Olasz kormányválság: "Európa", avagy a mozgástér

szerző
Petõcz György
publikálva
1997/42. (10. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Lehet-e "csak úgy" kormányválságot kirobbantani, pártpolitikai megfontolásokat követni, bizonyos részérdekeket erőszakosan képviselni - vagy politizálni -"Európában"? Meddig terjed a politikai erők mozgásszabadsága s így végső soron egy állam szuverenitása? Ezek a mostani olasz kormányválság legizgatóbb és legmesszebb mutató kérdései. S talán e kérdések váratlan aktualitása magyarázza, hogy miért kap ez a válság a korábbiaknál jóval nagyobb figyelmet szerte Európában.

Lehet-e "csak úgy" kormányválságot kirobbantani, pártpolitikai megfontolásokat követni, bizonyos részérdekeket erőszakosan képviselni - vagy politizálni -"Európában"? Meddig terjed a politikai erők mozgásszabadsága s így végső soron egy állam szuverenitása? Ezek a mostani olasz kormányválság legizgatóbb és legmesszebb mutató kérdései. S talán e kérdések váratlan aktualitása magyarázza, hogy miért kap ez a válság a korábbiaknál jóval nagyobb figyelmet szerte Európában.

Pedig látszólag semmi különös nem történt. Csak annyi, hogy a balközép kormányt eddig kívülről támogató kommunistáknak nem tetszett Romano Prodi miniszterelnök jövő évre kidolgozott költségvetési tervezete. Ennek egész filozófiáját és szerkezetét az európai közös pénzhez való azonnali csatlakozás szándéka, vagyis az úgynevezett maastrichti kritériumok teljesítése vezérelte. A legfontosabb feladat, a költségvetési deficit csökkentése érdekében a kormány jövőre néhány közvetett adó révén növelni akarta bevételeit, a nyugdíjak óvatos reformjával pedig némi -nem túl nagy! - megtakarítást szeretett volna elérni a kiadások terén. Prodi elképzeléseit az ellenzék és a vállalkozók azért támadták, mert kevesellték a jóléti állam s ezen belül elsősorban a nagyon drága nyugdíjrendszer mindenki által szükségesnek tartott reformját. Ennek ellenére mindenki, még az Olaszországban igen nagy hatalommal rendelkező szakszervezetek is egyetértettek abban, hogy a kormány javaslata jól szolgálja a fő célt, vagyis a reménybeli euróhoz való azonnali csatlakozást.

Ezzel kapcsolatban a Fausto Bertinotti főtitkár által vezetett kommunista pártnak, a Rifondazione comunistának sem voltak kétségei. Éppen ellenkezőleg: úgy gondolták, hogy nem szabad bizonyos - valós vagy vélt - dolgozói érdekeket feláldozni "Európának". Elutasították a nyugdíjak mindennemű módosítását, ragaszkodtak a 35 órás munkahét törvénybe iktatásához, s követelték, hogy a kormány kötelezze el magát egy 300 ezer főre kiterjedő állami munkahelyteremtő program mellett, az ország déli részein valóban

drámai foglalkoztatási gondok

enyhítésére. Az ultimátumszerűen megfogalmazott követeléseket a világsajtó általában kommunista maximalizmusként jellemezte. Prodi miniszterelnök és az őt támogató balközép koalíció pártjai inkább politikai kalandorságról és zsarolásról beszéltek. Indulatuk indokolt volt, hiszen a kormánynak 1996. májusi beiktatása óta rendszeresen szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a kommunisták szavazatai nélkül kisebbségben vannak a parlament képviselőházában. S ezt Bertinottiék is tudták, és alaposan kihasználták. Prodi választási programjának azonban éppen az "európai" helytállás volt a középpontjában. Amikor a kommunista követelések ezt kezdték veszélyeztetni, az ígéreteit küldetésként felfogó bolognai professzor megmakacsolta magát, és véget vetett a visszavonulásnak. E hirtelen kiéleződő konfliktus vezetett múlt hét csütörtökén Prodi lemondásához.

Megbukott tehát az 500 napja tartó s akkor nagy szenzációként ható kísérlet, a köztársasági (második világháború utáni) Olaszország történetének első baloldali kormánya? A válasz azért nem egyértelmű, mivel az olasz gazdaság mutatói egy éve rohamosan javulnak, az ország számos külpolitikai sikert ért el, és hosszú idők óta nem volt

ilyen nyugalom

a belpolitikában. A kormány népszerű, "Európa" valóban karnyújtásnyira került, s így az olaszok döntő többsége egyetért Romano Prodival abban, hogy "a mostani válságnál őrültebb aligha elképzelhető".

A kormányválság után Prodi népszerűsége aligha csökken, és az esetleges előrehozott választások igazi vesztesei minden valószínűség szerint csak a kommunisták lehetnek. Hogy miért választották mégis a konfrontációt, annak legvalószínűbb magyarázata a politikai sakkjátszmák hihetetlen bonyolultságát bizonyítja. Első pillanatban paradoxonnak tűnhet, ha az okokat Romano Prodi túlzott baloldali engedékenységében keressük. Márpedig a miniszterelnök beiktatásától kezdve állandó kapcsolatban volt a szakszervezetekkel. Egyik elődje, Silvio Berlusconi negatív példáján okulva egyetlen lépést sem tett a szakszervezetek tájékoztatása, sőt egyetértésük nélkül. A jóléti állam reformjában is már-már teljes nézetazonosság alakult ki közöttük. Ennek következtében viszont a Rifondazione comunista hirtelen kiszorítva érezte magát a dolgozó tömegek politikai és érdekképviseletéből. Új teret keresett magának. Osztályharcos maximalizmusa tehát nyilvánvalóan önvédelmi, önigazolási reakció volt. Hogy esetleg öngyilkosság lett a vége? Ennek oka, hogy Prodival Bertinottiék elszámították magukat. Egy hivatásos politikus kormánya életben tartásáért valószínűleg engedett volna a kommunisták egyoldalú pártérdekektől vezetett, zsaroló követeléseinek. De Romano Prodinak, a "Professzornak" a program, vagyis az adott szó volt a fontosabb.

Ez idáig egy hagyományos történet a parlamenti demokráciákból, jogosan vállalható részérdekekkel, taktikával, győztesekkel és vesztesekkel. Ami a mostani olasz eseményekben és vitákban új, az a liberális szóhasználatban kissé szokatlan

"össztársadalmi érdek"

felbukkanása. Ez az "össztársadalmi érdek" persze nem más, mint "Európa": az európai integráció előrehaladása, az ország - Olaszország - azonnali csatlakozása az euróhoz és az e célokat szolgáló politika. Ami ennek ellentmond, vagy ellentmondani látszik, az politikai és morális szempontból gyanús, érthetetlen, sőt botrányos, mert ellentétben van az egész társadalom javával. Szegény kommunisták! Azt gondolták, hogy egy szokványos politikai játszmába kezdtek, de hirtelen a teljes olasz közéletet, sőt az Unió többi országát és intézményeit, még az európai sajtót is szemben találták magukkal. Hirtelen világossá vált, hogy "Európa" olyan új korlátokat állít, amelyek figyelembevétele nélkül ma már nem lehet politizálni Európában. "Európa" átírja a mit lehet és mit nem lehet szabályait, újrarajzolja a politikai erők mozgásterét. Beszűkíti vagy kibővíti? Egyelőre nem tudni. Az olasz események kapcsán azonban annyi kiderült, hogy szuverenitásügyben már most, az euro bevezetése előtt is változik valami Európában.

Petőcz György

(Firenze)

szerző
Petõcz György
publikálva
1997/42. (10. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...