Olaszország és a múltja: Önkritikai kiadás

szerző
Petõcz György
publikálva
1998/7. (02. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Olaszországban áll a bál. Egy párizsi könyvújdonság, A kommunizmus fekete könyve, lázba hozta az értelmiséget és a vezető újságokat. A 850 oldalas könyv tanulmányai a kommunizmus gyászos fejezetei, a gyilkosságok, népirtások nagyon alapos és tragikus krónikái.

Olaszországban áll a bál. Egy párizsi könyvújdonság, A kommunizmus fekete könyve, lázba hozta az értelmiséget és a vezető újságokat. A 850 oldalas könyv tanulmányai a kommunizmus gyászos fejezetei, a gyilkosságok, népirtások nagyon alapos és tragikus krónikái.

Olaszországban a könyv apropóján felvetett kérdés az, hogy az olasz kommunisták és mai, szociáldemokratizált utódaik mindeddig miért nem gyakoroltak önkritikát, miért nem határolták el magukat határozottan és elmélyülten - tehát nem csak a gyakorlatban, ahol a nemzetközi kommunista közösségen belül úttörők voltak, hanem kimondva is - a sztálini bűnöktől, és attól az utópiától, amelynek útját mindenütt szegénység, rabság és vér kísérte. A kérdésnek Olaszországban különös súlyt és aktualitást ad az, hogy a posztkommunisták, vagyis a Baloldali Demokrácia Pártja jelenleg hatalmon van, sőt ők a kormánytöbbség legnagyobb pártja.

A vita az ország három legfontosabb napilapjában zajlik. A "jóindulatú" provokáció a baloldali liberális római la Repubblicától és a baloldali katolikus ipari köröket (Fiat) képviselő, arisztokratikusan hűvös La Stampától indult. Az országszerte ismert újságírók (Sandro Viola és Barbara Spinelli) felvetették, hogy az olasz ex- és posztkommunistáknak is mihamarabb és minél világosabban fel kellene vetniük a kommunizmus bűneinek kérdését, ki kellene mondaniuk azt, amit egyszer és végre ki kell mondani, önkritikát kellene gyakorolniuk az eddigi hallgatásért, és vállalniuk kellene a felelősséget. Mert mindez - és ez az OKP, majd utódpártja, a BD reformizmusát és demokratikus elkötelezettségét ismerők számára talán meglepőnek tűnik - eddig elmaradt. A cikkek polémikus eleme elsősorban a kommunista kalandot megjárt és az olasz szellemi életben, a médiában és egyetemeken elszaporodott, befolyásos értelmiségiek ellen irányul, akik azt hitték, hogy ma már elég másképp gondolkodni, és a nyilvános mea culpa megúszható. Az "építő kritikát" mintha csak a milánói Corriere della Sera körül csoportosuló, antikommunista publicisták olvasták volna. Az értelmiség "fülsértő hallgatása" egyrészt annak köszönhető, mondták, hogy rájöttek, rosszul ítélték meg a történelem menetét, és intellektuális kudarcukat, érthető módon, szégyellik bevallani. A pártnak, a BD-nek pedig mi érdeke fűződött volna az önkritikához? Ha nyilvánosan foglalkoznának a kommunizmus bűneivel, akkor ennek logikus következményeként az antikommunizmus érdemeit, értékeit is el kellene ismerniük a demokrácia védelmében. Ezt nem akarják. Továbbra is tagadják a kereszténydemokrácia, majd a Berlusconi által létrehozott jobboldal morális és politikai legitimitását. A hallgatás arra jó, hogy magukat állítsák be az 1992 után létrejött második köztársaság létrehozóinak, őrzőinek és lelkének. Vagyis továbbra is biztosítani akarják, hogy ők írják a történelmet, és osszák ki a bűnöket és érdemeket.

Erre már a la Repubblica hajdani kommunistái sem hallgathattak tovább. Miről beszélnek ezek!? - kérdezték felháborodva. Mikor nem fogadtuk mi el a kereszténydemokratákat? Egyszer sem fordult elő, hogy megkérdőjeleztük volna a párt vagy a politikai rendszer legitimitását! Másrészt a jobboldal ugyanazt csinálja, amivel minket vádol: közvetlen politikai célokra használja a Történelmet. A baloldal általános felelősségét hangoztatják olyan dolgokért, és főleg eszmékért, amikért az olasz kommunisták csak részben, fiatalabb generációik csak nagyon kis részben, a mai BD pedig már egyáltalán nem tehető felelőssé. A cél nyilvánvalóan az, hogy hiteltelenítsék a baloldali demokrácia pártját, a jelenlegi kormányt, és megkérdőjelezzék a baloldal morális alkalmasságát a kormányzásra.

Az újság fiatalabb munkatársai kicsit más érveket használtak. Hibának tartják, hogy az OKP/BD nem számolt le a múlttal. De hangoztatják, hogy a párt mindvégig demokratikusan és alkotmányos módon viselkedett, komoly állami érzékkel és felelősségtudattal. A kommunizmus eszméjével végleg le kell számolni. De ebből nem következhet mindenféle antikommunizmus felmagasztalása. Mert antikommunizmus nagyon sokféle van. A jobboldalnak is meg kellene tenni a maga elhatárolódását bizonyos eszméktől, múlttól és szélsőségektől.

A vita vége az lett, hogy D´Alema, a BD első titkára a l´Unitában írt egy cikket, amiben kimondta, elismerte, leszámolt, elhatárolta magát stb.; nagy izgalomtól kísérve - legalábbis ami az idősebb generációkat illeti. Mert az ötvenes-hatvanas évek után szocializálódottakat az ügy hidegen hagyja. Ami az idősebbeknek vagy a politikától fertőzötteknek izgalmas és fontos, az a fiatalabbak számára inkább irritálónak és képmutatónak tűnik. Pontosabban irritálónak, mert képmutatónak. Képmutatónak a baloldal részéről, amely morális felsőbbségi tudata birtokában mindeddig valóban a maga képére és érdekei szerint írta a történelmet. A baloldal szűken vett táborán kívül mindenki érti, mit jelent a politikai ellenfelek morális meltóságának folyamatos megalázása. Persze nem politikai vagy jogi legitimitásukat kérdőjelezik meg, "csak" morális és történelmi létjogosultságukat, valamiféle magasabb eszmeiség, erkölcsiség és jövőperspektíva szempontjából. A kereszténydemokraták a kommunista propaganda szerint szinte kizárólag az amerikaiak és a Vatikán nyomásának köszönhették uralmukat, mintha a pártnak semmi mondanivalója és pozitív vonzereje sem lett és lehetett volna az egészséges kritikai érzékkel rendelkező állampolgárok számára. Ugyanígy Berlusconi is csak a tévéinek köszönhette sikerét, mintha az emberek csakis a manipulációnak engedelmeskedve szavaztak volna. A végeredmény nemcsak az ellenfelek, de az egész nép magasztos és arisztokratikus lesajnálása.

Legalább ilyen visszatetsző azonban a jobboldali publicisztika képmutatása, amelyik "posztkommunistaként" mindenféle szocialista eszmét szőnyeg alá akar söpörni, a fiatal baloldali politikusokat azzal hitelteleníti, hogy számon kéri rajtuk szüleik esetleges kommunistaságát, a fasizmus múltbeli bűneivel és mai örököseivel, vagy a jobboldal gyakori nívótlanságaival szemben pedig egyáltalán nem finnyás.

Petőcz György

(Firenze)

szerző
Petõcz György
publikálva
1998/7. (02. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...