyilatkozás, értelmezés vagy pezsdítő aforizmus. Egy nagyszabású író fáraómodorban elvégzett önbetaka-rása ez. Néha érezzük: itt valamely érzelmi vagy szellemi titok szövődik a háttérben - és szeretnénk többet megtudni arról, hogyan élvezi saját titkát az író. De többnyire csalódunk. Thomas Mann feljegyzi fontos emberekkel való találkozásait éppúgy, mint testi működésének ilyen és olyan válságjeleit, s mindezt olyan rövid hullámokat vető, aszályos stílben teszi, amely életművének kései, szorgalmas skolasztáit bizonyára lelkesíteni képes. A világban a világhír visszhangjait keresi, a klasszikusokban saját elődeit pillantja meg, kortársairól általában a fölény regisztereiben beszél. Van benne egy bizonyos szellemtelen nehézkedés, ellenszenves nagyzolás, pöffeszkedő jólértesültség, ítélkező cezarizmus (miközben valójában senki nem igazán érdekli önmagán kívül). A náci barbárságról tett megnyilvánulásai, úgy rémlik, egyértelműek - és mégis, a spanyol Javier Marías néhány évvel ezelőtt okkal és joggal gúnyolódhatott ekképpen: "Thomas Mann politikai vagy inkább apolitikai nézetei sohasem voltak túl világosak. Így például - a fasizmussal és a liberalizmussal szemben - kívánatosnak tartotta a felvilágosult diktatúrát - olyan szópár ez, amelyben a jelző túlságosan bizonytalan ahhoz, hogy a főnevet csakugyan hatástalaníthatná..."

Fiúszerelem

Thomas Mann korábbi naplóiból tudjuk, hogy életében fontos szerepe volt a homoerotikus vonzalomnak. Fiúk iránti szerelme az életműben is nyomokat hagyott: üssük fel például Amphytrion- vagy Platen-esszéjét. Mann a homoszexuális Platen grófot a szerelem Don Quijotéjának nevezi. S hogy ez az erotikus, bár mind esze, mind érzelmi rendje számára tiltás alá eső indulat őt magát is uralja, azt naplóinak ez a kötete is tanúsítja. 1950-ben - az író ekkor hetvenöt éves - egy zürichi szállodában szeme horgára akad egy derék pincér, s az idős ember rögtön heves szerelemre lobban Franz iránt. "Igen mélyek a fiúhoz fűződő érzelmeim. Folyvást rá gondolok, és megkísérlem, hogy találkozzunk, ami könnyen megütközést kelthet... Éjjel, rövid alvást követően, hatalmas merevedés, majd magömlés... Nem törődöm a világhírrel, de milyen tökéletesen súlytalanná válik az a fiúnak egy mosolyához, szemének pillantásához, hangja lágyságához mérve! Gondolataim szüntelenül >>utolsó szerelmemAz író 1950-es Michelangelo-esszéjében hasonló szavakkal ecseteli az öreg géniusz szerelmi frissességét.

Nos, úgy tűnik, ez az ösztön Thomas Mann életének is egyik mozgatórugója volt, s noha hajlamainak kiélésétől visszatartotta az érzelmi megrázkódtatástól való rettegés, a titok megőrzésének parancsa, a polgári világ elfojtást erősítő nyilvánossága, a "nagyíróság" (hogy Robert Musil szarkasztikus kifejezését használjam) hazug ceremóniarendje, életgyakorlata az egzisztenciális csalás olyan légkörét emelte köré, amelyből károsodva menekült mindenki, aki tudott (Golo Mann, aki ugyancsak homoerotikus hajlamú volt, még a zürichi temetőben sem volt hajlandó apja közelében feküdni). Thomas Mann naplóinak megrendítő lapjai ezek: mintha az író a többi oldalon is - Midász király borbélyához hasonlóan - egy földbe vájt lyukba súgná életének legnagyobb titkát, csak hát a szomszéd nádas is ezt susogja, ezt susogja szüntelenül... És mihelyt erről tudomást szereztünk - márpedig tudomást szereztünk a naplók előző magyar nyelvű kötetéből -, már nem érdekel a hatalmas kiterjedésű Mann-falazat többi cirkalmas ábrája, kacskaringós arabeszkje, komolykodó szellemrajzai - csak ez az egyetlen kis rés érdekel, amelyen bekukkanthatunk ennek a dermesztően közönyös, a hírnév barlangjában párolódó, kevés emberi gesztusra képes, bár nagyszabású lángelmének életdíszletei és szenvedései mögé. Az olvasó új látomása ez. Most egy jó ideig azt hiszi majd: az őszinteség rövid útján végre beérte Thomas Mannt, s a homoerotikus lelepleződéssel hallgatólagosan megváltott magának néhány előjogot, amely az író művei elleni érvelésben fölénybe juttathatja.

Ez, úgy gondolom, tévedés. Amit az élet a művek túloldalára vetett, az ezután is lenyűgöző marad. Bár a napló nagy vallomásai után olyan lidércünk támad: a Thomas Mann-életmű kivilágította gyökereit.

Báthori Csaba

Európa Könyvkiadó, 2002, 2800 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.