Salamon János

Az ágyból kikelve, éber állapotban az emberek többségének túl sok tennivalója van ahhoz, hogy eltűnődjön, biztosan ébren van-e. Kicsit rosszmájúan úgy is mondhatnánk, nagyon pihenten kell ébrednie az olyannak, aki efféle kérdésekkel akar foglalkozni. Ilyen pihenten kelők a filozófusok, akik tipikusan éppen a leginkább maguktól értetődő dolgokon szeretnek értetlenkedni. Némelyikük például azt állítja, hogy ha valaki a saját legjobb tudomása szerint most éppen járkál, jön-megy, teszi a dolgát, az önmagában még nem bizonyíték arra, hogy ébren van. Mert ugyanilyen jó tudomása ugyanilyen élményekről álmában is lehet bárkinek.

Themisztoklésznek, a szalamiszi győztesnek egyszer azt találta mondani egy Szerifoszból való ember, hogy az ünnepelt hadvezér csupán annak köszönheti hírnevét, hogy Athénból való. Ha te lennél athéni, én meg szerifoszi, akkor egyikünk sem lenne híres - vágott vissza a hadvezér, tagadva ezzel, hogy tehetség nélkül hírnevet szerezhetne bárki csak azért, mert jó (híres) helyen született, ugyanakkor elismerve, hogy a hírnévhez jó helyen kell születni.

Az emberiség gyerekkorában a felnőttek is mesékkel szórakoztatták magukat, múlatták vagy magyarázták az időt vagy éppen az időjárást. Babilóniában négyezer évvel ezelőtt például az aszály után érkező esőről azt mesélték, hogy egy hatalmas madár, Imdugud hozza: fekete esőfelhő szárnyaival betakarja az eget, és felfalja az égi bikát, aki forró leheletével perzselte a földeket. Mi, a felnőtt emberiség felnőttei már elvárjuk, hogy a televíziós időjárás-jelentésben ugyanezt a jelenséget a légköri viszonyok változásával, ciklonok vonulásával magyarázzák nekünk.

Szenvedélyeink tárgya mindig valami olyasmi, aminek a hiánya kisebb-nagyobb szenvedést okoz. Minél jobban szenvedünk a hiánytól, annál szenvedélyesebben törekszünk a pótlására. Ösztönösségével, természetességével az ilyen elszánt igyekezet ösztönös együttérzésünket, de legalábbis elismerésünket váltja ki. A szenvedélyes emberben olyan embert látunk, aki nem törődik bele a szenvedésbe.

Az állattól senki sem várja el, hogy elvei legyenek, a civilizált ember azonban elképzelhetetlen ezek nélkül. Elveken általában azok a politikai, vallásos, netán metafizikai nézetek értendők, amelyeknek civilizált társaságban nem illik hangot adni. Illik viszont néma elszántsággal, szenvedélyesen ragaszkodni hozzájuk, velük összhangban cselekedni, és az ilyen elvszerű tettek kellemetlen következményeit semmibe venni. Az ember legyen következetes.

A konzervatív gondolkodás magyarországi feltámasztásáért ma az Ablonczy Balázs szerkesztette Kommentár teszi a legtöbbet. Ennek az erőfeszítésnek az intellektuális jellegét részben az adja, hogy a főként fiatal történészekből és politológusokból álló szerzőgárda nem a jobboldali politikai közbeszédet tekinti hagyománynak. Az ifjú szerzők ezt többek között azért tehetik meg, azért lehetnek ilyen emelkedettek, mert - írásaikból ítélve - képesek nemcsak magyar, de külföldi nyelven írt szövegek olvasására és értelmezésére is. A tudatlanságából, provincializmusából erényt (hazafiságot) kovácsoló magyar jobboldali talpas értelmiségtől egy világ választja el őket - a szellemi közélet szerencséjére.

p>A nosztalgia manapság a hét főbűnök egyikének számít. Olyasminek, mint a középkorban a falánkság. Bűnösen rossz modornak minősül többet akarni annál, mint amit a saját kora az ember tányérjára tesz. Ilyenfajta falánkság volt a tizenkilencedik század romantikus vágyódása a középkor után. Az egész századot átható neogótikus hevület tárgya egy nyersebb, vadabb és egyszersmind tisztább, őszintébb szenvedélyektől fűtött távoli világ volt.

Egy öreg, beteg koldusnak van esélye az alamizsnára, de egy szegény filozófusnak aligha. Mert míg azt mindenki el tudja képzelni magáról, hogy idővel majd öreg lesz és beteg, azt szinte senki, hogy egyszer majd filozófiára adja a fejét. Általában nehéz együtt érezni olyan emberekkel, akiknek a helyébe nem tudjuk beleképzelni magunkat, és akiknek a baját egyfelől nem tartjuk komolynak, másfelől úgy ítéljük, hogy saját maguknak okozták.

A boldogság gyakran csak azért tűnik elérhetetlennek, mert túlságosan bonyolultnak képzeljük el. Persze a kor is bonyolult, vagy legalábbis elhitettük magunkkal, hogy az. Ebben a helyzetben talán már csak a merészen szárnyaló költői képzelet képes felismerni a tartós elégedettség és lelki béke egyszerű feltételeit. Inspiráló lehet például a nagy német költő, Heine felismerése, miszerint a csendes belső derűhöz az embernek nem kell több, mint egy szerény, zsúpfedeles lak, egy jó ágy, a kamrában friss tej és vaj, az ablakban virág, az ajtó előtt néhány sudár fa, és ha Isten teljessé akarja tenni a boldogságát, akkor megadja azt az örömöt, hogy azokról a fákról az ember hat vagy hét ellensége lógjon. Igen.

A szeretet legegyszerűbb, legkiegyensúlyozottabb formája az önszeretet. Sok bonyodalomtól, lelki szaladgálástól kíméli meg magát az ember, ha rajongásának tárgya önmaga. Sohasem kell megismernie a reménytelen vágyakozás kínját, az elutasítás gyötrelmét - a viszonzatlan önszeretet logikai lehetetlenség. Az ilyen érzelmi függetlenséget azonban a kikosarazott világ nem nézheti jó szemmel: mit keres közöttünk az olyan, aki egyikünkért sem lelkesedik annyira, mint önmagáért?

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol az ember rendszeresen jobb belátása ellen cselekedhet, anélkül, hogy ezért dühösnek kellene lennie önmagára. Ahol tudatos esztelenségeiért úgy okolhat másokat, hogy közben egyáltalán nem kell lelkiismeret-furdalást éreznie. Azt gondolhatnánk, hogy ilyesmi csak az akaratgyenge ember fantáziájában élhet. De nem. A homéroszi hőskor éppen ilyen világ volt. Nyugati civilizációnk éppen egy ilyen morális adóparadicsomként indult.

A vasra vert gályarabnak irigylésre méltóan könnyű az élete. Persze nem fizikai, hanem morális értelemben. Mert ebben az értelemben semmi olyan teher nem nehezedik rá, amelytől viszont cselekvés- és akaratszabadsággal rendelkező embertársai egy pillanatig sem szabadulhatnak. Neki például sohasem kell gyötrődnie amiatt, hogy gyakran jobb belátása ellenére cselekszik, hogy nem teszi meg, amit meg kellene tennie. Hogyan is vádolhatná magát akaratgyengeséggel, ha egyszer minden mozdulatát mások akarata szabályozza?