Felmerül persze a kérdés, mi van, ha a hamis kanadai útlevéllel turistát játszó két Moszad-ügynök sikerrel jár, és a jordániai fővárosban sikerül megmérgezniük Khaled Masaalt, az Iszlám Ellenállási Mozgalom, a Hamasz (a szó egyébként lelkesültséget, odaadást is jelent) politikai vezetőjét. Nem lett volna bizonyíték, Netanjahu tagadhatott volna, és az akció erkölcsi súlyát a közvélemény szemében így-úgy kiegyensúlyozta volna, hogy a Moszad két öngyilkos merényletre válaszolt, amelyek (júliusban és szeptemberben) 21 izraeli polgári személy halálát okozták. A zsidó állam hadiállapotban él, a Hamaszt gyilkosságok tucatjai terhelik.
De még ez sem igazolná, sikeresebbnek sem mutatná a Likud-kormány erőpolitikáját. Az ammani történet pedig azt sejteti, hogy ez a politika
kudarcgyanús
A Moszad két emberét elkapták, Huszein, az Izraellel 1994 óta szerződéses békében élő Jordánia királya kérésére orvos hozta az ellenmérget Tel-Avivból, Khalid Masaal két nappal később már makkegészségesen fényképezkedhetett boldog családja körében. És ha eddig köze volt merényletekhez, ezután még kevésbé lesz a zsidók barátja.
Izraelnek ki kellett adnia húsz politikai foglyot, valamint Jaszin sejket, a Hamasz életfogytiglani börtönre ítélt, 15 éves kora óta mozgásképtelen vallási/szellemi vezetőjét, akit Ammanból továbbszállítottak a Gázába, és ott olyan ünneplést kapott, mint Arafat, amikor megtérhetett övéi közé egykoron, nem túl régen. Hazamehetett Jordániából a két izraeli titkosszolga is, de ők sok jó szót aligha kaptak.
Az útlevél-hamisítás miatt Kanada miniszterelnöke hazarendelte izraeli nagykövetét, de ez a kisebb baj, talán már vissza is küldte. Huszein király kiutasított az ammani izraeli követségről tizenkét Moszad-embert, és befagyasztotta a két ország biztonsági együttműködését - amely egy későbbi határincidens során mégis működni látszott. Önmagában ez sem katasztrófa, a békeszerződés, Huszein és Netanjahu egyaránt túl fogja élni. Csakhogy Jordániában, ahol a lakosság hatvan százaléka palesztin, novemberben parlamenti választások lesznek, és Huszein nem szeretné, hogy tovább erősödjön az iszlamista ellenzék. Az utóbbi nem Arafatékkal, hanem a Hamasszal barátkozik, akárcsak a konzervatív arab államok, amelyek sohasem fogják megbocsátani a PFSZ-nek, hogy Irak oldalára állt az Öböl-háborúban.
Arafat számára a Hamasz egy ideje már jóval nagyobb politikai veszélyt jelent, mint Netanjahu. A nacionalista-szekuláris PFSZ-től hivatalosan 1988-ban határolódott el az iszlamista ellenállási mozgalom, amelynek egyes (mérsékeltebb) vallási vezetőivel kezdetben Izrael is megpróbált kapcsolatot keresni, hogy gyengítse Arafaték politikai súlyát. Mivel azonban az utóbbi évek öngyilkos merényletei a Hamasz köreihez köthetők, az izraeli vezetés fordított a dolgon, az Arafat-féle Palesztin Hatóság belbiztonsági restségére veri rá a felelősséget. Arafat rendőrsége pedig nem viccel,
nagy lendülettel gyilkolja
a Hamasz embereit, hogy üssön a belső ellenségen, amely viszont elsősorban nem politizálással gyarapítja a népszerűségét. Izraeli titkosszolgálati feltételezések szerint a szervezet terrorista magja mintegy száz emberből állhat, akik öt-hat fős, egymástól konspiratív módon elkülönülő sejtekben készítik elő merényleteiket.
Egy hónappal ezelőtt bezárták a Hamasz tizenhat különféle intézményét is, amit nehéz kizárólag biztonsági szempontok alapján értelmezni. (Jaszin sejk mostani győzedelmes hazatérése után Arafat kénytelen volt visszavonni ezt a döntést.)
Az ellenállási szervezet működése ugyanis nem merül ki a terrorakciókban és a politizálásban. Fő tevékenysége a jótékonykodás. Nemzetközi szervezetek állítják, hogy a palesztin területek két és fél milliós lakosságának mérhető életszínvonala hússzor alacsonyabb az izraeli szintnél. Pontosabban: ez volt a helyzet az 1993-as oslói megállapodások előtt. Azóta az ismétlődő izraeli területelzárások és importkorlátozások csak rontottak a helyzeten. A lakosság fele munkanélküli. Ebben az összefüggésben kell elképzelni a jelentős részben táborokban élő palesztinok körében uralkodó életérzést, amelyet az izraeli területfoglalások, kilakoltatások ugyanúgy elmélyítenek, mint a palesztin hatóságok fokozódó korrupciója és erőszakos intézkedései.
És ebben a közegben tart fenn belső és főként külső adományokból ingyenkonyhákat, bölcsődéket, árvaházakat, sportklubokat, Korán-iskolákat, nőegyleteket a Hamasz. Karitatív tevékenysége csak a Gázai övezetben mintegy hétezer népes családot, vagyis úgy ötvenezer embert érint. Lehet, hogy a többségüknek semmi köze a politikai iszlámhoz, de az biztos, hogy a Hamasz jótékonykodására rászorulnak. És azt is nehéz elképzelni, hogy a Hamasz politikai szárnya adott esetben ne élne az ily módon kialakult informális hálózatban rejlő logisztikai lehetőségekkel.
A palesztin helyzetnek például ezekkel a vonatkozásaival is számolnia kell az izraeli politikának. Netanjahu alighanem elmulasztja ezt. Mintha a Hamaszt csak terroristák összeesküvésének tekintené, Arafatékat pedig csendestársaknak, és ez így túlzás. Országának a saját meggyőződése alapján felfogott érdekei jelentik számára az egyetlen szempontot. Tehát, ha tudja is, hogy le kell adnia területeket a palesztinoknak, azon van, hogy Izrael szempontjából minél kedvezőbb legyen a mindenkori földrajzi status quo. Ennek viszont az a veszélye, hogy a palesztin oldalon elbillennek a belső politikai erőviszonyok, akár az oslói megállapodások felborulásáig is, ki tudja, és akkor bizony Izrael máshogy felfogott érdekeinek annyi.
A másik térfélen egyértelmű strukturálódás folyik. Független szervezetek, értelmiségi csoportok
véleményük szabadságáért
birkóznak a Palesztin Hatósággal, amely le-lecsukja őket. Emigráns és hazai gondolkodók kapnak össze. A Hamasz első emberének tartott Aziz El Rantiszi (talán három hete) azt mondja, hogy a szervezet sohasem ismeri el a zsidó államot, és nemcsak az 1967-ben megszállt területek, hanem egész Palesztina visszaszerzéséért küzd. Ezzel lényegében egy időben viszont Jordánia uralkodója levelet ír az izraeli vezetőknek, sejtetve, hogy ha széles körű eszmecserét folytatnának a Hamasszal, ez akár vezethetne is valahová. A baljós sejtetéseiről közismert Jaszin sejk kiszabadulása után tett kijelentései is azt sugallják, hogy a Hamasz radikalizmusa adott esetben enyhülhet is. Ez azért kissé visszadobja a labdát Netanjahunak.
Tény, hogy Huszein levelét a sikertelen ammani merénylet után továbbították neki alárendeltjei. Tény, hogy Washingtonban nagyon nem örültek a Madeleine Albright legújabb békéltető akcióját leromboló Moszad-akciónak. Netanjahut előbb-utóbb megszoríthatja a konoksága.
De alapjában véve mégiscsak az a kérdés, melyik fél fogja először változtathatatlan adottságnak tekinteni a másik fél társadalmi és politikai létezését. Nem biztos persze, hogy ez a fél lesz a győztes, de lehet, hogy ez visz a megegyezéshez.
Kovácsy Tibor
