"Kivételes személyiség, akit intelligenciája, egyházi háttere és életútja paradox módon túlkvalifikálttá tettek a katolikus egyház legfelső posztjának betöltésére" - olvashatjuk mintegy összefoglalásaként a száz éve (1897. szeptember 26-án) született Giovanni Battista Montiniról szóló sztereotípiáknak. Holott ha VI. Pál pápaságára (1963-1978) a mából, II. János Pál egyháza felől tekintünk vissza, akkor az egyén vívódásai helyett inkább egy napjainkig ható egyházpolitikai modell határozott körvonalazódása tűnik érdekesnek a számunkra.
"Friss szélnek kell átjárnia az egyházat" - mondta XII. Pius utódja és VI. Pál elődje, XXIII. János az újságíróknak, amikor az egész világ várakozásától kísérve összehívta a második vatikáni zsinatot (1962. október 11-1965. december 8.). "Ki kell kerülnünk a gettónkból" - tette hozzá, éreztetve, hogy ez még akkor is így van, ha a választott út - a zsinat - következményei előre nem kiszámíthatók. Amit a paraszti származású, joviális és belső impulzusaitól vezetett János megkezdett, azt Pálnak, az észak-olaszországi jómódú polgári családból származó, karrierje nagy részét a Kúria belső köreiben, sőt annak legfelső szintjein töltő utódnak, XII. Pius hajdani "helyettesének", majd Milánó érsekének kellett volna befejeznie (XXIII. János a zsinat első és második ülésszaka között, 1963 nyarán meghalt). A zsinat valóban megteremtette az alapot a megújuláshoz. Az istentiszteleteket
közelebb hozták az emberekhez,
állást foglaltak a monarchikus egyházon belüli kollektivitás erősítése mellett, elfogadták a lelkiismereti és vallásszabadság modern elveit, hivatalos vonallá tették az ökumenikus törekvéseket, a liturgikus szövegekből kivették a zsidókat elítélő részeket. Mindezek és sok, hasonlóan korszakos újítás végeztével zsinati záróbeszédében VI. Pál joggal mondhatta, hogy "senki nem idegen, senki nincs kirekesztve, senki nincs távol".
A zsinat során a pápa nagy feladata az előreszaladó reformerek és a kúriai konzervatív körök közötti egyensúly megteremtése volt. Már a korabeli beszámolók is gyakran kiemelték, hogy VI. Pál sokszor sze-mélyesen, hatalmi szóval és rendszerint visszafogóan avatkozott be a témabizottságok munkájába. A Suenens belga bíboros vezette reformer többség és az Ottaviani bíboros által fémjelzett kúriai konzervatív kisebbség közötti harc azonban ekkor még egyértelműen az előbbiek győzelmével végződött. De hamarosan sor került a konzervatív visszavágásra. Öt évvel a zsinat befejezése után Hans Kung, az ismert svájci teológus Tévedhetetlen? című munkájában teljes hátra arcról, a korábbi eredmények visszavételéről, "zsákutcáról" beszélt. (Kung ekkor még "belső" kritikáját később II. János Pál tette "külsővé" azzal, hogy 1979-ben megfosztotta őt katedrájától.)
A végső törés, a fordulat, a válság - ki hogy nevezi - 1967 és 1970 között, sok-sok eseményen, enciklikán, pápai megnyilatkozáson, belső vitán keresztül következett be. Mindezek kulminációs pontja azonban kétségkívül a mesterséges fogamzásgátlást szigorúan elítélő Humanae vitae című enciklika közzététele volt (1968 júliusa). Nem csak s talán nem is elsősorban azért, mert ismét az egyház tradicionális morális elvei kerekedtek felül benne, ráadásul hihetetlen ellentmondásban a gyorsan modernizálódó és átalakuló világgal. Az igazi felzúdulás
a kollegialitás
teljes mellőzése,
a zsinat talán legnagyobb eredményének semmibevétele miatt volt. A fogamzásgátlással, papi nőtlenséggel, újraházasodással és vegyes házasságokkal kapcsolatos elvek kidolgozására még János hozott létre egyházi bizottságot. A zsinaton e kérdések a konzervatívok nyomása miatt nem kerültek napirendre. Az időközben Pál által tovább bővített, 64 tagú bizottság 1966-ra dolgozta ki javaslatát. A többségi álláspont (a bizottság mindössze öt tagja ellenezte) az elődök, vagyis XI. és XII. Pius által megerősített teljes tilalom feloldását javasolta.
Mi történt a Humanae vitae megjelenéséig eltelt két évben? Egyes történetírók szerint a zsinat határozatainak megvalósítására a helyi egyházak sokszor sem doktrinális, sem morális, sem fegyelmi szempontból nem voltak felkészülve. Az érezhető válsághangulatban Pál figyelmét mindinkább a belső rend helyreállítása kötötte le, akár a monarchikus karizma ismételt előtérbe helyezésének árán is. Egy másik érvelés szerint minden az egyházon belüli radikális reformerektől indult, akik kevesellték a zsinat eredményeit. Csalódásuk növelte radikalizmusukat, ami viszont felerősítette nemcsak a konzervatívok, de a fontolva haladók önvédelmi reflexeit is. S végül itt van Kung véleménye, amely szerint a Humanae vitae az Ottaviani vezette konzervatív szárny bosszúja. Ez a fogamzásgátlás elleni teológiai érvek híján az intézmény szempontjaival érvelt. Azzal, hogy a közvetlen elődök ilyen fontos kérdésekben elkövetett tévedéseinek beismerésével megdőlne a pápa, s így maga az egyház tekintélye.
VI. Pál valóban hamleti, tragikus hős volt, aki uralkodása második időszakára a különféle áramlatok és akaratok között meglehetősen egyedül maradt konszenzust kereső törekvéseivel és kételyeivel. "Azt gondoltuk, hogy a zsinat után napfény ragyogja majd be az egyház történetét. Ehelyett
felhőket, viharokat,
sötétséget,
útkeresést és bizonytalanságot tapasztalunk... Gondolataink közé befurakodott a kétely" - mondta egy 1972-es beszédében, a római Szent Péter-bazilikában. Elszigeteltségén az sem igazán változtatott, hogy igyekezett mind láthatóbbá tenni egyházát a világ nagy politikai és civilizációs problémáinak megoldásában. A kommunista világ népei felé való nyitással, a fejlődő országok és a szegénység problémáinak szentelt kiemelt figyelemmel (lásd pl. a Popularum progressio című enciklikát, az Octogesima adveniens című apostoli levelet vagy az 1968-as medellini latin-amerikai konferencián való személyes részvételt) a János által megkezdett utat követte.
VI. Pál magányos volt. Az intézményi folytonosság, az erkölcsi konzervativizmus, az óvatos reformizmus, a tekintély és a világ felé való nyitás szempontjainak összeegyeztetésében a Kúrián belül nemigen akadt támogatókra. Talán ezért is figyelt fel a Vatikán falain belül akkor még nem túlzottan ismert, fiatal lengyel főpapra, Karol Wojtylára, akit 1967-ben bíborossá is avatott. Együttműködésük az idők során egyre szorosabbá vált. Ma már köztudomású, hogy a Humanae vitae szövegét 50-60 százalékban a krakkói érsek írta. Carl Bernstein (a Watergate-botrányt kirobbantó két újságíró egyike) és Marco Politi Õszentsége című, tavaly megjelent könyvéből azt is megtudjuk, hogy az enciklika kézhezvétele után elégedetten jelentette ki: "segítettünk a pápának". Később, 1973 és 1975 között Wojtyla bíboros tizenegyszer léphetett be magánkihallgatásra VI. Pál vatikáni dolgozószobájába. A jól informált New York Times 1976-ban fel is vette nevét a pápai szék várományosainak tízes listájára. Igaza volt. A fent említett könyvből és Ted Szulc ugyancsak tavaly megjelent életrajzából kiderül, hogy a pápa kifejezetten
Wojtylát szemelte ki
utódjának.
Ha odafentről érdekli még, hogy mi történik itt alant, akkor valószínűleg nem érez csalódást. Karol Wojtylából valóban pápa lett. Az intézmény tekintélye kétségkívül helyreállt. A szexualitással és az élet védelmével kapcsolatos szigorú tilalmait tekintve az 1995-ös Evangelium vitae a Humanae vitae megerősítése és hű folytatása. A közvélemény várakozása, majd csalódása is hasonló erejű volt, mint a Humanae vitae megjelenése előtt, illetve után. A Kúrián Wojtyla is magányos, az egyházon belül sokan támadják őt egyszemélyi kormányzásért, a külvilág pedig erkölcsi konzervativizmussal vádolja. II. János Pál is fő törekvésének tartja az egyház világi szerepének megerősítését, követi a pápai utazások Pál által megkezdett tradícióját (korábban a pápák szinte ki sem mozdultak a Vatikán falai közül), óriási figyelmet szentel az evangelizációnak és civilizációnk problémáinak. Karol Wojtyla pápává való megválasztása után nem véletlenül választotta magának egyrészt a János nevet, s még inkább a Pált.
Petőcz György
(Firenze)
