Kedves Zsolt, jókor jut eszembe, tudom, és most is csak teszek úgy, mintha Neked írnék, hiszen ez már csak nekrológ, nem pedig levél, talán jobb volna, ha úgy maradna ez a hely, üresen, valahány flekknyi Rád-gondolás. Levelet viszont minek írtam volna másfél saroknyira, igaz, ezt a másfél saroknyit is csak egyszer gyalogoltam le, másfél éve?, kettő?, ittunk is, meg örültünk, remélem, Te is nekem, már megint nem sikerült odafigyelnem eléggé, kívülre magamon. Sok volt akkor, amit meg kellett, meg kellett volna beszélni, bizony, vagy másfél évtized után, amit én végig külföldön töltöttem, Te meg jórészt itthon, egyszer, pár évvel korábban egy repülőtérről hívtál egészen váratlanul, hogy itt vagy, némi elintézendő, Neked nyilván majdnem legyűrhetetlen formaságok, hiszen életforma-forradalmár voltál, és ez akkor, a Te idődben, amely az enyémmel együtt néptelenedik, még nem hangzott ilyen nevetségesen. Abban a világban, amit Te nálam nyilván elmélyültebben és tapasztaltabban bírtál utálni, de hát a korkülönbség, ha jelentéktelen is ma már, és főleg, hogy már nem élsz, nyilván ezt teszi. Minek bonyolítsam, nem jutottál el hozzánk akkor. Aztán már majd csak évekkel később, itthon volt ez az első eset, este, Nálad.
Vagyis a második, mert az első az Á-ban volt, engem éppen szerelem kerülgetett, amikor érkeztél, kezdett az Ando Drom, és Te olyan nyílt és boldog szeretettel néztél, érintettél, hogy a bénító belső szűkösségem miatt örülnöm már nem is maradt helyem, inkább csak szégyelltem magam, hogy amit én érzek, az milyen szánalmasan kevés. Csak azt gondoltam, így, újonnan itthon, hogy megint lesz majd együtt időnk, végtelen időnk, és a dolgok lassan helyreigazodnak, meglesz a végső helyük. Hát így pazaroltam, önzőn és ráérős-hányavetin a barátságodat, most meg kapargathatom össze, ami maradt.
Akkor is egy hosszú, nagy és szép munka elején voltál, elvékonyodott a hangod, ahogy nevetgélve örültél előre, lehet majd hosszan, sokat interjúzni, aztán majd megcsinálni a dramaturgiát, és átírni az egészet narratív beszédbe - ezt már nem Te mondtad, ezt én gondoltam, és eszembe jutott büszkén, ahogy büszkén írom le most is, hogy úgy esett két évtizede, hogy éppen a mi lakásunkban tartottál erről szemináriumot, a szociográfiaírás helyénvaló, mert hiteles, mert nem manipulált, nem beleérzelgett-beleokoskodott módozatairól. Amiből aztán nem használtam semmit, az érzékenységedet még csak-csak utánoztam volna, viszont hiányzott belőlem mindig is a Tiedhez hasonló igazi, őszintén lelkendező, szégyentelen kíváncsiság, amit Te egyszerűen csak éltél, én meg aggályosan és fanyalogva figyeltem még magamban is. És főleg hiányzott belőlem a hited, a bizonyosságod: nem az, hogy fontos, egyszerűen a megkerülhetetlen belső kényszer ténye, amit teszel. Ahogy kellett volna. Ahogy kellene.
Aztán, még ugyanazon az estén mutattad az Amerikából hozott elektronikus írógépedet, én meg kapatosan lelkesedtem, hogy pont ilyen elektronikus írógépem van nekem is, mégiscsak írógép, közvetlenszerű. Volt még valami rum, aztán órákig álltunk az ajtóban, végképp nem akartam elmenni, azt hiszem, aztán a másfél saroknyi úton ellelkendeztem, hogy így lesz meg úgy, sok az idő.
Az idő pont ennyi volt, feldolgozzák majd az életművedet, az embereket, akiket megmutattál. Innentől már mások ideje telik, nekem meg ebben az a jó, hogy Belőled többet már nem veszíthetek. Szia.
Kovácsy Tibor
Hát én azt sose felejtem el, ahogy aszt egyszer ülünk ott az éjszakás barakkba, ahol a kis ember is szokott melegedni, ülünk, így villanyszerelők, egy némettel, német hadnaggyal, aszt épp nagyba azt beszélgessük, de pont azt, hogy tizenkét Sztalin van, meg ilyesmiket - hát, ahogy ott ülünk a lócán, halljuk ám: a fejünk fölött a rádió - mer akkor már rádiónk is vót ott, ilyen hangszóró - aszondja ám a rádió:
"Figyelem, figyelem! Rendkívüli hírek! Sztalin generalisszimusz egészségi állapota..."
Meg hogy kik vizsgálják, az orvosok: sorba a nevek!
Még tán most is érzem itt a vállamba, ahogy az a német hadnagy akkor megütött engem. Csak megállt a keze, aszt:
- Te! Te magyar! - rám ordított, ahogy csak fért belüle! - Meghalt!! Nem él már!! Hergot-jopfojematy! Megdöglött!!! - aszt belém ütött, mint aki megbolondult!
Ott másztam négykézláb a lóca alatt, kerestem a cigarettámat, mer kiesett a szájambul, a rádió meg csak sorolja az orvosokat, hogy kik vizsgálják a Sztalint, a német hadnagy meg rohan körbe, meg táncol, meg ordít, tisztára eszit vesztette...
Pedig azér a hazamenésnek hosszú sorja vót még. Nem sok érte azt meg az akkoriakbul...
Amikor Sztalin meghalt, lett utána Malenkov, azután meg nemsoká Berija. Akkor aszt ott minálunk olyan fóradalom!
Csak alszok egyik éjjel a barakkba - hát, arra ébredek, hogy valaki csikarja a lábom ujját. Nyitom ki a szememet a sötétbe - hát valaki nyújtsa föl a priccsre az automatát. Meg egy zacskó töltényt. Veszem aszt el, türülgetem a szemem - kényszermunkás fogoly, automatával! Na jó!
Szabadságot ígértek mindenkinek. Verjétek le a katonákat - utána hazamehettek!
(Csalog Zsolt: M. Lajos, 42 éves - részlet)
Útba esik a Fráter, becsöngettünk a szükséglakásba a Felső Erdő soron (nem utca, bármit hallanál: sor. Nekik Szinyei stb.). Õ mindig közel van, ha szükség van rá. Nem kap telefont, hozzá csak betoppanni lehet. Padlásból lett a szobája, gyalulatlan barna gerendák szelik át a teret a legváratlanabb szögekben, két ilyenen fektette keresztül azt a nagy deszkát, amelyen a könyvei készülnek - azóta enyém a régi íróasztala. Pizsamában találtuk, éjszaka dolgozik, és alig déli tizenkettő volt. A nagy emberek előzékenységével azt hazudta, hogy már úgyis fel kellett volna kelnie. Kimosta a csipát a szeméből, bevizezte a szakállát, tejet adott a cicának, elszívott két Munkás névre hallgató sötét cigarettát, megivott egy bögre méregkeserű, tűzforró kávét. Azután fölébredt, és már szót lehetett érteni vele. A cirmost te lefoglaltad. A gondjaimról beszéltem. Budán csatangoltunk előbb reggel, így a nagyföldalattival utaztunk. (...) A mozgólépcső mozija hordta elibénk a kabátokat, részegeket, gyerekeket, erről eszembe ötlött persze, hogy itt beszéltük meg másodikos koromban Fekete Nagyapót, meg hogy hogyan mondhatjuk.
Az egykori Felső Erdő soron aztán szakemberhez fordulhattam, tudod, a Fráter profi.
(Lengyel Péter: Macskakő - részlet)
