Gauck, az egykori rostocki ellenzéki evangélikus lelkész kilencedik éve vezeti a bonyodalmas elnevezésű, ezért inkább az ő nevén ismert német iratkezelő hivatalt. 180 folyókilométernyi irat, háromezer munkatárs, 1,13 millió betekintési kérelem egykori besúgottaktól, 2,23 millió ellenőrzési kérelem közintézményektől, hatóságoktól. Nem semmisült meg az "uralmi tudás", nem volt önbíráskodás. Ez az eddigi mérleg. És nyilván volt elég pénz ahhoz, hogy működhessen a gépezet.
A mi történeti hivatalunk (igazgatja: Markó György) csak szeptember óta működik
olyan-amilyen
törvényi feltételek mellett, olyan-amilyen korlátok között beszerezhető iratanyaggal (lásd: MaNcs, február 5.). És mintha nem volna elég a sok akadály, maga a hivatal is mintha csak nehezítené a hozzáférést az aktákhoz. Ezt mondja a városházi vitában dr. Varga, a fővárosi levéltár főnöke, Kőszeg képviselő, Kenedi nyilvánosságkutató, Hegedűs B. történész. Dr. Pákh Tibor pedig elmeséli, miként vitte el két titkosrendőr a virágcsokrát és őt magát június 16-án a Hősök teréről 1989-ben (bekiabálás: "´88-ban!").
Élénk a hangulat, mondhatni, fűtött, pedig Gauck egy órán át beszél (higgadtan és bölcsen, a nyilvánosságról mint a volt hatalom "delegitimáló" eszközéről, bűnösségről és felelősségről, arról, hogy az adatvédelem nem lehet a bűnösök védelme). Persze nagyjából olyanok ülnek itt, sokan, akiknek életük megfojtott évtizedeiről van szó. Évtizedek szánalmas mocskáról, amelyre eddig a Történelmi Hivatalhoz beérkezett kérelmek szerint kétezren voltak kíváncsiak. Miközben - Demszky főpolgármester adata - még 1990-ben is
164 900 célszemély életében turkáltak
a titkosszolgálati ügyosztályok, amelyek közül eleve csak a III/III-as aktáiból kerülhet valamennyi - hiányosan - a szemünk elé.
Így csinálnak tréfát - dörren indulatosan rájuk, őrájuk, azokra még a bevezetőjében Demszky - a társadalmi önismeret kollektív és az információs önrendelkezés egyéni jogából. Soós filozófus a cinikust adja: amit megnézhetne, úgyis tudja, amire kíváncsi, nem nézheti meg úgysem, meg nem is kíváncsi rá igazán (mi tagadás, émelyegnék én is). De ettől még jogilag nem veszett a fejszenyél: a szűkös ismeretközlés miatt lehet menni törvényszékre is, hiszen van egy alkotmánybírósági döntés, amelyben az információs önrendelkezés jogára esik célzás, végigvihetne egy konok pert egy elszánt ember - Strasbourgig akár.
Markó hivatalelnök megérti a bírálatokat. Csak az háborítja föl, amikor egyes érintettek, "saját múltjuk szégyenletes foltjait elfeledve", "felemelik hangjukat ebben a kérdéskörben". "De hát az övék is emberi sors", rúg bele még egyet az egykori ellenzékbe a sunyi posztállampárti gondolatsor mentén, hogy tik közületek kerültek ki a tik besúgóitok, mi a faszt akartok. És hogy milyen ciki lenne az egykori hatvannyolcas szexuálforradalmároknak, ha a történelemkönyvből tudná meg a gyerek, az unoka, kivel kúrtak félre. Mert benne van ám az is az iratba, hajjaj!
Kenedi reméli, hogy Markó szövege irodalmi munkásságának a része volt. Gauck kerüli, hogy állást foglaljon magyar dolgokban. Talán kicsit összemosódott a törvény és a Történeti Hivatal bírálata - mondja másnap szűkebb újságírói körben, ahol a Magyar Narancs is az orra alá dugta a mikrofonját.
Magyar Narancs: Kilencedik éve működik az ön által vezetett hivatal. Látják már a munkájuk végét, vagy még mindig özönlenek a kérelmek az aktákba való betekintésre, mint a kezdeti években?
Joachim Gauck: A dolog végét nem lehet látni, vannak viszont feladataink, amelyek nem tartanak örökké. Például a legfontosabb feladatunk. A legtöbb kérvényt a közintézményektől kapjuk. Ezek felülvizsgálati kérelmek, és ilyeneket csak tizenöt évig lehet beadni. Nem kötelezően adják be őket, és ha a közhivatalok munkatársainak átvilágítását követelő társadalmi nyomás netán korábban alábbhagy, ez a feladatunk korábban is megszűnhet. 2005-ben viszont mindenképpen véget ér. Ezenkívül aktákat adunk át az igazságszolgáltatásnak is. Itt elévülési határidők vannak. A közepesen súlyos bűncselekmények, mint például a választási csalás esetében az elévülés 1999-ben következik be. Ezt követően már csak gyilkossági és hasonló ügyekben adunk át iratokat az ügyészségeknek. Nincs viszont korlátja annak, hogy meddig tekinthetnek be az állampolgárok a rájuk vonatkozó aktákba. Van még egy terület, ahol később is engedélyezhetők a kutatások: a tudomány és az újságírás. Ha valaki a Stasival kapcsolatos témán dolgozik, joga van hozzáférni a titkosszolgálati aktákhoz.
MN: Külföldieknek is?
JG: Igen. Számos kérelem érkezett hozzánk eddig is külföldi kutatóktól és újságíróktól. De magánszemélyek is kérhetnek betekintést, például akik valamennyi időt az NDK-ban töltöttek, és ott megfigyelés alatt álltak.
MN: Mennyi kérelem érkezik be önökhöz?
JG: Az állampolgároktól úgy tíz-tizenkétezer havonta. Ehhez jönnek a hivatalos kérelmek, és ez sokkal több, mint amennyire számítottunk. Az eddig beérkezettek száma négymillió körül jár. Az anyag nagy része rendezetlen, hiszen 1989-ben, a forradalmi időszakban összekeveredett, sok minden megsemmisült, vannak eltépett iratok, amelyeket megpróbálunk helyreállítani, ezért is hosszú, akár több év a várakozási idő.
MN: Mi a helyzet akkor, ha a kérelmező hivatal valakinek a Stasi-múltjáról kér adatokat, miközben az illető maga is áldozat volt? Róla is készítenek jelentést?
JG: Az átvilágítás nem egyenként, hanem a hivatalok teljes személyzetére nézve történik. Jelentés csak akkor készül, ha terhelő adatok vannak. Az áldozat az adatait csak ő maga láthatja, aminek adatvédelmi okai vannak.
MN: Az átvilágítás tehát nem kötelező, csak kezdeményezhető?
JG: Igen, de a nagy társadalmi nyomás miatt gyakorlatilag általánossá vált. Ha például egy polgármester nem kezdeményezi munkatársai átvilágítását, ön mint újságíró kutathat a hivatali személyzet Stasi-múltjával kapcsolatban. És az eredményeit nyilvánosságra hozhatja.
MN: Voltak nyugatnémet Stasi-ügynökök is - az ő elbírálásuk másként történik, mint a keletnémeteké?
JG: Az egyének jogai azonosak. De aki nyugatnémet Stasi-ügynök volt, ezzel bűncselekményt követett el, és bíróság elé kell állnia - hacsak az ügye el nem évült. Hiszen idegen hatalom szolgálatában állt. A keleti besúgóknak jogi következményekkel nem kell szembenézniük.
MN: Többféle módon lehet kezelni a múltat. A Franco halála utáni Spanyolország például saját történelmének feldolgozásában a múlt lezárásának a politikáját követte - talán mert addigra sok idő telt el a polgárháború óta. Van valami szerepe az eltelt időnek abban, hogyan kell szembesülnünk a múlttal?
JG: Azt hiszem, a spanyolok is egyre többen és többen akarnak majd tudni a múltjukról. Amikor azonban Franco lemondott a hatalomról, túl nagy volt a félelem a bosszú lehetőségétől. Hiszen polgárháború után voltak. Lehetségesek olyan konfliktushelyzetek, amikor egy ideig még hasznos is lehet a hallgatás, ha biztosítja a belső békét. A posztkommunista társadalomban azonban nem ez volt a helyzet. Mindez a politikai, gondolkodásbeli hagyományok kérdése is. Az etatisztikus gondolkodás számára fontosabb a nyugalom és a rend, ahol viszont az állampolgár áll a középpontban, ott az egyén jogait erősítik. A cél a megbékélés - de nem konfliktusok nélkül. A tényekből adódó konfliktusoknak teret kell engedni. A diktatúrát követő konfliktusokat normálisnak kell tekinteni. A hallgatás viszont aggályos, és semmiképpen sem a megbékélés jele. Hiszen a nem tudás, a feledés szándékát is tükrözi. És ez nem megbékélés.
Kovácsy Tibor
