Kovácsy Tibor

Nawaz Sharif pakisztáni miniszterelnök kormánya a három héttel ezelőtti indiai atomfegyver-kísérletek után kényszerhelyzetbe került. Gyakorlatilag nem volt más valódi választási lehetősége, mint az, hogy hasonló robbantásokkal tegye le a garast. A két ország közötti méret-, gazdasági fejlettség- és katonai erőbeli különbségek miatt viszont a külső következményeket Pakisztán sokkal jobban megszenvedi majd. Ugyanakkor a kártyák végre kiterítve, és egyáltalán nem biztos, hogy a térség biztonsága most nagyobb veszélyben van, mint a kísérletek előtt.

Mindenki tartott tőle, hogy előbb-utóbb baj lesz ezekkel a hindu nacionalistákkal, ha megszerzik a hatalmat. Volt, aki eszeveszett multiüldözést jósolt - nem ez lett volna az első eset, mások mecsetrombolási és ezzel párhuzamos szentélyépítési őrületben gondolkoztak. A világ többé-kevésbé egyetértett: Vadzspáji miniszterelnök mérsékelt álorcája mögül hamar elővigyorog majd a néppárti szélsőségesek vérfagyasztó szörnyábrázata. És most, hogy India végrehajtott öt kísérleti atomrobbantást, első ránézésre úgy tűnhet, jogos volt a félelem.

Az állampolgárok jogainak szélesítése a szűkkeblűen értelmezett államrezonnal szemben, az áldozatok méltósága a tettesek személyiségi jogainak aggályos tiszteletével szemben, a múlt konfliktusokkal terhelt, de tényleges feldolgozása a feledéssel szemben. A titkosszolgálati múlt kezelésének német és magyar változata. Erről szólt Joachim Gauck előadása, majd utána a vita a múlt héten Budapesten, az új városházán.

Fél évszázada szűnt meg Palesztina brit mandátum lenni, ekkor kiáltotta ki Ben Gurion Izrael államot. A történet ismert: átlag hétévenként egy-egy háború, közben fokozatos benépesülés egyfelől, táborokba szorult, radikalizálódó menekültek másfelől. De a környező nemzetközi viszonylatok mostanra jelentősen konszolidálódtak, az izraeliek alapélménye már nem a harc az állami létért. Tejjel, mézzel azért még nem folyik Kánaán földje.

A pápa társaságában öltönyben feszítő, testileg már roskatag, de szellemileg állítólag még ép Fidel Castro a kubai szocializmus csődjét aligha fogja valaha is beismerni. Annyit viszont még elérhet, hogy az ország viszonylag békésen és elfogadható gazdasági pozícióban csússzon át egy új - például keresztény-szocialista - korszakba.

Daniel arap Moi lett a kenyai elnökválasztás győztese, és így idén már húszéves államfői fennállását ünnepelheti. A húsz évből tizennégyet diktátorként regnált végig, az öt évvel ezelőtti és a mostani választás viszont valamennyire demokratikusnak volt mondható. Azt nem lehet állítani, hogy a kenyaiak többsége elalél, ha csak Moira gondol, inkább a komoly ellenjelöltek hiánya miatt és ügyes politikai sakkozgatással sikerül mindig talpon maradnia.

A napi események, szenzációk, fegyveres és politikai világdrámák arról szólnak, ami a nemzetközi események folyamában az örvény, a váratlan mély vízi sodrás, a partomlás, a sziklás kanyon. De ha tudnánk kívülről nézni ezt az egészet, semmitmondónak tűnő, siváran unalmas látvány törné le a kedélyt, partvédelmi munkálatok, folyamszabályozó pepecselés, átkelő hajók, biztonságos építésűek, nem süllyednek el, nem robban fel a motorház, órát igazítanak az utasok a precízen betartott menetrendhez. Pedig az alaptörténet ez: a feltartóztathatatlanul előrekúszó globalizáció.

Nyolc hónap után, friss kudarcélmények terhétől roskadozva újra tárgyalt Arafat és Netanjahu. Washington kényszerítette ki a megbeszélést egy olyan időszakban, amikor az izraeli titkosszolgálat egy hatalmas öngóllal lehetetlen helyzetbe hozott szinte minden érintettet. Messzire éppen nem jutottak, komolyabb reményekre semmi ok. Az elmúlt hetek eseményeinek egyetlen nyertese van: a Hamasz, amely a Moszad akciójának a célpontja lett volna.

Hivatalosan 98, szemtanúk szerint két-háromszáz embert mészároltak le egy éjszakán az algériai főváros közelében. Az egyre gyakoribb és egyre pusztítóbb terrorakcióknak ez volt a legtöbb áldozatot követelő rekordja; de a pontos számok már nem is érdekesek, mert a lefojtott polgárháború - túlnyomórészt civil - áldozatainak száma öt év alatt a hatvanezres nagyságrend magasságában mozog.

Július elején véresen levert tüntetések, most pedig, másfél hónappal később, gyújtogatások, gyilkosságok jelzik: az év végén esedékes választások előtt a kelet-afrikai ország annyira feltöltődött feszültségekkel, hogy a jövő bizonytalanabb, mint valaha; az adottságok és a két évtizeddel ezelőttről örökölt lehetőségek nem mutatnak semmiféle kibontakozás felé.

Amikor a kilencvenes évek elején néhány eseti jelenség néhány átfogólagos elemzője megbizonyosodott afelől, hogy a demokrácia végső győzelme Afrikában is elkerülhetetlen, Mali volt a mintaországok egyike. 1996 októberében az akkori amerikai külügyminiszter, Warren Christopher oda is látogatott, és a "szabadság oázisa", valamint a "demokrácia bajnoka" címet adományozta a félszaharai országnak. Talán ezért is a meg-megújuló igyekezet különféle választások rendezésére. A legutóbbi a jelek szerint az elmúlt hétvégén fulladt kudarcba.