Világrégiók: Tömbbizalom

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1997/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A napi események, szenzációk, fegyveres és politikai világdrámák arról szólnak, ami a nemzetközi események folyamában az örvény, a váratlan mély vízi sodrás, a partomlás, a sziklás kanyon. De ha tudnánk kívülről nézni ezt az egészet, semmitmondónak tűnő, siváran unalmas látvány törné le a kedélyt, partvédelmi munkálatok, folyamszabályozó pepecselés, átkelő hajók, biztonságos építésűek, nem süllyednek el, nem robban fel a motorház, órát igazítanak az utasok a precízen betartott menetrendhez. Pedig az alaptörténet ez: a feltartóztathatatlanul előrekúszó globalizáció.

A napi események, szenzációk, fegyveres és politikai világdrámák arról szólnak, ami a nemzetközi események folyamában az örvény, a váratlan mély vízi sodrás, a partomlás, a sziklás kanyon. De ha tudnánk kívülről nézni ezt az egészet, semmitmondónak tűnő, siváran unalmas látvány törné le a kedélyt, partvédelmi munkálatok, folyamszabályozó pepecselés, átkelő hajók, biztonságos építésűek, nem süllyednek el, nem robban fel a motorház, órát igazítanak az utasok a precízen betartott menetrendhez. Pedig az alaptörténet ez: a feltartóztathatatlanul előrekúszó globalizáció.

A globalizáció fárasztóan sokjelentésű szó, egészen a használhatatlanságig. Viszonylagossá váló országhatárok, multik, egyenfogyasztás és egyenkultúra, hagyományromlás, világtőzsdekrachok, békefenntartás, katonai szövetségek, határokon átnyúló integrációs övezetek, formálódó és széthulló nemzetközi tömbök. Így aztán bármit a globalizáció aleseteként, a globalizáció kihívásaira adott válaszként, a globalizációhoz való igazodásként lehet értelmezni, ami csak történik a gazdasági, politikai vagy katonai konfliktusokban, alkukban és egyeztetésekben - amin persze elméletileg hosszasan el is huzakodnak a "nemzetközi kapcsolatok" nevű szaktudományos diszciplína képviselői. Õk például azt mérlegelik, hogy a nemzetállam relativizálódása már most egyfajta új középkor rendezetlen és veszélyesen kezelhetetlen viszonyait bontja ki, esetleg egy (vagy több) internacionális szuperállam kialakulása felé vezet, vagy netán az

intézményközi világkapcsolatok

erősödése útján teremt új helyzetet, minőséget vagy mit. Az utóbbin olyasmiket kell érteni, mint a központi bankok rendszeresen egyeztető bázeli bankfelügyeleti bizottsága vagy a jogegyeztetés esetei, amikor a dél-afrikai alkotmánybírák többek között a magyar példára hivatkoztak, amikor alkotmányellenesnek minősítették a halálbüntetést.

Bizonyos értelemben tehát minden globalizáció, de ettől függetlenül is különösebb vakmerőség nélkül ki lehet mondani, hogy az elmúlt évek regionális sűrűsödései, tömbösödései valóban ebbe a jelenségkörbe tartoznak, és a leendő, most még természetesen beláthatatlan világ körvonalaiból sejtetnek valamit.

Itt van például Délkelet-Ázsia, a térség, amelyre folyamatosan áttevődött az idétlen "kistigris" kifejezés az elmúlt években, amikor már unalmas volt Dél-Koreára, Tajvanra, Szingapúrra használni - Hongkong pedig azóta Kína része, és perceken belül érdektelen lesz, ha most még nem az, hogy egy jó évszázadig nem ez volt a helyzet. Az itteni regionális - ugyanakkor nem nemzetek feletti - szervezet, az ASEAN még a legjava hidegháborús időkben alakult ugyan (1967-ben), de akkor még és leginkább katonai jelentősége volt: az amerikaiak vietnami veresége után egyfajta kommunizmusfékező bástyát állítani Kína mögé.

Az utóbbi évtized gazdasági fejleményei - a japán, dél-koreai és nyugati tőke benyomulása és fejlődés-serkentő rátelepülése az olcsó munkaerőre - fokozatosan megfogható gazdasági tartalommal töltötték meg ezt a blokkot, amelyet eredetileg semmi más nem tartott össze, mint

Washington és a rettegés

Kínától. Ez a tartalom egyfajta sorsközösség a külső beruházások befogadásában, az ebből táplálkozó gazdasági dinamizmusban, és ennek fokozatos terjedésében, durván fogalmazva és csak például a Thaiföld-Malajzia-Indonézia-Vietnam nyomvonalon. Ezzel az egymás közti kereskedelmi kapcsolatok erősödése is együtt jár, de ami főleg közös, az nem ez, hanem a kifelé, mindenekelőtt az Egyesült Államokba zúduló export párhuzamos növekedése. Megjelentek már a szűkebb, de államhatárokon túlnyúló fejlődési zónák, Indonézia, Szingapúr és Malajzia között először, de most már más határterületeken is.

Az ASEAN államközi viszonyait a be nem avatkozás elve és a politikai irányválasztástól független, fokozatosan erősödő közösségvállalás törekvése mozgatja, ami érthető nonszensz, hiszen a pár éve tag Vietnam és az idén bevont Burma, illetve Laosz liberális elvek szerint elfogadhatatlan belállapotai a kereskedést rövid távon nem akadályozzák. Az eléggé súlyos fejlettségi különbségekkel - Malajziában tavaly 4260, Vietnamban 311 dollár volt a GDP/fő - pedig úgyis muszáj kezdeni valamit előbb vagy utóbb, és akkor majd felpuhulnak a durvább diktatúrák is, nagyon messzire úgysem kell menniük. A gazdasági globalizációnak következménye lett a regionális összébbhúzódzkodás.

Az amerikai földrészen az igazán nagy dobás az észak-amerikai szabadkereskedelmi övezet, a NAFTA beindítása volt 1994. január elsején. Túl azon, hogy Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó a világ legnagyobb lélekszámú, teljes vámmentességre törekvő övezetét hozta létre, egy olyan regionális gazdasági egység született, amelyben két vezető és egy még csak fejlődő ország cserél

előnyt előnyre,

hasznot haszonra. A globalizáció előrekúszásának minősített esetéről van itt szó, benyeli a centrum a perifériát, hogy öregesen fogalmazzunk.

De azért másféle dolgok is történnek Latin-Amerikában. Az itteni regionális szerveződések - volt belőlük már vagy fél tucat a hatvanas évek óta - kezdetben a közös, kibővített bezáródásra születtek, kirekesztve az Egyesült Államokat, alátámasztva a térségben akkor dívó önellátási gazdaságpolitikákat. A változást a nyolcvanas évek demokratizálódási folyamata hozta, amelyet a belgazdaságokban is liberális irányvétel kísért. A térség leghatékonyabb regionális gazdasági közössége, az 1991 óta működő, Argentínát, Brazíliát, Paraguayt és Uruguayt összefogó Mercosur vámcsökkentésekkel és -eltörlésekkel startolt. Kevesen hitték volna akkor, de 1994-ben már összehozták a vámuniót, és ez ugyanúgy működik, ahogy az Európai Unióban (ahol még évtizedek kellettek, amíg elérték ezt a szintet). Egy évvel később pedig ötéves programot dolgoztak ki, amely a remények szerint oda vezet, hogy a jövő évtizedben a vámtételek már a zéró szint felé tartanak. Ezt a tervet már Chile is jegyzi társult kivitelezőként, miközben párhuzamosan arra törekszik, hogy bekerüljön a NAFTA-ba is.

Latin-Amerikában csak a kilencvenes években több mint harminc szabadkereskedelmi megállapodás született országok és országcsoportok között, és úgy tűnik, hogy az itteni határlazító törekvések mintegy a globalizációs tendenciák előnyös hatásainak befogadására hegyeződnek ki, vagyis a folyamat a délkelet-ázsiaival

ellentétes irányban

zajlik. A távlati cél - a washingtoni belső erőviszonyoktól függően változó lendülettel - egész Latin-Amerika szabadkereskedelmi összeborulkozása volna, ami persze még nagyon messze van. De a folyamatot még a Mercosur szűkebb körén belül is fékezhetik-visszavethetik a belgazdasági mozgások. Például egy esetleges és nem is valószínűtlen brazil valutaleértékelés importkorlátozásokra kényszerítheti Argentínát, éppen azért, mert a szervezeten belüli kereskedelem értéke a megalakulás óta négyszeresére nőtt, és ez értelemszerűen főként a két nagy tagország kétoldalú áruforgalmából ered.

Afrikában a regionális alakulások terén természetesen nehéz említésre méltó mozgásokra bukkanni. Az országok mindmáig volt gyarmattartóikkal tartanak fenn elsősorban gazdasági viszonyt, exportálnak, ahogy tudnak, egyesek - Ghana, Uganda - igyekeznek tartani a jó viszonyt a Valutaalappal, az észak-afrikai regionalizmus pedig lényegében kimerül Kadhafi tébolyult testvériesülési vízióiban, amelyekkel hosszú szünet után most újból riogatja a szomszédokat.

A gyarmatosítás utáni Fekete-Afrikában négy olyan ország volt, amely

elvileg és potenciálisan

regionális gócpont lehetett volna, de belső instabilitása és külpolitikai szalonképtelensége miatt végül sem Etiópia, sem Nigéria, sem Zaire, sem pedig Dél-Afrika nem tudott felnőni a feladathoz. Az utóbbi most, az apartheid felszámolása után lényegében egyedüli jelöltként indulhat, és a zaire-i háború után felcsillant egy regionális gazdasági együttműködési tengely kiformálódásának a lehetősége is. Zaire-ban viszont egyelőre nem mutatnak semmilyen markáns irányba az események. Így a földrész déli csúcsán formálisan (és főleg a vágyak szintjén) működik ugyan valamiféle embrionális gazdasági csoportosulás (Dél-Afrika plusz a szomszédok), de a partnerországok egyelőre keveset tudnak ahhoz, hogy ez a térség többé-kevésbé egyenlő felek regionális közösségévé válhasson. Vagyis Afrika változatlanul a globalizáció erőtlen páriája, amiből még sok baj lehet.

Még nagyobb veszélyeket rejt az egész Mauritániától Tádzsikisztánig húzódó mohamedán világ, ahol a regionális mozgások logikája mindmáig főként a vallási fundamentalizmus kontra globalizáció tudomásul vétele, arab államok kontra Izrael, gazdag országok kontra szegények erővonal mentén keresendő. Mindezt kiegészíti a "kié legyen Belső-Ázsia?" versengés, amelybe a térségbeli középhatalmi mezőnyön, a Nyugaton és Oroszországon kívül Kína is beszállt.

Mindezekhez képest az európai huzavonák, hogy bővítés és/vagy elmélyítés, a monetáris unió feltételei, szélessége és időpontja, új tagok felvételének ütemezése és a többi a nagyvilág távolából nézve libbenő játékosság, finomszerkezet. Bonyolult támogatási rendszerek, részlet-egységesítés, összefonódó eurorégiók. Lehet, hogy a globalizáció előrehaladott szintjein ez még nem lesz elég a nyeréshez, de az egészen biztos, hogy mi itt, Európában, benne vagyunk a tutiban. És az is, hogy ez a földrész az összes hisztijével és minidrámájával régióként messze jobban működik, mint bármelyik.

Kovácsy Tibor

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1997/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...