A szeretet legegyszerűbb, legkiegyensúlyozottabb formája az önszeretet. Sok bonyodalomtól, lelki szaladgálástól kíméli meg magát az ember, ha rajongásának tárgya önmaga. Sohasem kell megismernie a reménytelen vágyakozás kínját, az elutasítás gyötrelmét - a viszonzatlan önszeretet logikai lehetetlenség. Az ilyen érzelmi függetlenséget azonban a kikosarazott világ nem nézheti jó szemmel: mit keres közöttünk az olyan, aki egyikünkért sem lelkesedik annyira, mint önmagáért?
A szeretet tehát nem magánügy; nem mindegy, hogy ki vagy mi a tárgya. Társadalmi szempontból természetellenes, ha önmagára irányul, mert az ember számára a társadalmi lét a természetes. A klasszikus, arisztotelészi meghatározás szerint lényegünket tekintve politikai állatok vagyunk. És csakugyan nehéz elképzelni egy olyan kort, amikor az emberből hiányzott volna a csoportosulás ösztöne, amikor a saját társaságát jobban szerette volna, mint a másokét.
Ahogyan nehéz elképzelni azt is, hogy a fizikai világ valaha egészen, vagyis lényegét tekintve más lett volna, mint amilyennek ma ismerjük. Pedig a tudomány mai állása szerint éppen ebből az elképzelésből kell kiindulnunk, ha meg akarjuk érteni annak a matériának az eredetét, amiből mi is vagyunk.
A tudomány (asztrofizika, kozmológia) mai állása szerint az univerzum folyamatosan tágul, a galaxisok egyre távolodnak egymástól és tőlünk. Ebből a jelenségből arra lehet visszakövetkeztetni, hogy eredetileg, úgy tizenhárommilliárd évvel ezelőtt minden együtt volt egy végtelenül kicsi, végtelenül sűrű és végtelenül forró úgynevezett szingularitást alkotva. Ez az ősrobbanás (Big Bang) előtti állapot annyira más volt, mint az általunk ismert univerzum, hogy a természete sem tudományos, sem józan ésszel nem fogható föl - a fizika törvényei itt egyszerűen nem érvényesek. Nem mondható például, hogy térben létezett, mert a szingularitás előtt nem létezett tér, ahogy idő, anyag és energia sem.
A felvilágosult modern világ eredetére kíváncsi Jean-Jacques Rousseau is abból az elképzelésből indult ki, hogy az univerzum valamikor egészen más volt, mint amilyennek a tizennyolcadik század közepén ismerte. Õ persze nem egy asztrofizikus, hanem egy morálpszichológus szemével nézte a világot. Nagy teljesítményű űrtávcsövek helyett pusztán nagy teljesítményű intuitív intelligenciájára hagyatkozva nézett körül, és egy folyamatosan táguló morális univerzumot látott. Az emberek egyre távolodtak önmaguktól és egymástól.
Ezt az általános távolodást nevezte a kor haladásnak: tudományos, kulturális, gazdasági, társadalmi progressziónak. Az emberek egyre tájékozottabbak, felvilágosultabbak, kifinomultabbak, indirektebbek, vagyis civilizáltabbak lettek. És ebből kifolyólag egyre züllöttebbek, teszi hozzá Jean-Jacques. Minél tudományosabban, kulturáltabban értekeznek az erkölcsről, annál kevésbé gyakorolják azt. Miközben egyre többet tudnak, de legalábbis beszélnek a jó természetéről, egyre többet veszítenek eredeti, primitív jó természetükből.
Pur état de nature ("tiszta természeti állapot"): ez az, amire Rousseau a morális univerzum tágulásának jelenségéből visszakövetkeztet. Az ő szemében ez az a szingularitás, amelyben egykor minden együtt volt, amelyben a társadalom törvényei nem érvényesültek. Nem érvényesülhettek, hiszen ebben a morális Big Bang előtti ősállapotban nem létezett társadalmi tér, idő és energia. A járni és vadászni szinte egyszerre tanuló, önfenntartásra korán érett ember a totális magány, a totális szabadság és egy végtelenül sűrű és forró természetes önszeretet (l'amour de soi-mme) végtelenül kicsi világában élt. Önfeledt mámorban.
Ez a világ abban az értelemben volt végtelenül kicsi, hogy itt az ember nem valamiféle Istenhez vagy valamilyen magasabb racionalitáshoz, netán egy közösséghez, hanem egyszerűen csak a saját magához való viszonyuláson keresztül létezett. Öntudatának nem volt semmi más alapja, mint a saját létezésének puszta érzete (le sentiment de l'existence).
A morális Big Bang ennek az elementárisan ártatlan öntudatnak a szétrobbanása. Innen kezdődik az ember önmagától és másoktól való folyamatos távolodása, sűrű, forró önszeretetének kitágulása és kihűlése. Az önmagától való eltávolodás és elhidegülés abban áll, hogy többé már nem a saját, hanem a mások szempontjából lelkesedik önmagáért. A másoktól való távolodás viszont abban, hogy míg korábban, a vadonban való ritka találkozások alkalmával szívében rögtön természetes együttérzés és szánalom (pitié) ébredt embertársai iránt, az új, civilizált világban minduntalan beléjük botolva inkább csak a fejében ébrednek gondolatok arról, hogy az irántuk mutatott szeretetéből és figyelméből előreláthatóan mennyi verődhet majd vissza rá.
Ez, a Rousseau által amour propre-nak nevezett új, mások véleményén alapuló önszeretet tehát már valóban természetellenes, de önmagában az, nem pedig társadalmi szempontból, hiszen éppen a társadalmi lét teszi azzá. Az ember eredeti állapotát ez a természetellenes önszeretet - a hiúság, az önteltség és a büszkeség új, civilizációs érzelmei - torzították felismerhetetlenné.
Ha a civilizált tudat képes a morális univerzum tágulását haladásként, a nyitottság, a szabadság fokozatos térnyeréseként értelmezni és ünnepelni, az csak azért van, mert ez a tudat már minden ízében konvencionális. Az ilyen tudat pedig mindenre képes. Minden rosszra. A rousseau-i felfogás szerint a modern, felvilágosodott ember sötét szorongásának, alapvető boldogtalanságának egyetlen forrása a konvencionálissá vált tudat konvencionális önszeretete.
Az ember valamikor régen - ha nem is tizenhárommilliárd évvel ezelőtt - nem kiűzetett természetes önszeretetének édenkertjéből, hanem felparcellázta. A hiúságon, önteltségen és büszkeségen kívül jutott jó termőtalaj még az irigységnek, gőgnek és dicsvágynak is.
A morális ősrobbanás elmélete persze - tudományos, asztrofizikai változatához hasonlóan - merő filozófiai spekuláció, és mint ilyen, tele van vitatható feltételezéssel. De még akkor is, ha Rousseau tévedett, és az ember lényege szerint mégiscsak racionális és politikai, nem pedig érzékeny állat, s ha mégsem igaz, hogy a természet az összes faj közül az embert ajándékozta meg a leggyengédebb szívvel, szívre ható tanulság akkor is akad bőven.
Erősen vitatható az a feltételezés, miszerint eredeti állapotában minden ember jó, de jóval életszerűbbnek tűnik, hogy a jóság ott, ahol mégis előfordul, igencsak törékeny, s hogy öszszetöretésének legalkalmasabb közege a civilizált társadalmi lét.
A táguló morális univerzum elmélete nincs híjával empirikus igazolásnak: az emberek valóban folyamatosan távolodni látszanak önmaguktól és egymástól. Előbb-utóbb minden generáció ezt mondja, hangzik erre a konvencionális válasz. De mintha közben ez a hang is egyre távolodna.
(Folyt. köv.)
