Különösen, ha tudjuk, hogy elődei 1871-től, az olasz állammal történt szakítástól kezdve száz éven keresztül alig hagyták el az egyházi állam területét, s még az 1978-ban elhunyt VI. Pál sem tekintette a külföldi látogatásokat a pápa eszközének vagy feladatának.
Wojtyla útjainak célja és értelme mindvégig többszintű volt, bár a hangsúlyok az évek során sokat változtak. Kezdetben nagyon fontos szolgálatot tettek a közvetlen politikai küzdelemben, a kommunizmus elleni harcban. A lengyel pápa hazájában tett látogatásai jócskán hozzájárultak a szovjet típusú rendszerek ideológiai fellazulásához, s nemcsak Lengyelországban. A berlini fal leomlását követő kelet-európai utak is a Vatikán bátorítását fejezték ki az új demokráciáknak.
Kiknek?
Az 1991-es magyarországi beszédek üzenete univerzális volt, s ez az akkori, túlfűtött belpolitikai hangulatban inkább a nacionalizmusok és a jobboldaliság elleni figyelmeztetésnek hatott. Tavaly Lengyelországban viszont Wojtyla határozottan beleszólt a politikai csatározásokba, kifejezett támogatásáról biztosítva a választásokra készülő Walesát. A célkitűzések azonban tendenciájukban egyre általánosabbakká váltak. A pápa többször is hangsúlyozta a politikai hatalmak felelősségét a nukleáris kísérletek és a környezetszennyezés okozta veszélyek kapcsán. Ugyanígy a helyi elitek felelősségét a harmadik világbeli korrupcióért, stagnálásért és szegénységért. Egészen odáig, hogy egy 1994-es dokumentumban (Justitia et pax) a Vatikán majdhogynem egy világkormány létrehozására szólított fel (az ENSZ égisze alatt) a helyi háborúk és a fegyverkereskedelem felszámolására. A jaltai dualista világrend bukása, majd a Clinton és Gorbacsov által meghirdetett "új világrend" nyilvánvaló kudarcai után tehát az egyház úgy érzi, hogy komoly szerepe lehet a világbéke megszervezésében.
A politikai szándékok mellett Wojtyla gyakori utazásainak a katolikus egyházon belüli okai is voltak. II. János Pál "külföldiként" is kívülről került a Vatikánba. Nem hogy nem olasz, mint elődei, de nem is vett részt a pápaságon belüli hatalmi összefonódásokban és játékokban. Sőt, amikor VI. Pál kifejezetten a krakkói érseket javasolta utódának, szándéka éppen a kialakult erőegyensúlyok miatt megmerevedett vatikáni apparátus felfrissítése és megmozgatása volt. Amikor I. János Pál uralkodásának pár hetes intermezzója után Wojtyla végül valóban elfoglalhatta a pápai trónt, a belső, bizalmatlan közeggel szemben a támogatást és a legitimációt főként a falakon kívül kereste. Utazott, és hozzálátott a felső egyházi méltóságok és testületek új kinevezésekkel történő megújításához.
Kik miatt?
A kommunizmusnak, az egyház évszázados fő ellenségének legyőzése után Wojtyla teljes figyelme a harmadik világ és a fejlett kapitalista országok felé fordult. Az első a világméretű szolidaritás és a keresztény humanizmus célpontjaként és feladataként, a második pedig a társadalmi szolidaritás, a keresztény szociális doktrína reménybeli gyakorlóterepeként szerepelt a pápai üzenetekben és kívánságokban. A kilencvenes évek külföldi látogatásait ezért a kapitalizmus vadhajtásainak, a morális bilincseket lerázó piacgazdaságnak a támadása és a keresztény értékekre és morális elvekre - vagyis az "újra-evangelizációra" - figyelmeztető felszólítások kísérik. Keresztény elvek és morális értékek, ahogy azokat a lengyel pápa értelmezi. S éppen ez az a pont, szint vagy szín, amelyik miatt az utóbbi évek vatikáni expanzióját a legtöbb kritika éri. Sokan gondolják úgy, hogy a pápa személyes morális és teológiai álláspontját kényszeríti a hívőkre, és utazásai is a centralizáció, egyszemélyi hatalom és személyi túlsúly fokozását szolgálják. Vagyis az állandó jelenlét és a fegyelmezés eszközei. Nem véletlen, hogy az utóbbi években Európa-szerte és Amerikában is egyre-másra születnek az egyház belső demokratizálását, a pápai tévedhetetlenség dogmájának feladását vagy lazítását, a teológiai sokszínűség és a helyi papság szerepének és szabadságának erősítését követelő aláírás-mozgalmak.
Kivel?
II. János Pál ma már a Jubileumra, a második ezredfordulóra készül. Többször kifejtett kívánsága, szinte személyes ambíciója, hogy az egyház szakadásait (a nyugati és a keleti egyház 1053-as végleges szétválása, majd a reformáció) hozó évezred végeztével a kereszténység ismét egységben lépje át a 2000. év küszöbét (lásd az Ut unum sint - Hogy egyek legyenek - című tavalyi enciklikát). Az utazások és a tervek most már ezt a törekvést szolgálják. A Vatikán szempontjából a magyarországi program legfontosabb része is a moszkvai pátriárkával való találkozás lett volna. A helyzet paradoxona, hogy az egységnek, a keresztény egyházak párbeszédének ma éppen a római apostoli székhely relatív, a többiekhez képest betöltött szerepével és vezető ambícióival kapcsolatos problémák jelentik a legfőbb akadályát. A jórészt az utazások révén elért eredményekkel, a katolikus egyház világméretű morális és politikai tekintélyének helyreállításával Wojtyla egyben akadályokat is gördített az egység útjába. A viták és bizalmatlanságok azonban nemcsak a különféle keresztény egyházakat, hanem a katolikusokat is megosztják. Az egység helyes célkitűzés - gondolják -, de nem mindegy, hogy milyen teológiai, morális és politikai elvek alapján. Wojtyla fegyelmet parancsoló tekintélye a már meglévő nézeteltérésekből itt is további szakadásokat provokálhat. A szétesést persze követi az új alapokon létrehozott egység. De ez valószínűleg már nem Wojtyla útja.
Petőcz György
(Firenze)
