Pedig milyen jól indult minden. 1991-ben megbukott Moussa Traoré Moszkva-barát diktatúrája, amelyet egy esetleges ideológiai irányultságra utaló - például szocialista - jelzővel természetesen fölösleges illetni. A diktátorbuktató katonai vezető, Amadou Toumani Touré egy éven belül választásokat írt ki, aztán -
puccsista tiszthez
méltatlanul
- átadta a hatalmat Alpha Oumar Konaré történész-államfőnek. Az utóbbi először saját, választási győztes pártjából, a Mali Demokratikus Szövetségből (ADEMA) nevezett ki miniszterelnököt, aki egy éven belül lemondott, utána azonban párton kívüli politikust helyezett a kormány élére.
Más kérdés, hogy az új kormányfő sem maradt sokáig - ő már az ADEMA nyomására lépett vissza. A demokratikus mintaállam (a világ egyik legfejletlenebb országa) sem bírta a nyugati támogatók és pénzosztó intézmények sugallta államköltség-csökkentő kúrát, amely még a csontszegény népességen belül is széles rétegeknek tudott helyzetromlást okozni. Ezen nem segített még az sem, hogy a mali export nagyjából felét jelentő gyapot már három éve elég jól jövedelmez a világpiacon.
Egy szó, mint száz, eltelt öt demokratikus év, és békével zárult még a tuaregek (lásd keretes írásunkat) 1990-ben kirobbant lázadása is. A természet és az akkori központi elosztás által egyaránt mostohán kezelt északnyugati sivatagi régió világos bőrű fél-, illetve egészen nomádjai értelemszerűen
nem törekszenek
államiságra,
de azt sem szeretik, ha mások által kijelölt keretek közé, netán alá kell tagolódniuk, ezért lázadtak fel az elmúlt években több, Malival szomszédos országban, Algériában, Burkina Fasóban, Nigerben is. Hamar eljár ilyenkor a gépfegyverük, ami aztán - itt, Maliban - 1994-ben a hadseregen belül a letelepült déli feketék bosszújaként tuareg sorkatonák tömeges lemészárlásához vezetett. Tuaregek tízezrei menekültek el ekkor elsősorban Mauritániába.
A mai, Szahara alatti országokhoz hasonlóan Mali (a középkor évszázadaiban aranybányáiból élő és virágzó birodalom) is francia gyarmat volt 1960-ig, a békét mégsem Párizs mozdította elő, hanem a számos fejlődő országban szívósan megszerzett helyismerettel árnyaltan és kevés feltűnéssel politizáló Németország. Aprólékosan dolgoztak a németek, ők szervezték meg a tuaregek visszatelepítését, rizsföldek kialakítását a sivatag határán, Timbuktuban, ahol rendszeresen árad a Niger. Õk hozták össze tavaly márciusban azt a szimbolikus mivoltában is igencsak gyakorlati jelentőségű ünnepet, ahol Konaré elnök személyesen gyújtotta meg Timbuktu határában a béke tüzét, és nem kevesebb, mint négy felkelő csoport háromezer marcona harcosa vetette fegyverét a lángok közé. A lőszerekről nincs hír, viszont a
fémolvadékból emlékmű
készül. A felkelők felét pedig befogadta a hadsereg, a rendőrség és a vámhivatal. Konaré okkal lehetett elégedett.
Jött 1997, a demokrácia stabilitását bizonyító új választások esztendeje. Első menet: április 13., parlamenti választások. Szervezetlenség, pontatlan választói névjegyzékek, a szavazócédulák rossz elosztása, ami késleltette, sok helyen megakadályozta a szavazóhelyiségek megnyitását. A pártfüggetlen választási bizottság megállapította ugyan - valószínűleg helyesen -, hogy az ADEMA lekörözte számos megosztott ellenfelét, a Legfelsőbb Bíróság viszont, engedve az ellenzéki követeléseknek, pár nappal később úgy döntött, hogy az egész processzus érvénytelen.
Mindez továbbra is inkább dicséretes, mint sem, főleg ha hozzávesszük, hogy egy: a nemzetközi megfigyelők szerint sem lehetett csalási szándékra következtetni a zökkenőkből; kettő: az ADEMA a jelenlegi erőviszonyok szerint verhetetlen. Az ellenzék egyik vezető csoportja viszont már akkor sem egészen így ítélte meg a dolgot, mondván, hogy mégiscsak több volt ott a csalás, mint a béna szervezés, és hiteles választói névjegyzéket májusig úgysem lehet összeállítani.
Május 11-én volt ugyanis az elnökválasztás, egyetlen jelölttel, aki nem volt más, mint Konaré államfő. Ezt a teljes ellenzék bojkottálta, bár a 28 százalékos részvételi arány csak két százalékkal volt kevesebb a bojkottmentes áprilisinál. Ennek a választásnak az eredménye már érvényben maradt, hiába javasolta a tizennyolc párti egyesült ellenzék még előtte, hogy hozzanak létre inkább egy nemzeti egységkormányt, hosszabbítsák meg egy évvel Konaré mandátumát, és
gondolják, szervezzék újra
az egész választási ügymenetet. Az amúgy inkább békés, hatszázezres fővárosban, Bamakóban kitört a balhé, ami kellő ürügy volt ahhoz, hogy újabb egy hónappal később már ne csak az államhatalom el nem ismerése, hanem magán- és köztulajdon károsítása miatt is elítéljék az öt legfontosabb ellenzéki vezetőt.
Konaré tartotta az ütemtervét (csak pár hetet kellett halasztani), végül július 20-ra írta ki a megismételt parlamenti választások első fordulóját, két héttel későbbre a másodikat. Most már a bojkottfelhívás (amellyel pikáns ellentétben áll, hogy az ADEMA és tizenhárom független lista mellett volt listája mind a tizennyolc ellenzéki pártnak is) nem volt elég. A szavazás napjára tiltakozó meneteket terveztek országszerte, előestéjén pedig több ezren felvonultak Bamakóban, aztán feldúlták és felgyújtották az ADEMA székházát meg valami városházi épületet.
Lapzártakor számlálják a szavazatokat. A részvételi arány a tíz százalékot sem érte el, mit számíthatnak így az arányok, mit számít az ADEMA biztosra vehető győzelme. Lehet, hogy két hét múlva ennél is lejjebb megy. És akkor majd tényleg felvetődik a kérdés: tulajdonképpen kinek a mintademokráciája?
Kovácsy Tibor
Tuaregek
Kétezer év és az arabok előtti észak-afrikai őslakók, a berberek dél-szaharai csoportja, anyajogú társadalom, női-férfi egyenlőség. Indigózott ruhájuk megkékíti a bőrüket, azért ők a Sivatag Kék Emberei. Nemesek és hűbéresek együttesen hoznak létre törzsszövetségeket, ahol viszont csak nemes lehet a főnök. A társadalmi szerveződés ennél természetesen bonyolultabb, és ez már a mát is magyarázza.
A tuareg társadalom hat osztályra, mondhatni, kasztra oszlik, a felső négybe fehér bőrűek, az alsó kettőbe csak feketék tartoznak. Az utóbbiak, a körüllakó törzsek azok, amelyek a modern állami kereteket inkább választották a hagyományos alávetettség helyett. Ezt az új helyzetet szeretnék újra és újra megtörni a fehér bőrű tuaregek, akik az egész térségben háromszázezren vannak, nomád állapotban még kevesebben (miközben csak Maliban kilencmillió ember lakik, igaz, ez sem sok egy és negyedmillió négyzetkilométeren). Ez a lázadás már sohasem sikerülhet. De a tuareg nemesek ezután sem végeznek soha kétkezi munkát. Marad a kecskebőr- vagy pálmalevél-sátor és a büszke tekintet.
