A boldogság gyakran csak azért tűnik elérhetetlennek, mert túlságosan bonyolultnak képzeljük el. Persze a kor is bonyolult, vagy legalábbis elhitettük magunkkal, hogy az. Ebben a helyzetben talán már csak a merészen szárnyaló költői képzelet képes felismerni a tartós elégedettség és lelki béke egyszerű feltételeit. Inspiráló lehet például a nagy német költő, Heine felismerése, miszerint a csendes belső derűhöz az embernek nem kell több, mint egy szerény, zsúpfedeles lak, egy jó ágy, a kamrában friss tej és vaj, az ablakban virág, az ajtó előtt néhány sudár fa, és ha Isten teljessé akarja tenni a boldogságát, akkor megadja azt az örömöt, hogy azokról a fákról az ember hat vagy hét ellensége lógjon.
Igen. Ezek azok az ellenségek, akiket az Újszövetség tanítása szerint szeretnünk kellene. Ezenkívül áldanunk kellene azokat, akik átkoznak bennünket, jót tennünk azokkal, akik bennünket gyűlölnek, valamint imádkozni azokért, akik "háborgatnak és kergetnek" bennünket. Nem sok ez egy kicsit? Heine a maga részéről csak annyit tud garantálni, hogy megbocsát ellenségeinek - de csak azután, hogy már fellógatták őket.
Elvileg azért kellene olyan jól bánnunk a rosszakaróinkkal, mert ők is Isten teremtményei. De ez önmagában kevésnek látszik. Nem véletlenül, hiszen a szeretet parancsának való engedelmeskedés csak úgy nyer értelmet, ha engedelmeskedünk az "első és nagy parancsolatnak" ("Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből"). Így, és csak így érthető, hogy az embernek mit kellene ennie az ellenségein: az Urat.
A közismert empirikus bökkenő itt persze az, hogy az első és nagy parancsolat elhangzása óta a civilizált világ történelme olyan vérfürdők jószerivel egymásba érő sora, amelyet az Urat teljes szívükből szeretők a gyakran ugyanettől a szenvedélytől áthatott ellenségeikkel közösen rendeznek. A felvilágosult ember - szkeptikusan tekintve erre a történelemre - alaposan meggondolja, hogy kinek engedelmeskedik és milyen ügyben. Szeretet dolgában például senkinek. Csakis önmagának.
Ahogy egyébként Isten is, aki a teológusok magyarázata szerint nem azért szeret bennünket, mert megérdemeljük, mert bármivel lekötelezzük, hanem csak úgy, megmagyarázhatatlanul, spontánul, mondhatni úri jókedvéből.
Mint korábban említettem (lásd: Az önszeretet édenkertje, Magyar Narancs, 2009. május 21.), egy Rousseau által népszerűsített feltételezés szerint történelem előtti, természeti állapotában az ember szintén csak úgy, jókedvében szerette önmagát, tehát nem azért, mert erre érdemesnek, szeretetre méltónak találta magát, és pláne nem azért, mert mások találták annak.
A másokkal való tartósan derűs együttélés, az ideális közösségi lét egyszerű feltétele az lehetne, ha az ember képes volna eredeti, egészséges, spontán önszeretetét kiterjeszteni másokra. Ha tehát képes lenne bármiféle parancsolat nélkül, a maga számára is megmagyarázhatatlanul, úri jókedvéből szeretni embertársait - igen, még az ellenségeit is.
Az ilyen kollektív filantrópia lehetővé tenné, hogy egy egész közösség érezze magát ugyanolyan jól a bőrében, mint a természeti állapot vadembere a sajátjában. A baj csak az - és ebben a vademberrel szimpatizáló Rousseau-nak valószínűleg igaza van -, hogy az ember egy civilizált közösség tagjaként önmagához is csak civilizáltan, vagyis mások véleményén keresztül tud viszonyulni, tehát önmagát sem képes spontánul szeretni, nemhogy másokat.
A modern civilizált közösségi lét szinonimájává vált liberális demokrácia azonban Rousseau idealizmusa helyett a Thomas Hobbes-féle realpolitik talajára épült, vagyis arra a felismerésre, hogy a másokkal való együttélés sohasem lehet derűs, legfeljebb tartós (vérfürdőmentes). Mert eredeti állapotában sem az ember, sem az élete nem jó. A történelem és társadalom előtti természetes lét "magányos, szegény, cudar, brutális és rövid".
A közös létünk tartósságának záloga tehát nem valamiféle kölcsönös filantrópia, hanem az eredeti cudarságunk és brutalitásunk féken tartására tett folyamatos, kollektív erőfeszítés. A civilizált lét az ártatlan ösztöneink - vagyis a felebarátainkkal szembeni ösztönös ellenérzés és az ellenségeinkkel szembeni spontán gyűlölet - elfojtásának eredménye.
Hogy természetes és ártatlan (mert szívből jövő) agresszivitásunk milyen félelmetes akadálya a civilizációnak, az abból látható a legvilágosabban - mondja Freud -, hogy elfojtása legalább annyi boldogtalanság okozója, mint az agresszivitás maga.
Modern létünket amiatt érezzük olyan bonyolultnak, és amiatt teszünk meg mindent, hogy még bonyolultabb, fejlettebb, kifinomultabb, korszerűbb legyen, mert mindaz, amit eddig elértünk, túl egyszerűnek, túl kevés kárpótlásnak tűnik azért, hogy nem hallgathatunk többé a szívünkre. De hát miért ne lehetne elég kárpótlás az, hogy most viszont az eszünkre hallgathatunk? Most, hogy felvilágosodtunk.
A felvilágosodás fő teoretikusa, Kant szerint a szívének, szenvedélyeinek engedelmeskedő ember morális szempontból nem különbözik egy darab kőtől, hiszen mindkettő olyan törvényeknek van kiszolgáltatva, amelyek megalkotásába nincs beleszólása. Szabadok csak akkor lehetünk, ha az eszünkre hallgatunk, ha képesek vagyunk a fizika törvényein kívül olyan törvényeknek is engedelmeskedni, amelyeket mi magunk hozunk.
A modern liberális demokráciák a hobbesi realpolitikon túlmutató kincstári optimizmusa a mai napig ebből az önmagában megkapó kanti gondolatból táplálkozik. Vagyis abból, hogy a morális törvény ugyanolyan része a valóságnak, mint mondjuk a gravitáció, s hogy az ember mint szabad, racionális lény képes ugyanolyan kivételt nem ismerő szükségszerűséggel engedelmeskedni az elsőnek, mint a tárgyak a másodiknak.
Ennél józanabbnak, mondhatni racionálisabbnak tűnik az a freudi elképzelés, miszerint a moralitás, akárcsak a civilizáció, nem a lényegünket képező szabadságunk és racionalitásunk megnyilvánulása, hanem az irracionális ösztöneink, vágyaink és szenvedélyeink szabad folyásának útjába emelt gátrendszer. A gát és a víz viszonyában pedig az idő az utóbbinak dolgozik.
A modern kincstári morálpszichológia legmegkapóbb és egyben legveszélyesebb illúziója, hogy a moralitást és a civilizációt az ember belső lényege garantálja. Realistábbnak tűnik az az elképzelés, hogy ezt a garanciát csak valamilyen külső entitás adhatja: a közösség szintjén egy erőskezű uralkodó, mondja Hobbes, és az egyén szintjén egy erőskezű szuperegó, mondja Freud.
Az idő azért dolgozik e rendszerek stabilitása ellen, mert egyik entitás sem szerves része annak a közegnek, amelyet ural. A szuperegó például olyan, mint egy megszállt városban hátrahagyott helyőrség, melynek megújuló követeléseit a lakosság csak fogcsikorgatva, és szívében a lázadás örök reményével teljesíti.
Ilyen követelés az is, hogy szeressük az ellenségeinket. Az ez ellen való lázadásban könnyen ragadtathatjuk magunkat költői túlzásra. A boldogságunk talán mégsem attól lenne teljes, ha ellenségeinket fellógathatnánk. De nem lehetne, hogy legalább jól kifenekeljük őket?
(Folyt. köv.)
