Nawaz Sharif számos, többé-kevésbé elfogadható érvet felsorakoztathatott amellett, hogy Pakisztán az erőteljes külső nyomás dacára is nyilvánvalóvá tette: hetedikként neki is ott a helye az atomhatalmak Indiával hattagúvá bővült klubjában. Az első maga a közvetlen biztonsági érv. Az új indiai kormány márciusi hivatalba lépése óta többször is jelezte, hogy a kasmíri kérdésben nem kíván engedni, nem mond le a mohamedán többségű tartománynak legalább a feléről. Ez az álláspont - tekintettel a hatalmas indiai erőfölényre - Pakisztán szempontjából (miszerint mohamedán többsége miatt Kasmír szerves része az országnak) már eleve indokolhatta volna a nukleáris feltárulkozást. Az indiai kísérletek Pakisztán kiszolgáltatottságát csak növelték - bár csak forma szerint, hiszen egy esetleges fegyveres konfliktus eleve csak indiai győzelemmel végződhetne. Viszont pontosan az ilyen helyzetek indokolják a nukleáris elrettentés politikáját.
Miután Indiában a kísérleti robbantások - szűk körű kivételektől eltekintve -
a lakosság lelkes egyetértésével
találkoztak, Pakisztánban is a végletekig felerősödött a tömegnyomás, hogy tegye már meg a kormány a megfelelő ellenlépést. Nawaz Sharif még másfél éve sincs kormányon, és ha békés húrokat penget, ezt a Benazir Bhutto vezette ellenzék valószínűleg nem átallta volna a legpopulistább módon kihasználni. Sharif előbb-utóbb bukott ember lett volna, Bhutto viszont a tömeghangulat mögé bújva valószínűleg megúszhatta volna, hogy korábbi visszaélései miatt bíróság elé állítsák - még így is megúszhatja, Pakisztánban (is) a korrupt politikusok általában megússzák.
Szempont lehetett az is, hogy az atomhatalmiság kinyilvánítása valószínűleg növeli Pakisztán presztízsét a mohamedán világban, hiszen ő robbantotta fel az Iszlám Bombát, nyugati katasztrófavíziók évek óta hideg verejtékezéssel emlegetett rémképét.
Nawaz Sharif közvetlenül az öt, múlt csütörtökön végrehajtott robbantás után megemlített még egy érvet. Úgy vélte, hogy a külföld nem adott kellőképpen kemény választ az indiai kísérletekre, ami végleg megfosztotta őt az önmegtartóztatás lehetőségétől.
Mire gondolhatott mármost Nawaz Sharif? Csakis arra a küzdelemre, amelyet saját presztízséért vív a két ország kifelé is, befelé is. Már az indiai robbantásokkal kapcsolatban is jeleztük, hogy a biztonsági szempontokkal majdhogynem azonos súlycsoportban játszanak azok a megfontolások, amelyek az ország globális pozíciójára, az ehhez kapcsolódó frusztrációkra vonatkoznak. Pakisztán esetében hasonló a helyzet.
A két ország lélektani viaskodásának
félrebillen a szerkezete,
viszont az ellentét éppen emiatt feloldhatatlan. Ötven éve, a brit fennhatóság megszűnésekor vált ketté az ország hindu és mohamedán fele - habár tökéletlenül, mert a lassan egymilliárdos Indiában továbbra is él vagy százhúszmillió mohamedán. A két ország azóta három háborút vívott egymással, és ezek azt eredményezték, hogy az eleve két részből álló Pakisztán keleti fele önállósult - ez ma Banglades. Pakisztán azóta is egyenrangúnak, azonos súlyúnak akarja látni magát Indiával. Indiának viszont az a törekvése, hogy - különösen Pakisztánhoz képest - vezető hatalomként ismertesse el magát.
Vagyis Nawaz Sharif számára az lett volna a megfelelő egyensúlyi helyzet, ha Indiát gerinctörő szankciók sújtják, majd a Biztonsági Tanács, a G8 és az egységes világközvélemény megvetéssel sújtja, a sarokba állítja, és százszor leírat vele valami hosszadalmas bocsánatkérést.
Három hete, amikor India robbantott, még jogos volt a kérdés: miért pont most? Az időzítés mellett egyetlen kézenfekvő érv szólt: miután a néppárti kormány eleve programjába iktatta az atomhatalmi státus megszerzését, ésszerűnek látszott minél gyorsabban cselekedni, mielőtt túl erős lesz a nemzetközi nyomás, nemzetközi zsarolás. Emiatt is tettek meg mindent - nagy washingtoni megdöbbenésre sikerrel -, hogy kijátsszák az amerikai műholdas felderítést. A CIA hírének ez nem tett ugyan jót, viszont jelezte, hogy nem volt semmiféle gyakorlati, katonai ok, ami miatt Indiának éppen május közepén kellett kísérleteznie.
A pakisztáni robbantásoknál az időzítési kérdés természetesen már fel sem merül. Most éber volt az amerikai felderítés is. Sokkal izgalmasabb, hogy:
akkor most mi lesz?
Első nekifutásra Pakisztán is megkapta ugyanazt a büntetést, mint India. Amerikai és japán kereskedelmi, pénzügyi szankciókat. A különbség csak az, hogy ezek Pakisztánnak sokkal nagyobb relatív veszteséget okoznak. Az ország jelenlegi valutatartalékai csak néhány hónapra biztosítják, hogy fizetni tudja esedékes hiteltörlesztéseit. Az amerikai kormányzatot viszont törvényes előírások kényszerítik arra, hogy most, a robbantások után a Nemzetközi Valutaalap kölcsöneinek ügyében ne támogassa a pakisztáni kéréseket. Magas katonai kiadásai miatt infrastruktúra-fejlesztési programjait csak világbanki és más, főleg japán kölcsönökből tudja megvalósítani. Most, a robbantások után ezekre sem számíthat. Nawaz Sharif jelezte is a robbantásokat ünneplő népnek, hogy semmi jóra sem számíthat, sőt. Szükségállapot, valutazárolás, és ez még csak lapzártánk ideje, az utolsó robbantás másnapja.
India azt ígérte, hogy nem robbant tovább, és kész csatlakozni a vonatkozó nemzetközi egyezményekhez. Az újdelhi vezetők egyáltalán nem sikoltottak fel a Pakisztánból érkezett hír hallatára, viszont időkezelés és logika határmezsgyéjére lopakodva megjegyezték, hogy íme, utólag mennyire indokolható megelőző kezdeményezésük.
Az azért nem egészen világos, hogy India keményvonalasai most már mit akarnak. Fernandes védelmi miniszter a második pakisztáni robbantási nap után azzal a gyanújával bosszantotta a szomszédokat, hogy az a bizonyos első öt robbantás nem is annyi volt, csak kettő. Az ötös adatot csak
a döntetlen látszata
kedvéért tartják forgalomban, a pakisztáni atomfegyver-technológia többre nem is volna képes, a helyes álláspont a nemes megvetés.
Az indiai sajtó alaphangja ennek megfelelően az elnéző fellélegzés volt, különféle hangsúlyokkal. Most legalább minden tiszta és egyértelmű. De írtak még olyat is, hogy igen, nagyon helyes, meg kell mutatni ezeknek, hogy ne szerződjenek egymással exkluzívan az atom-páriák rovására. A hosszú távú kérdés egyébként valóban ez: miként lehet "igazságosan" kezelni azt a bizonyos atomsorompót úgy, hogy még működjön, de mégse legyenek kiváltságaik a már atomhatalommá vált országoknak. A válasz csak egyféle lehet: a továbbterjedés akadályozásával kapcsolatban le kell bontani a meglévő arzenálokat. Emellett és ez ellen természetesen a legkülönfélébb szempontokra épülő globális biztonságpolitikai érvrendszerek szólnak.
Most, hogy India és Pakisztán de facto atomhatalom lett, rossz esetben beindulhat a térségben egy nukleáris fegyverkezési spirál, amely csapást csapásra mér az érintettek gazdasági fejlődésében - Kínát is beleértve, ami fokozza a feszültségeket, ami tovább pörgeti a spirált. Jó esetben viszont Kína bölcs belátással és mértékletességgel erősíti meg presztízsét és pozícióját a nagyhatalmi belső körben, amely egységes politikával a lassú, folyamatos tárgyalások útjára tereli az atomklub két új tagjelöltjét.
Kovácsy Tibor
