Az Egyesült Államokban, Németországban, Ausztriában és Olaszországban komoly aláírás-mozgalom indult az egyház belső demokratizálásáért, a pápa szerepének, egyszemélyi vezetésének újragondolásáért. Mindeközben nagyon lassan halad Róma és Konstantinápoly, azaz a katolikus egyház és a keleti kereszténység legfontosabb egyházának közeledése. II. Alekszij moszkvai pátriárka a hosszadalmas tárgyalások és egyezkedések után is elutasította a nagy találkozót és kézfogást Pannonhalmán (s ezzel másodrangú főpásztori vizitre fokozta le Wojtyla magyarországi látogatását). A protestánsok, hiába követte meg őket a pápa az ellenük elkövetett atrocitások miatt tavaly Szlovákiában, majd az idén, Németországban, továbbra is bizalmatlanul szemlélik a katolicizmus felülről diktált fegyelmét, centralizációs törekvéseit. Az anglikánokkal pedig nagyon megromlott a viszony a női papsággal kapcsolatos viták nyomán. A majd kétmilliárd főt kitevő kereszténység (körülbelül egymilliárd-százmillió katolikus, 640 millió protestáns, 170 millió ortodox) tehát korántsem az egységesedés tendenciáit mutatja. Annak ellenére, hogy Karol Wojtyla kifejezett célja, a kor és a betegség terhével sem törődő, mindent elsöprő vágya, hogy az egység jegyében megtartott közös szentföldi imával indítsa útjára a keresztény világot a harmadik évezredbe.
Összehangolt erőfeszítések
II. János Pál egységtörekvéseinek fontos dokumentuma volt az Ut unum sint (Hogy egyek legyenek), a testvéregyházaknak szóló tavalyi üzenet. Az enciklika már címében és meghirdetésében is magában hordozta a helyzet ellentmondásosságát. A cím a nagy elődnek, a II. Vatikáni Zsinatot, vagyis az "egyház tavaszát" meghirdető XXIII. János pápának a halálos ágyon mondott utolsó szavait idézi. Az enciklika viszont XIII. Leó pápa száz évvel korábbi egység-felszólításának évfordulójára látott napvilágot. E kettős örökségnek megfelelően megtalálható benne a párbeszéd és megbékélés vágya, és a ragaszkodás is a római pápa központi szerepéhez.
Mindenki által értékelt újdonságnak számított, hogy Wojtyla a közös imákat, teológiai párbeszédet és az evangelizáció terén kifejtendő összehangolt erőfeszítéseket ajánlotta a többieknek. Sőt, önkritikusan elismerte, hogy a római pápa szerepe jelentős ellenállást vált ki a keresztények egy részében, azokéban, akiknek emlékezetében a történelem súlyos nyomokat hagyott. S a bocsánatkéréssel együtt az enciklika a pápa funkciójának megvitatását is felajánlotta, kilátásba helyezte. Ez utóbbit azonban úgy, hogy "a római érsek missziója az egység látható jele és garanciája" maradjon.
Előrelépés, de hol?
Vagyis valamiféle demokratizálásról lehet beszélni, de Péter örököse s így Krisztus földi képviselője továbbra is a római pápa. A Vatikán lényegében változatlanul megtartotta tehát a régi tételt Rómáról és az arról levált "szakadárokról" (a keleti egyház 1054-es végleges elszakadása, majd a reformáció). Az egységesedés útjának az Ut unum sint - az ortodoxok és protestánsok szemszögéből nézve - továbbra is a "visszatérést" javasolta. Ugyanazt, amit XIII. Leó képviselt száz éve. Hol itt az ökumenizmus jegyében meghirdetett nagy előrelépés? - kérdezik ezek után Kelet- és Észak-Európában.
De ma már maga a katolikus világ is mozgásban van. Mind többen gondolják, hogy a Vatikán nem követi a II. Vatikáni Zsinat szellemét, vagyis a nyitást a megváltozott körülmények és problémák felé. A kulcsfogalom a demokratizálás. Persze nem annak hagyományos, politikai értelmében. Mint Martini, Milánó érseke mondta nemrég, "az egyház belső törvényeit nem az állam mintájára, hanem a közösség és testvériség értelmében kell meghatározni". Többen figyelmeztetnek rá, hogy teológiai, dogmatikus és erkölcsi kérdésekben a pápai tekintély a korai évszázadokban korántsem volt olyan túlnyomó, mint az utolsó száz évben (az 1871-ben félbeszakadt I. Vatikáni Zsinatot szokták e téren az egyik vízválasztónak tartani). "Mi vagyunk az egyház", mondja az osztrák katolikusok referendum-mozgalmának felhívása.
Új zsinat
Az alulról induló mozgalmak fő törekvése, hogy konkrét normákba és intézményekbe öntsék a II. vatikáni zsinat útmutatását, vagyis azt, hogy "az egyház nem más, mint Isten népe a maga történelmi útján". Egyre többet hallani egy ezredvégi új zsinat gondolatáról. Sőt, ennek egy univerzális változatához az egyházak ökumenikus tanácsába tömörülő nem katolikus keresztény csoportok is csatlakoznának. Az egységnek tehát az egyenrangú párbeszéden keresztül vezetne az útja. Ez egyben elvetése annak, hogy a római pápa "hívja meg" párbeszédre a "szakadárokat". Nagy kérdés, hogy Karol Wojtyla, óriási tekintélyét és morális hitelét kihasználva képes lesz-e még e kihívás elfogadására. Ha nem, akkor is nagy személyiségként vonul be a történelembe. De nagyságát egy drámai kudarc fémjelzi majd.
Petőcz György
(Firenze)
