Petõcz György

Az elmúlt hónapban két elsőfokú bírósági ítéletet is hoztak az olasz ellenzék vezetője, az AC Milan tulajdonosa, a médiacsászárnak is nevezett Silvio Berlusconi ellen. Egyszer július elején kapott két év kilenc hónapot, mert adóhivatalnokokat vesztegetett meg, egy hét múlva ezt egy másik perben két év négy hónappal toldották meg: a bíróság ekkor szintén vesztegetésért neheztelt meg rá kissé.

Olaszországban áll a bál. Egy párizsi könyvújdonság, A kommunizmus fekete könyve, lázba hozta az értelmiséget és a vezető újságokat. A 850 oldalas könyv tanulmányai a kommunizmus gyászos fejezetei, a gyilkosságok, népirtások nagyon alapos és tragikus krónikái.

Lehet-e "csak úgy" kormányválságot kirobbantani, pártpolitikai megfontolásokat követni, bizonyos részérdekeket erőszakosan képviselni - vagy politizálni -"Európában"? Meddig terjed a politikai erők mozgásszabadsága s így végső soron egy állam szuverenitása? Ezek a mostani olasz kormányválság legizgatóbb és legmesszebb mutató kérdései. S talán e kérdések váratlan aktualitása magyarázza, hogy miért kap ez a válság a korábbiaknál jóval nagyobb figyelmet szerte Európában.

David Levine, a The New York Review of Books híres karikaturistája Hamletként, egy koponyával a kezében ábrázolta (1993. augusztus 12.). "Az első modern pápa" - írta róla a cikk írója. A megállapítás a szóban forgó pápa, VI. Pál önmagával viaskodó, tanakodó, egymásnak ellentmondó szempontokat egyesíteni kívánó természetére utalt.

Az európai integráció előremozdítása hosszú ideig a felvilágosult politikai akarat útja volt anélkül, hogy a tömegeket valóban érintette vagy érdekelte volna. Maastricht idejére azonban a népek észrevették, hogy öntudatlanul is messzire mentek: minden további lépés súlyosan sérti nemzetük szuverenitását és saját helyzetüket.

Antonio Martino közgazdász, ma a jobbközép ellenzék egyik legtekintélyesebb vezetője. Kezdettől fogva egyik legélesebb ellenzője "Maastrichtnak", pontosabban a pénzügyi unió megvalósítására 1992-ben Maastrichtban elhatározott útnak. Euroszkeptikus tehát? Az alábbi interjúból is kiderül, hogy egyáltalán nem. Sőt az is, hogy e kifejezésnek is mind kevesebb az értelme.

A 6. Velencei Nemzetközi Építészeti Kiállítás pavilonjai közül kettőt alakítottak át egy az egyhez léptékű maketté. Az egyik a japán. Az odavezető útszakaszt sárga mellényes, sisakos, vészjelző zászlókat lengető automata figurák szegélyezik. Az ajtón belépve a kobei földrengés által lerombolt házban találjuk magunkat. Törmelékhegyeken (állítólag egyenesen a helyszínről származnak) mászunk keresztül, a romok alól előtörő, jajkiáltásokból, utasításokból és híradásokból összeálló radiofonikus hanggejzírek felé. Egy kultúra, egy közösség, amelyiket maga alá temetett önmaga, vagy a természet? A másik kiállításmakett, a magyar, mindennek épp az ellenkezője. A Semmi művészetének pavilon nagyságú építészeti modellje a "klasszikus" avantgárd piros, fekete és fehér színeivel, a falak hatalmas ferde négyzeteivel, a kivehetetlen kuszaságban felfelé törő gerendák között a semmibe vezető lépcsőjével vonz magához. A küszöbön pedig valamennyien kapunk - testsúlyunk és magasságunk alapján - egy-egy zenei hangot, s így egyéniségünket beleadva máris közösen építjük fel és töltjük ki az akusztikus teret. A két pavilon összetartozik, mint egy ellentmondás két oldala: a pusztulás elementaritásával szemben a létrehozás teljesen naiv utópizmusa. Vagy mint egy ironikus üzenet keserű és optimálisabb vetületei: a világ talán legfejlettebb modern építészetével rendelkező országa törmelékkel és egymásra halmozott gerendákkal jelenik meg, míg a másik helyen ugyanezekből a gerendákból Semmi címszóval újjáépítik a Valamit. De lehetnek akár egy drámai üzenet két oldala is: amit idáig felépítettünk, az pusztulásra ítéltetett, sugallják a japánok, amit pedig most felépítünk, azt mi magunk fogjuk lebontani, mondják a magyarok. Hiszen a Semmi építészetét többek között azért nevezik így, mert mindössze egy kiállítás idejére szól, és csak a komputerben, a tervasztalon vagy az építész álmaiban marad fenn. Így együtt a két nemzeti pavilon Az építész mint szeizmográf alcímet viselő seregszemle központi témájának, egész problematikájának jó összefoglalója.

A közvélemény-kutatások szerint II. János Pál messze a legnépszerűbb közéleti szereplő az olasz fiatalok körében. A televízióban látjuk, hogy a pápát tömegek kísérik útjain, szerte a világban. Ugyanakkor, "abortáljuk a pápa érkezését" jelszóval Franciaországban, a rheimsi katedrális előtt, minden hónap 22-én egyre népesebb csoportok tüntetnek a szentatya e hónap 22-i látogatása ellen, hangot adva az erkölcsi konzervativizmussal szembeni elégedetlenségüknek.

A magyarországi látogatás II. János Pál hetvenharmadik Olaszországon kívüli utazása. A pápa eddigi 18 hivatali évével számolva ez évi négy út, ráadásul többnyire nem is csak egy országban. A mennyiségnek ebben az esetben tartalmi jelentősége van, és Wojtyla uralkodásának (a Vatikán nemcsak a katolicizmus központja, de egyben önálló állam is, melynek államformája a választáson alapuló monarchia) stílusát és céljainak irányát is jól mutatja.

A Likud győzelme után a nemzetközi politikai közvélemény többnyire a Munkapárt által beindított békefolyamat lassulására számít Izraelben. A történelmi gyűlöletek, félelmek és egymásrautaltság sakkjátszmájában azonban a meglepő fejlemények sem kizártak. Növeli a bizonytalanságot, hogy az öt évtizede húzódó konfliktust ma már a palesztin önkormányzat (esetleg jövőbeni állam) létrehozásának nehézségei és szükségletei is bonyolítják. E paradox helyzetről, egy még nem létező állam máris megkezdődött "alkotmányos pillanatáról" beszélgettünk a három éve Jeruzsálemben dolgozó Keith Molkner amerikai ügyvéddel, a londoni székhelyű Israeli-Palestinian Center for Research and Information (IPCRI) munkatársával.