A 6. Velencei Nemzetközi Építészeti Kiállítás pavilonjai közül kettőt alakítottak át egy az egyhez léptékű maketté. Az egyik a japán. Az odavezető útszakaszt sárga mellényes, sisakos, vészjelző zászlókat lengető automata figurák szegélyezik. Az ajtón belépve a kobei földrengés által lerombolt házban találjuk magunkat. Törmelékhegyeken (állítólag egyenesen a helyszínről származnak) mászunk keresztül, a romok alól előtörő, jajkiáltásokból, utasításokból és híradásokból összeálló radiofonikus hanggejzírek felé. Egy kultúra, egy közösség, amelyiket maga alá temetett önmaga, vagy a természet? A másik kiállításmakett, a magyar, mindennek épp az ellenkezője. A Semmi művészetének pavilon nagyságú építészeti modellje a "klasszikus" avantgárd piros, fekete és fehér színeivel, a falak hatalmas ferde négyzeteivel, a kivehetetlen kuszaságban felfelé törő gerendák között a semmibe vezető lépcsőjével vonz magához. A küszöbön pedig valamennyien kapunk - testsúlyunk és magasságunk alapján - egy-egy zenei hangot, s így egyéniségünket beleadva máris közösen építjük fel és töltjük ki az akusztikus teret. A két pavilon összetartozik, mint egy ellentmondás két oldala: a pusztulás elementaritásával szemben a létrehozás teljesen naiv utópizmusa. Vagy mint egy ironikus üzenet keserű és optimálisabb vetületei: a világ talán legfejlettebb modern építészetével rendelkező országa törmelékkel és egymásra halmozott gerendákkal jelenik meg, míg a másik helyen ugyanezekből a gerendákból Semmi címszóval újjáépítik a Valamit. De lehetnek akár egy drámai üzenet két oldala is: amit idáig felépítettünk, az pusztulásra ítéltetett, sugallják a japánok, amit pedig most felépítünk, azt mi magunk fogjuk lebontani, mondják a magyarok. Hiszen a Semmi építészetét többek között azért nevezik így, mert mindössze egy kiállítás idejére szól, és csak a komputerben, a tervasztalon vagy az építész álmaiban marad fenn. Így együtt a két nemzeti pavilon Az építész mint szeizmográf alcímet viselő seregszemle központi témájának, egész problematikájának jó összefoglalója.
Egyesek elégedettek
"Nagyon jó, hogy Magyarország ilyen komoly kezdeményezéseket és erőfeszítéseket tesz", mondja Hans Hollein, Bécs főépítésze és a biennálé igazgatója. "A kiállítás szervezői hálásak lehetnek Magyarországnak, a magyar kiállítóknak, Bachman Gábornak", mondja a Velencébe érkezett Magyar Bálint. "Mint a biennálé igazgatója és úgy is mint építész, nagyon elégedett vagyok", teszi hozzá mindehhez valamivel később Hollein úr, mintha a miniszternek felelne. "Bachmané itt a legjobb kiállítás."
Pest persze fanyalog
Pest persze Velencében is fanyalog. "Kilencvenmillióból már lehet is", súgja oda egy ismerősöm a megnyitón. S hallom, hogy az "ünneplő" sokaságban nem kevesen kérdezik egymástól, miért pont vagy miért csak Bachman, vagyis egy "nem igazi építész" képviseli Magyarországot? Ráadásul a miénken kívül csak egy egyszemélyes kiállítás van még, a brazil, amit a modern építészet óriásának, Oscar Niemeyernek rendeztek be. De az a Niemeyer! A többi helyen mindenütt több tíz vagy száz fős csoportok állítanak ki. Ahogy ´91-ben is, amikor bennünket az organikus építészet, Makovecz és másik harminc-negyven fő képviselt.
"Velence egy hoppá!"
Velencéből - kívülről - azonban elég lényegtelennek tűnik, hogy miről susog Pest. Figyeljük inkább Bachmant, aki mosolytalanul szorong, majd ki-kirobban: egyszerre idegesítően zárkózott és idegesen barátságos. Figyeljünk rá, amikor gátlástalanul kimondja, hogy tudja: "Velence egy hoppá!" S valóban, amire otthon azt mondják, hogy blöff és ügyes önreklám, az itt érdeklődést vált ki. Itt valamennyi külföldi elfogadja, hogy a művésznek magának kell betörnie a köztudatba és persze a piacra. "Tudom, mi az a Velence, vagy a sportban az olimpia. Két éve készülök rá", mondja Bachman. "Szeretnék példát mutatni." Hogy miből? A kivitelezés tökéletességéből, a pavilontól a művészről megjelentetett kétnyelvű könyvön át egészen a meghívók megtervezéséig ("olyan legyen, hogy azt ne dobják el!") és a meghívottak listájának összeállításáig. Az országhatárok nélküliségből. Meg abból, hogy az ember ne szerénykedjen, amikor még nincs mire. "Mivel nem jelent meg rólam eddig semmi, kihasználom az alkalmat, hogy csináljanak rólam egy összefoglaló munkát." "Eddig nem tudtak rólam. Csak megfelelő publicitás után ismernek meg." "Ez a kiállítás továbbmegy Bécsbe, Frankfurtba, Párizsba, Hollywoodba." "Német múzeumok máris bejelentették vételi szándékukat tőlem. Annyira elindult a népszerűségem" stb.: egy érvényesülni akaró tehetség példásan realista szerénytelensége.
"Ezt megcsinálni egy háború"
áldozatokkal és veszteségekkel. A dunakeszi panelban előkészített kiállításoktól, a kis lakástól és a nagy képektől "kiakad az ember". S erre persze rámehet egy család is. Azért tegyük hozzá, hogy Velence előkészítéséig kapott egy műtermet a Műcsarnokban. Kiverekedte, megkapta? A barátok szerint az előbbi, a rosszakarók szerint az utóbbi az igaz. Meg persze "az is tény, hogy a Semmihez megkaptam a 25 milliót". (Önirónia? Van egy Művésznek öniróniája?) De gyorsan hozzáteszi, hogy "nem az állam ad nekem. Én adok neki." És "én nagyon sokra tartottam az írókat, és sokat tanultam a mentalitásukból: követeld a jogaidat, a figyelmet, és próbálj a hatalommal párbeszédet folytatni! Nekem a művészet a fontos, neki a hatalom." Az általános tételre figyeljünk! Mert in concreto, és a kétkedés jogán, nyilván sokan és sok szempontú hümmögéssel követik mindezt, amihez mi, kívülállók nemigen tudunk vagy akarunk hozzászólni.
"Barátok egymás között"
"Nem álltam meg. Megcéloztam a Postabankot. Ehhez természetesen kellett a Bódy hajdani barátsága, a Rajk, a Kocsis stb." Vagy "a hatalomnak büszkének kell lennie a művészeire. Elfogadom a pénzét. Szükségem van rá. De azért még szidom őket. Az más kérdés, hogy este gondolok rájuk, és írok egy képeslapot a Bálintnak." Bachman minden mondatába beleszövi a barátokat, akik segítenek, s ha kell, ingyen dolgoznak egymásnak. A Generációt. "Ebben nőttem fel. Azok között, akiket először Bódy hozott össze a Psychében." Új Zenei Stúdió, Társulás Stúdió, Kocsis, Rajk, Esterházy... A meghívandók névsorának összeállításában, a könyv megcsinálásában a Hegyi és a Néray adott tanácsokat stb. Az igazi baráti szeretet, hála és elismerés hangján. Itt, Velencében is a régi filmgyári haverokkal dolgozott. "Úgy éreztem, hogy akikkel húsz éven át kibírtuk egymást, azokkal folytassuk. Távolról figyeltem, hogy kivel mi van. Egyesek meghaltak, mások alkoholisták lettek. De hallottam, hogy Szita (Szita Miklós filmproducer) jó fej. Sok munkát csinál. Számomra ráadásul nagy vonzása van annak, hogy független."
Várj csak, Gábor! A Rajk, a Magyar már nem azok a régi és független ellenzékiek! Most a ti "Generációtok" van hatalmon és pénzközelben!, kiáltanának sokan. S persze igazuk van. Megfordult a kocka, a világ vagy a helyzet. De ez csak a szerencse forgandóságát bizonyítja. Idén viszont tényleg a magyar pavilon a legérdekesebb Velencében.
Menni egyre tovább, amíg csak lehet!
"Bódytól megtanultam, hogy mindig azon kell gondolkodni, mi az, amit még ki tudsz használni, meg tudsz csinálni. A Postabank sem lesz örökké, vagy pedig tíz év múlva már nem fognak rám emlékezni. Most kell tehát verni a vasat." S mi lesz ezzel a pavilonnal? Természetesen le fogják bontani. Vagyis dokumentálni kell. Ezért készül egy videóetűd a Romeo és Júlia monológjaival, de Romeo nélkül (Udvaros Dorottya előadásában, Kocsis zenéjével, Bachman rendezésében és Szita produkciójában). Címe: Júlia and Júlia, több nyelven előadva: "egy kis ország kozmopolita betörése". Ezenkívül Bachman felhívta Szabó Istvánt meg Koltayt. "Rájöttem, hogy az én kommunisztikus, futurisztikus birodalmi építményem a velencei pálmafákkal meg a szomszédos amerikai pavilonnal egy igazi díszlet. Szabónak is tetszett az ötlet, s talán itt forgatja majd a következő filmjét." S Bachman egy pillanatra sem kételkedik abban, hogy bejön neki Velence. Főleg a spanyol nyelvterületről számít érdeklődésre és megrendelésekre. "Ezért oda küldtem a legtöbb meghívót és könyvet."
S mondd, mi ebben a magyar?
Beke László, a Műcsarnok igazgatója és a velencei magyar jelenlét főbiztosa "ártatlan" ugyan Bachman kijelölésében, de nem látott okot elődje döntésének megváltoztatására. "Az organikusok után, mondja, idén a tőlük 180 fokkal eltérő ötlet kapott szabad utat. Ez az úgynevezett dekonstrukciós építészet pillanatnyilag a legkorszerűbb irányzat a világban. Kevésbé nemzeti gyökerű, mint az organikusok. Ezt lehet internacionálisnak is nevezni." Mindez persze meglehetősen viszonylagos. Makoveczéknek nagyon komoly nemzetközi visszhangjuk és sikerük volt. Az pedig az itt kapható Bachman-könyvből is világosan kiderül, hogy a dekonstruktivisták 1989-es New York-i bemutatkozása és berobbanása idején Bachman már évek óta, és tőlük teljesen függetlenül, ugyanezt csinálta Magyarországon. Vagyis az a konstruktivista-dekonstruktivista, avantgárd és futurista építmény, amellyel Bachman a századforduló után épített szecessziós-romantikus magyar pavilont elrejtette, nem kevésbé "nemzeti gyökerű", mint az eredeti mozaikok Velencét elpusztító Attilája és bő gatyás csikósai. Attilához képest mindenesetre fontos különbség, hogy Bachman legalább csak a magyar pavilont "csúfította" el.
Petőcz György
