Izrael ötvenéves: A változás kora

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1998/18. (04. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Fél évszázada szűnt meg Palesztina brit mandátum lenni, ekkor kiáltotta ki Ben Gurion Izrael államot. A történet ismert: átlag hétévenként egy-egy háború, közben fokozatos benépesülés egyfelől, táborokba szorult, radikalizálódó menekültek másfelől. De a környező nemzetközi viszonylatok mostanra jelentősen konszolidálódtak, az izraeliek alapélménye már nem a harc az állami létért. Tejjel, mézzel azért még nem folyik Kánaán földje.

Fél évszázada szűnt meg Palesztina brit mandátum lenni, ekkor kiáltotta ki Ben Gurion Izrael államot. A történet ismert: átlag hétévenként egy-egy háború, közben fokozatos benépesülés egyfelől, táborokba szorult, radikalizálódó menekültek másfelől. De a környező nemzetközi viszonylatok mostanra jelentősen konszolidálódtak, az izraeliek alapélménye már nem a harc az állami létért. Tejjel, mézzel azért még nem folyik Kánaán földje.

Április közepén azért még Izraelben sem normális a negyven fok árnyékban - hacsak nincs éppen hamszin. Ez egy arab szó, ötvenet jelent, mert a régi arabok szerint ötven ilyen nap van errefelé, hőhullám, amikor száraz, sivatagi a levegő, délről fújna szél, ha fújna, a fejre zuhan a nap, kiszárad a száj, a szem meg kifolyik, olyan erős a fény. Az ötvenből az idei első ötöt együtt töltöttük el az ország régebbi és újabb állandó, bejelentett lakosaival, továbbá kétszázezer turistával, akik húsvétra Szentföldet látogatni jöttek, nagyobb részük pedig Pészahot ülni. Mert nemcsak április, hanem a zsidó naptár szerint

5758. Niszán hónap

közepe is van, amikor a tavaszt, a szabadságot, az egyiptomi rabszolgaság végét ünnepli a zsidóság.

Öntjük magunkba az ásványvizet és a helyben préselt-centrifugált sárgarépalevet boltajtókban és kávézókban, a háttérben meg bömböl az újkeletű helyi tánczene, a techno-rock-alapokra épített álnépzenei katyvasz, a szövegek a szerelem és a családi otthon boldogságát zengik, könyörtelenebb változataik a lefóliázott zöldborsó és sárgarépa fiktív mélyhűtőbeli párbeszédét ismertetik tréfás formában.

A közvéleményt és a médiát Netanjahu szivarbüdzséje mellett - Davidoff RR-típusú szivarokra havi tizenkétezer sékel állami pénzt költött a kormányfői hivatal - egy kritikus hangvételű tévésorozat foglalkoztatja, amely állítólag túlságos palesztinbarát egyoldalúsággal vizsgálja az izraeli múltat. Mindenesetre vendéglátóink szerint a bírálók a hülyék. Pészah lévén, jelentős teret szentel a sajtó a pászka, vagyis, a macesz vagyis a matza ilyenkor szokásos fogyasztásából adódó emésztési problémáknak, a modernista sütés-főzés-mellékletek tabascoszósszal és sült paradicsommal javasolják garnírozni a vajjal, tojással elegyített, porrá tört pászkát, ami aztán más oldalról gunyoros csipkelődéseket vált ki. A Jerusalem Post dokumentumokat ismertet arról, hogy Iránnak atombombája van, a hozzá való, Izraelig terjedő hatótávolságú hordozórakétával, beszámol az első (keresztény) arab tisztnő előléptetéséről, és cikket közöl Moshe Arens egykori védelmi és külügyminisztertől, akit joggal aggaszt, hogy Izrael elidegeníti magától a beduinokat.

Az ország hatmilliós lakosságának majdnem

húsz százaléka nem zsidó,

hogy a társadalmi megosztottságnak az egyik, nem feltétlenül a legfontosabb metszetét vegyük. A százhetvenezer beduinnak - túl azon, hogy a közelmúltig nomádkodtak és pásztorkodtak - annyiban sajátos a helyzetük Izrael jogrendjében, hogy a többségi (mohamedán) araboktól eltérően (és a keresztény, illetve drúz arabokhoz hasonlóan) jelentkezhetnek önkéntesnek a hadseregbe, és nyitva áll előttük a katonai karrier lehetősége. De a letelepítésük a szociális hierarchia legaljára helyezte őket a társadalmi szerkezetben, az alapélményük a kisemmizettség, hagyományos lojalitásuk az állammal szemben egyre ingatagabb. Beduinokkal úgy találkozhatunk a legkönnyebben, ha buszra ülünk, és elmegyünk Be´er Shevába, ott kezdődik a sivatag, a Negev, oda jár minden tisztességes turista tevét fényképezni beduinnal.

Be´er Sheva, teve és beduin kimarad, helyette inkább Jaffa, bukolikus színfoltnak jó az is, közelebb is van, ócskapiac, multikulti, kosz, lepusztultság, üvöltözés, tömeg. Muzeális autókra borítva vagy egyszerűen a járdára terítve fakítják, öregítik a műperzsa szőnyeget, turistacsoportok közeledtén "itt a piros, hol a piros"-csoportok szerveződnek, a színpad előterén katona-rendőr vegyes járőr halad át, arab nagycsalád egy lovaskocsi-rakomány szobabútorra alkuszik. Aztán, amikor a déli ima ideje jön, az egész hirtelen elhallgat és kiürül, mennek a mecsetbe a hívő mohamedánok, érthetetlen, honnan bújtak elő ilyen hirtelen, ennyien és ennyire kaftánosan. Jaffa a föld egyik legrégebbi városa, keresztes hadak, Szaladdin szultán, a század elején mellette kezdték építeni a cionista bevándorlók az egyik első településüket. Ez két évtizeddel később önállósult, majd újabb húsz év múlva már Jaffát olvasztotta magába. Tel-Avivról van szó természetesen.

Jaffától távolodva, fokozatosan javul a tel-avivi épületállomány, szaporodnak, majd ismét megritkulnak az orosz feliratok. Ez új fejlemény - a Szovjetunió széthullása óta vagy hétszázezer bevándorló érkezett a volt tagköztársaságokból. Az "oroszok" már a lakosság több mint 15 százalékát adják, napilapjaik, rádióadóik vannak, meglepően sok könyvesboltjuk, este pedig a moszkvai tévét nézik kábelen. Két év óta pedig hét képviselőjük van a Knesszetben. Ez az egyik azok közül a belpolitikai fejlemények közül, amelyek elbonyolították kissé a hagyományos - és egymást átfedő - társadalmi és politikai ellentétpárokat.

Askenázi - szefárd

(európai - észak-afrikai), képzett és jómódú - képzetlen és szegény, munkapárti - Likud-szimpatizáns, békére hajló - a palesztinokkal szemben kemény vonalat képviselő lakossági csoport: ezek a kategóriák már csak töredékesen írják le Izrael szerkezetét.

Az "oroszok" 1992-ben még a Munkapártra, Rabinra szavaztak, 1996-ban nagy részük már az egykori szovjet Gulag-fogoly, Anatolij/Natan Scsaranszkij/Sharansky Ba´aliyah pártjára, az első sikeres, etnikai alapon szerveződött izraeli politikai szervezetre. A párt Netanjahu koalícióját erősíti, amelyen belül a Likud mellett még a viszonylag galamblelkűbb formációnak számít.

Vannak az igen szűkös Knesszet-többségen belül sokkal elszántabb, a palesztinokkal való békekötést egyértelműen ellenző, vallásos pártok is. Ezek tovább erősítenék a vallási és az államélet összemosódottságát (házasság és válás például Izraelben csak a zsidó hitélet keretein belül lehetséges, aki polgári házasságot akar kötni, az Ciprusra utazik, korábban még levelezés és persze díjazás útján Panama is kínált megoldást, de ezt nemrég megtiltották). Koalíciós szerepük fontos kormánypozíciókhoz juttatja őket, ami természetesen megnehezíti az 1993-as oslói Arafat-Rabin-megállapodás érvényesítését.

A miniszterelnök csak néhány napja döntött úgy, hogy a kormány stabilitása érdekében bevonja a koalícióba a jobboldal legszélén álló Moledet pártot is, amely két képviselővel van jelen a Knesszetben. Így könnyebb lesz megszavaztatni minden további, a palesztinoknak teendő engedményt - érvel Netanjahu, miközben a Moledet az oslói megegyezéssel szembehelyezkedve abban látja a probléma megoldását, hogy zsuppoljanak át minden palesztint a Jordán túloldalára. Az már elég jól látszik, hogy a kormányfő időhúzásra játszik, ami nem biztos, hogy jó politika most - már és még -, amikor Arafat és a PFSZ egészen jó szinten tartja kézben a megszállt területek palesztin lakosságát.

Egy viszonylag friss közvéleménykutatási eredmény azt mutatja, hogy az izraeliek még

a palesztinkérdésnél is nyomasztóbb

problémának látják a szekularizált módon élő lakosság és az ultraortodoxok közötti szakadék mélyülését, ami már csak azért is fokozódik, mert az utóbbiak - többes számú nevükön: haredim - nem szabályoznak születést, nem ismernek toleranciát és engedményt, sem kíméletet. A férfiak élethossziglan tanulmányozzák a Tórát, tüntetnek, ha a törvényhozásban felvetődik, hogy katonáskodjanak ők is, mint az izraeli normálpolgár, a laikus zsidóság pedig háborog, hogy mindez az adófizetők pénzére megy. A haredik helyet igyekeznek fogni maguknak hagyományos középosztályi lakóövezetekben, igyekeznek rákényszeríteni a környezetüket, hogy vegye át Messiás-váró, kegyes életvezetésüket, hiszen a Megváltó megérkezéséig Izrael nem állam, hanem fájdalmas várakozás csupán. Kővel dobálják meg a hiányos öltözetű, vagyis rövid ujjú blúzt viselő turistanőket szűk körben ismert próféták sírjánál, de nem menekül könnyen az sem, aki lakókörzeteik útjain autóval hajt át szombaton.

Habár éppen Kiryat Arbán és éppen szombaton nem tapasztaltunk ebből semmit. Kiryat Arba a százezres palesztin Hebron alatt/mellett épült keményvonalas, ortodox telepeseknek, akik látogatásunk idején a blokkházakban rejtekeztek, egy rabbi új keletű útmutatása alapján megvonva maguktól a teába helyezett citromkarikát is, hiszen óvatlanságból fővésnek indulhat, ami persze tilos. A főutcán bóklászó két álmatag család helyismerő útitársaink szerint csak "orosz" lehetett. Megnéztük a helyi nevezetességet, a harminc palesztint legéppisztolyozó Baruch Goldstein sírját és emlékparkját. Ügyesen képezték ki, két kilométerről jól rálát a csenevész fák és a félkörívben kiképzett pados lugasok előterében fél Hebron, ahol hozzátartozói élnek a legyilkoltaknak is, Goldstein későbbi gyilkosainak is, és így felel meg a hely igazán a célnak: fenntartani a bosszú örök körforgását. Hebronba is mentünk volna, de még az ellenőrző pont előtt meggyőztek bennünket az izraeli katonák, hogy ott minket szétszednek, nem jövünk ki élve, és akkor meg mi értelme az egésznek. Az áttetsző érvelés csicseriborsó-alapú humusz és nyárson sült birkamaradványok felé irányított bennünket, egy zsidó vendégtöbbségű arab étterembe.

Ebből az egész elmebajból Tel-Aviv nem mutat semmit. A jobb sétányok mentén hibátlan Bauhaus-stílus uralkodik zöldben és pálmák között, franciás bisztrókban nyugat-európai italkínálat nyugat-európai csúcsárakon, és a "helyzetre" legfeljebb az új autóbusz-pályaudvar utal a maga nyugtalanító és reménytelen áttekinthetetlenségével,

szakadt, de kóser Burger Kingekkel

és a katonatinédzserekkel, akik között a világos bőrű európai utódok alul-, az észak-afrikaiak, de még az Etiópiából légihídon átmentett harmincezer falasha fekete utódai is felülreprezentáltnak tűnnek. A pályaudvar emeletrelativizáló, lejtős rámpáiról húsvéthétfőn, első próbálkozásra nem is jutottunk el Jeruzsálembe, elindultam hát a déli hőségben egy román vendégmunkások lakta nyomorúságos negyeden át a városháza felé, ahová csaknem eljutottam.

Az újpalotai stílusjegyeket viselő építményt különben előző este már megközelítettük, vagy nem annyira az építményt, hanem az oldallépcsőjénél a helyet, ahol Jigal Amir, a Tel-Aviv melletti Bar Ilan egyetem szorgalmas és értelmes hallgatója, vallásos fiatalember, amúgy meg egy sötét barom, meggyilkolta Jitzhak Rabin miniszterelnököt, aki egy béke-nagygyűlésről ment volna éppen haza. Mi volna vajon, ha Rabin élne? - utasítja el az ember ilyenkor az értelmetlen kérdést, de mégis. Közben meg hülyén meghatódik, mert arra gondol, hogy nem érdekes, mi volna, de lehetne azért jobban is, közelebb a békéhez, és nem az, hogy már megint merényletekkel fenyegetőzik a Hamasz. Mécses, friss virágcsokrok, diszkrét kivilágítás.

Innen egy part közeli éjszakai helyre gyalogoltunk át utána, az a magas lány, aki éppen kifelé indult, tavaly Miss Izrael volt. (Az idei, Arafat-Rabin-kézfogásos díszítésű ruhában látható a hazai sajtóban is.) Hajnal felé pedig végig a tengerparton, a kocsik mellé állított hangfalak robbanásig hangosítva, bele a semmibe, különféle nemösszetételű párok értelmezhetetlenné bódult pózokban, izzó vízipipák, irdatlan pöfékelések, közben meg, a hotelsor mögött, kel fel a nap. A part egy szakaszán kerítés, mögötte fürdenek az ortodoxok, a jesivák - tóraiskolák - diákjai. Éjszaka meg odébb, a parkban sündörögnek a transzvesztita kurvák körül - teszi hozzá az egyik kísérőnk -, a házasságtörést ugyanis csak nőknél tekintik megbocsáthatatlan bűnnek.

Amennyire látni lehet, itt, a parti homokon az eredetarányok ellentétesen alakulnak a buszpályaudvari állapotokhoz képest. Hasonló a helyzet két estével korábban, Tel-Aviv egyik legjobb negyedében, ahová széderestére hívtak minket. Jómód,

kultúra, irónia,

derű. Utálják Netanjahut, megvetik az ortodox "pingvineket", akik öntudatosan viselik hagyományos öltözéküket, amelyet antiszemita kelet-európai előírások kényszerítettek az elődökre egykor, hogy messziről ki lehessen röhögni a zsidót.

Akik itt ülnek, külföldiek vagy Nyugat-Európából idetelepültek. A világukhoz a cionizmus áll közel, a budapesti születésű Theodor Herzl alapította e világi hazakereső mozgalom. A cionizmus mint hívószó persze ma már szinte semmi konkrétat nem jelent. A világ zsidóságának nagy többsége a most ötvenéves, demokratikus országban él, soha nem ismert biztonságban, hatalmas katonai fölény birtokában, a köztudomás szerint atomütőerővel, urbanizált társadalomban, high-tech-irányú gazdaságban. Az eredeti cél tehát elérve, a vízió közösségi, szocialisztikus elemein a valóság messze túlszaladt, a kibucok szinte mind veszteségesek, az ültetvényeken thaiföldi vendégmunkások jelképezik, mit jelentenek a komparatív előnyök a világgazdaságban.

A széderesti társaság összetétele bonyodalmas, valakinek az anyjának a volt férjének a valakije - énekesnő Trinidadról, hogy példát mondjak -, koros ausztráliai meleg férfi, akinek afrikai származású, mohamedán kedvese franciául igyekszik képben maradni a Haggada olvasásakor. A szertartás tele van kedélyes távolságtartással, hadarási verseny a szent szöveg olvasásakor, de valahogy mégis a boldogság, a felszabadulás tömény, testközelien jelképes és lenyűgözően meghitt átélése sugárzik mindenkiből, miközben fenyegetést tettető hunyorítás kíséri a figyelmeztetést: a hagyománykövetés során legalább négy pohár bort kell leküzdeni.

A bor értelemszerűen hibátlan, a rituális felolvasás hagyományértelmezési vitákba, túlkiabálásba csap, több kísérlet is félbeszakad a Magyar Narancs tudósítójának felvilágosítására politikai bal és jobb sajátlagos izraeli értelmezésének bonyodalmasságáról. Éjfél felé, hazatérőben csúcsforgalom, otthonuk felé tartanak a széderestéről a szabados tel-aviviak.

Jeruzsálem pontosan az ellenkezője - mondaná az ember, ha Jeruzsálemtől nem riasztanák el az első nekifutáskor a turisták, a minden vallású húsvéti zarándokok, a bazári gagyi. Ebben a közegben kifejezetten üdítő, amikor a tudósítónak a felkínált műanyag menóra, az

A4-es formátumú kacsingatós Krisztus

és a palesztin kendő visszautasítása után a férfiszerelem kipróbálására biztató indítványt is el kell hárítania.

Jöjjenek hát a szent helyek. A Templom hegyén, a szikla körül, ahol Ábrahám már-már feláldozta volna Izsákot, később pedig Mohamed prófétával estek csodálatos dolgok, a két mecset, alattuk a Nyugati (Sirató-, Panasz-) Fal, kopt szerzetesek kunyhói, árad belőlük a szavanna-életérzés, odébb pedig a Szent Sír Temploma. Egy monumentális pópa őrzi a sírt magát, és alkalmi orosz beszélgetőtársamat akkor parancsolja ki magyarázat nélkül a sorból, amikor már éppen pontosítanánk, mikor töltök el két-három hetet Szocsiban ő és éltes nagyanyja, e vendégszerető asszony vakációvendégeként.

A jeruzsálemi Óváros évezredes levegőjéből csak a hőség sugárzik, élményt legfeljebb az egymásra, egymás fölé-alá épült káosz ad, a rejtélyes lépcsők és szűk bejáratok. Az örmény és a keresztény negyed feszültségét a turizmus, a zsidó és a mohamedán városrészét inkább az erőteljes rendőri jelenlét okozza.

A legnyilvánvalóbb feszültségforrás természetesen a palesztin probléma. Az oslói megállapodás határidői csúsznak, a Palesztin Hatóság által irányított majdani palesztin államnak átadni tervezett terület szűkül. Biztonsági megfontolások, út- és vasútépítések. Az 1967-es háborúban elfoglalt területeken csak egy szűk tucatnyi város áll teljes körű palesztin irányítás alatt, miközben ott a lakosság 87 százaléka palesztin.

Kalkilya felé menet az izraeli katonák értetlen tekintete alatt átkelünk az ellenőrző ponton, hogy a palesztin fennhatóságú városon, immár palesztin rendőrök járművei mellett elhaladva megérkezzünk egy kertvendéglőbe. Egy palesztin békeszervezet emberével találkozunk. Kísérőnk, Eldad, aki izraeli fotós, egy zsidó-palesztin békeprojektből ismeri Mohammadot. A budapesti hajléktalanok körében lezajlott fényképezési akcióhoz hasonlóan ők is eldobható, egyfilmes fényképezőgépeket osztottak ki zsidók és palesztinok között: fényképezze ki-ki a környezetét, aztán képeslapok készülnek, ezeket majd egymásnak küldözgetik, ahogy

a békeszándék szelídnaivsága

elképzeli.

Mohammad nem hagyhatja el a palesztin területet, ahol a lakosság többsége munkanélküli. Végzett pár év egyetemet, most pedig vízvezetéket szerel, amikor nem politizál. A nagyapja az oszmán-török uralom idején, apja brit, ő meg jordániai fennhatóság alatt született, a gyerekei az izraeli megszállás alatt. Szóba kerül, hogy maga Ehud Barak, az izraeli Munkapárt elnöke egy interjúban - jegyezzük meg: nem valami bölcsen - a minap a terrorizmus útját választó palesztin fiatalokat megértéssel kezelő kijelentésre ragadtatta magát. Szóba kerül a tehetetlenség, a szűk területre zártság bénító érzése, az, hogy a következő lépésnél előbbre nem érdemes gondolkozni. Mohammad mobiltelefonja állandóan cseng, felugrik, félrevonul, aztán folytatja héberül, ahonnan Eldad fordít tovább angolra.

A szünetekben a vigasztalanságot bámulom, a kopott és poros fákat, a konyhaépület nem ideiglenességből, hanem a korlátozások miatt ideiglenes tetejét, a távolban a sötét dombot, ahol zsidó település épül, tovább fogyasztva a majdani palesztin területet. Nos, itt még lehet munkát találni, palesztin munkások építik az új lakásokat, nagy eséllyel olyan telepeseknek, akik örök ellenségüknek tekintik őket, ami olcsó szembeállítás, csak sajnos igaz.

Girosz-kebab-suarmát eszünk, mindenféle zöldségeket, aztán kérünk nargilét is. Sűrű, almaalapú pépet izzít a faszénparázs a meglyuggatott alufólián keresztül, csatlakozik hozzánk Mohammad néhány cimborája. Az egyikük, egy pszichológus röhögve meséli, hogy tavaly meghívást kapott egy budapesti nemzetközi pszichológuskongresszusra. Maga sem érti, de kijutott a palesztin területről, eljutott a Ben Gurion repülőtérre, fel is ült a gépre, meg is érkezett, aztán Budapestről minden magyarázat nélkül visszatoloncolták - Isztambulba. Nekünk sem lehet könnyű - néz ránk megértően.

Kovácsy Tibor

(Tel-Aviv)

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1998/18. (04. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra