És persze azért is, mert a választási rendszer a szavazókörzetek furmányos rajzolatával neki kedvez. Igaz, hogy a tavaly nyári tüntetések, zavargások, etnikai összetűzések után (MaNcs, 1997/34. szám) a kenyai parlament elfogadott néhány fontos, liberalizáló politikai reformot, de a választási rendszerre vonatkozóakat
most még nem
alkalmazták, ehelyett bonyodalmas adminisztratív formaságokra hivatkoztak, meg az idő rövidségére.
Az előzetes találgatások még így is adtak esélyt egy esetleges második választási fordulónak, amelyben a két, legtöbb szavazatot kapott jelölt küzdött volna a több mint egy tucat induló közül. És akkor Moi ellenfele elvileg összegyűjthette volna az ellenzéki szavazatokat.
De hát nem ez a forgatókönyv jött be. Az ország nyolc tartománya közül ötben az államfő be tudta gyűjteni a huszonöt százaléknyi minimumot. Ez a feltétele az egymenetes győzelemnek, amit még vastagon túl is teljesített. Országos szinten a szavazatok több mint harmincöt százalékát szerezte meg, és ez sok. Az állampárt (Kenyai Afrikai Nemzeti Unió - KANU) is erősítette parlamenti pozícióit. Pedig a körülmények keményen dolgoztak ellene - az ország egyre szegényebb és lepattantabb, még ha reménytelennek nem is mondható a helyzet. Tavaly nyár elején kétszázmillió dollárnyi segély folyósítását függesztette fel a Nemzetközi Valutaalap (IMF), hogy rákényszerítse Kenyát a mértéktelenül eldurvult korrupció felszámolására. A nyári őrületek elriasztották a turistákat, az ország fontos bevételi forrásait, de az idei mezőgazdasági kilátások jók, az ipar egyre erőteljesebben van jelen a régió piacain, és a külföldi beruházók bizalma sem rendült meg teljesen, annál is kevésbé, minthogy az Egyesült Államoknak haditengerészeti bázisa van a kenyai partokon, ami mégiscsak garancia. Valamire. Talán.
A többpártrendszert 1992-ben vezették be, és az eltelt idő elég volt ahhoz, hogy az ellenzéki pártok etnikai erővonalak mentén darabokra töredezzenek, különben is a politikai elit nagy része a korrupció reményéből, majd pedig magából a korrupcióból él. Az ellenzék tehát lényegében
önmagát csinálta ki,
a mostani ellenjelöltek többsége nem állt elő semmiféle, programnak nevezhető javaslattal. A diktatúra fokozatos önfelszámolásához fűződő remények megkeseredtek, a politikai élet visszatribalizálódott. De az említett őszi reformcsomagból az ellenzék megnyilvánulási lehetőségeinek szélesítésére vonatkozó elemeket mégiscsak érvényesítették, úgyhogy a háborgó közhangulat év végére, a választásokig lehiggadt. És mivel a korábbi tiltakozó megmozdulások fő követelése éppen ez, a véleményszabadság volt, az ellenzék vitorlái decemberre szél híján szánalmasan kornyadoztak.
És még így is nagy volt a választási lelkesedés, fél kilométeres sorok álltak a szavazóhelyiségeknél. Azokban az országrészekben, ahol emberöltők óta nem tapasztalt mértékű áradás tombolt, házilag tákolt vízi járműveken keltek útra az emberek, hogy szavazhassanak. De aztán csalódhattak egy nagyot. A szavazócédulák szétküldése és elosztása káoszba fulladt, a szavazás megkezdése ezért sok helyen órákat késett, a választás időtartamát meg kellett hosszabbítani egy nappal, és a szervezetlenség olyan szélsőségekbe torkollt, hogy az egyik választókörzetben a győztesről kiderült: két hete halott.
Az ellenzéki jelöltek közül többen előre megmondták, hogy érvénytelennek fogják tekinteni a választás eredményét, ha Daniel arap Moi lesz a győztes, mások a zűrzavar láttán beszéltek csalásról,
tevőleges tiltakozással
fenyegetőzve. Nem valószínű, hogy kiderül valaha is, vajon szándékos állampárti szabotázs okozta az összevisszaságot, vagy egyszerűen hülyeség. A szavazatszedés, az ellenőrzés rendszerét demokratikusan alakították ki - forma szerint legalábbis, az ellenzéki pártok bevonásával. Erre az ellenzék azt válaszolja, hogy bevonták, jó, de nem eléggé. Vagyis nem tudni, mi volt végül is.
Az viszont egyértelmű, hogy a húsz-egynéhány versengő politikai csoport közül az állampárt az egyetlen, amelynek a negyven etnikai csoportot magában foglaló országban mindenütt vannak támogatói. Ez az egyetlen ugyanis, amelynek nem egyetlen törzs a bázisa, hanem több kicsi, és ezeknek a tagjai mind tartanak valamelyik nagy etnikum hatalomra jutásától, nyilván nem ok nélkül.
Az 1992-es reformok egyik eleme, hogy egy személy csak két cikluson át maradhat államfő, vagyis a 73 éves Moi szabály szerint nem lehet többször elnök. Végül is elég hosszan virágoztatta fel hatalmát az ország helyett, míg kecskepásztorból néptanító, néptanítóból függetlenségi politikus, a legendás Jomo Kenyatta jobbkeze, majd államfő lett. Azon a vidéken született, ahonnan azok a nyurga világbajnok hosszútávfutók valók. Õ már nem fut többé versenyt. De az ország sorsa a KANU-n belül dől el ezután is, annál is inkább, mert a törvényhozási választáson az ellenzék megszorította, úgyhogy már csak a folytatólagos kormányon maradás miatt sem mindegy, ki lesz az utód.
Kovácsy Tibor
