A vasra vert gályarabnak irigylésre méltóan könnyű az élete. Persze nem fizikai, hanem morális értelemben. Mert ebben az értelemben semmi olyan teher nem nehezedik rá, amelytől viszont cselekvés- és akaratszabadsággal rendelkező embertársai egy pillanatig sem szabadulhatnak. Neki például sohasem kell gyötrődnie amiatt, hogy gyakran jobb belátása ellenére cselekszik, hogy nem teszi meg, amit meg kellene tennie. Hogyan is vádolhatná magát akaratgyengeséggel, ha egyszer minden mozdulatát mások akarata szabályozza?
A mások akaratának jogtalanul és tartósan kiszolgáltatott ember kiváltsága, hogy nyugodt, tiszta lelkiismerettel bánkódhat a tehetetlenségén. Nem úgy az önmagával szemben tehetetlen, akaratgyenge ember. Neki szintén van oka bánkódásra, de nála ez mindig lelkiismeret-furdalással jár, vagyis azzal, hogy a méltóságán (szabadságán és racionalitásán) aluli cselekedeteinek ismerete furdalja a lelkét.
Arisztotelész szerint a rendszeresen jobb belátása ellenére cselekvő akratikus ember leginkább egy olyan városállamhoz hasonlít, amely rendszeresen helyes, ésszerű rendelkezéseket és törvényeket hoz, miközben ezeket rendszeresen semmibe veszi. Ugyanez fordítva is igaznak tűnik: egy saját ésszerű elképzeléseinek, törvényeinek ellenében működő város vagy ország egy krónikusan akaratgyenge ember viselkedését mintázza.
Nemcsak egy magánszeméllyel, de egy közösséggel is előfordulhat tehát, hogy értetlenül áll az alapos megfontolás után tudatosan elkövetett ésszerűtlenségei, vagyis irracionális önmaga előtt. A kollektív akrázia jelensége azonban a felvilágosult, szabad polgárok politikai közösségében, a modern liberális demokráciában végképp megfejthetetlen rejtélynek látszik. Hogyan viselkedhet úgy egy demokratikus közösség, mintha nem is szabad és racionális lények, hanem mások akaratának kiszolgáltatott, vasra vert gályarabok vagy röghöz kötött jobbágyok gyülekezete lenne?
Szabadok vagyunk és racionálisak. Öntörvényű (autonóm), magunk kormányozta közösségünk a felülről vagy kívülről igazgatott, mástörvényű (heteronóm) közösségek romjain épült. A fölöttünk uralkodó idegen, más akaratok, tekintélyek (istenek, főpapok, rabszolgatartók, földesurak, bojárok, arisztokraták stb.) romba döntésének feladatát felvilágosult forradalmár elődeink már rég elvégezték. Már régen nem vagyunk elnyomva. De akkor miért viselkedünk mégis kollektíve nyomottan, vagyis a szabadságunk és racionalitásunk adta méltóságunkon alul?
Az akrázia arisztotelészi magyarázatát a kollektív akráziára alkalmazva azt mondhatnánk, hogy amikor politikai közösségként tévelyegve, tudatosan jobb belátásunk ellenére cselekszünk, akkor a közös tudatunk mindig valamilyen módosult állapotban van: álmodunk, mámorban úszunk, vagy kollektíve meg vagyunk hibbanva.
Arisztotelész szemében az ilyenfajta irracionális viselkedés merő aberráció, hiszen szerinte az ember lényegét tekintve racionális állat. De mint korábban említettem (lásd: Az ostobaság fapados luxusa, Magyar Narancs, 2009. március 19.), mi, neoromantikus posztmodernek a klaszszikus modellel szemben inkább tudatosan irracionális állatokként határozzuk meg önmagunkat. Ragaszkodunk a szabadságunkhoz, de ahhoz is, hogy ennek legextrémebb formájához nem a racionalitásunkon, hanem a tudatos tévelygéseinken, akratikus kalandjainkon, egyszóval az irracionalitásunkon keresztül vezet az út.
A kérdés persze az, hogy tudatosan tévelygő, neoromantikus magánszemélyek hogyan működtethetnek egy polgárai megfontoltságára, felvilágosult racionalitására építő (számító) demokratikus közösséget. A posztmodern válasz erre az, hogy se úgy általában, se a politikában nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani az alapos megfontolásnak, mert semmi garancia nincs arra, hogy közösségi döntéseinkben magánracionalitásaink összeadódnak, nem pedig kioltják egymást.
Az ilyen garancia hiányát látszik bizonyítani a szakirodalomban diszkurzív dilemmaként ismert jelenség, ami a következőképp modellezhető. Vegyünk egy demokráciát, amelynek három szavazópolgára van (X, Y és Z). Vegyünk egy népszavazást, ahol a szavazóknak három javaslatot kell megfontolniuk, mielőtt ezekre igennel vagy nemmel válaszolnának. Első javaslat: "Szükségünk van közintézményekre (kórházakra, iskolákra, rendőrségre stb.)" (p). Második: "Ha szükségünk van közintézményekre, akkor adóznunk kell" (pÝq). Harmadik: "Adóznunk kell" (q).
A rossz hír az, hogy egy ilyen szavazás irracionális (inkonzisztens) eredményre vezethet, a szavazók tökéletesen racionális viselkedése ellenére is:
p p -Ý q q
X igen nem nem
Y nem igen nem
Z igen igen igen
Egyik szavazó racionalitásához sem férhet kétség. X úgy látja, hogy közintézményekre igenis szükség van, csak nem adóból kell fenntartani őket. Y szerint csak akkor kellene adóból fönntartani őket, ha szükség lenne rájuk, de nincs, és így az adózásra sincs. Z szerint viszont közintézményekre is szükség van és adózásra is, mert ezeket ebből kell finanszírozni. Ezek a tökéletesen logikus, ellentmondásmentes választói döntések azonban összeadva egyetlen hajmeresztő ellentmondást eredményeznek. A többség ugyanis így érvel: "szükségünk van közintézményekre" (két igen szavazat p-re); "ha szükségünk van közintézményekre, akkor adózásra is" (két igen p-Ýq-ra); "következésképp nincs szükségünk adózásra" (két nem q-ra).
A törvényhozó itt két rossz közül választhat (ebben áll a dilemma): a fenti táblázat harmadik oszlopának adatait félretéve, vagyis az egyéni választói következtetéseket mellőzve a választók által elfogadott premisszákból (p, pÝq) önhatalmúlag maga vonja le a logikus következtetést (q), vagy az egyéni konklúziókat komolyan véve elfogadja a választók saját premisszáikkal, jobb belátásukkal, vagyis kollektív racionalitásukkal ellentétes döntését. Tehát vagy antidemokratikusan, vagy irracionálisan jár el.
A diszkurzív dilemma vagy általánosabban: a kollektív akrázia jelensége a posztmodern törvényhozónak, politikusnak egyáltalán nem jelent rossz hírt. Gondolkodás nélkül és könynyű szívvel mondhat le a kollektív racionalitásról a demokrácia kedvéért, hiszen ez nem nagy áldozat, ha valóban tudatosan irracionális állatokként vagyunk emberek. Tudja, hogy nem kell semmiféle morális közterhet viselnünk, együttes lelkiismeret-furdalást éreznünk csak azért, mert politikai közösségként hajlamosak vagyunk úgy viselkedni, mintha álmodnánk vagy kollektíve meghibbantunk volna. Ha csakugyan a szabadságunk legextrémebb formáját gyakoroljuk azzal, hogy tudatosan nem teszszük azt, amit meg kellene tennünk, akkor nincs okunk különösebb önemésztésre. Úgy lehetünk irracionálisan szabadok, hogy közben a gályarab lelki nyugalmát sem kell irigyelnünk.
(Folyt. köv.)
