A nosztalgia manapság a hét főbűnök egyikének számít. Olyasminek, mint a középkorban a falánkság. Bűnösen rossz modornak minősül többet akarni annál, mint amit a saját kora az ember tányérjára tesz. Ilyenfajta falánkság volt a tizenkilencedik század romantikus vágyódása a középkor után. Az egész századot átható neogótikus hevület tárgya egy nyersebb, vadabb és egyszersmind tisztább, őszintébb szenvedélyektől fűtött távoli világ volt.
A krónikások és történészek Froissart-tól Burckhardtig és Huizingáig egy olyan középkorról írnak, amelyre a közép, a köztes egyáltalán nem volt jellemző. A zaj és a csend, a városok és a falaik alatt rögtön kezdődő vidék, az egészség és a betegség, a paraszti nyomor és a nagyúri fényűzés, az állati tudatlanság és a ma már elképzelhetetlen deákos műveltség közötti drámai különbségek éles kontúrokkal rajzolták ki a mindennapi életet.
Ez a kor nem ismerte a nagy terekben egyenletesen szétáradó mesterséges hőt és fényt: a tél hidege a kemencétől vagy kandallótól néhány lépésre jéghideg volt, a holdtalan éjszakák sötétje a gyertyák és fáklyák fénykörén túl vaksötét. A kolostorok és templomok az ördög ellen épült erődítményekként magasodtak; falaikon kívül mindenkinek minden pillanatban magának kellett megvívnia a gonosszal, és köztes megoldás itt sem lehetett, hiszen az ördöggel kötött kompromisszum egyszerűen a "bűn" perifrázisának számított. A súlyos bűntett elkövetőjének sorsa is rendszerint kétesélyes volt: vagy abszolút kegyelemben részesült, vagy abszolút felnégyelték.
Ebben a korban a királyságok, hercegségek nem a békére, az emberiség érdekeire vagy más körmönfont ürügyekre, hanem a gyönyörűséges bosszúra (bella vendetta) való nyílt hivatkozással indítottak egymás ellen háborúkat. Általában szokás volt az elementáris érzelmeknek ország-világ előtt szabad kifejezést adni. Nemegyszer előfordult, hogy az egymást érő körmenetek, díszpompás temetések, nyilvános kivégzések és szabadtéri prédikációk alkalmával összegyűlt tömegen valóságos sírógörcs lett úrrá. Az ilyesmi magasabb körökben sem volt ritka. Az 1435-ben Arrasban összeülő béketárgyalás résztvevői például a jelentések szerint "a követek beszédei hallatán megindultságukban földre rogytak, sóhajtoztak és zokogtak".
Az őszinte lelkesedés és az őszinte kétségbeesés váltakozó, hangos és látványos kitörései már különös, egzotikus viselkedésnek tűntek a felvilágosodott tizenkilencedik században, amikor a kor egyik diagnosztája, Thoreau szerint az emberek többsége csendes kétségbeesésben élt. Kortársa, Kierkegaard az akkori jelenről készült látleletében (Két kor, 1846) arról beszélt, hogy ez a szenvedélytelenség kora, amelyben még az öngyilkos sem kétségbeesésében végez magával, ehelyett a tettre való hosszas készülődés emészti el; életének nem megfontolásból vet véget, hanem a megfontolásba hal bele. Az éles kontrasztok elmosódásának, a különbségek kiegyenlítődésének kora ez, amikor senki sem akarja személyesen lerángatni a magasból a kiválót, a nagyszerűt, de ha ezekről bebizonyosodik, hogy merő fikciók, az mindenkit elégedettséggel tölt el.
A felvilágosodás projektjének előrehaladtával, vagyis a fény egyenletes szétáradásával a korábban tömörnek, mozdíthatatlannak látszó magas tekintélyek, entitások egyre-másra lelepleződtek. Az emberi létnek keretet adó értelem és jelentés, tehát az őszinte lelkesedés vagy kétségbeesés végső forrásairól sorra bebizonyosodott, hogy merő fikciók, a homályban tapogatózó képzelet termékei.
A huszadik század első felében elterjedt, strukturalizmusként emlegetett megfontolás szerint minden struktúrának, entitásnak csak annyi értelme, jelentése lehet, amennyit az alkotóelemei közötti különbségek kiadnak. (A nyelvi jeleknek például csak az egymástól való különbözőségük ad jelentést, nem az, hogy egy, a nyelvi struktúrán túli úgynevezett valóságra utalnak.)
Ha minden jelentés, értelem viszonylagos, ha semmi sem abszolút, az azt jelenti, hogy a régi, középkori értelemben semmit sem lehet komolyan venni. Ha ráadásul az emberi lét struktúrájának alkotóelemei közötti különbségek is kiegyenlítődnek, elmosódnak, akkor előbb-utóbb még a relatív értelem és jelentés is elenyészik, akkor ezt a létet még viszonylag sem lehet komolyan venni. Nincs semmi, ami miatt akár viszonylag is érdemes lenne földre rogyva sóhajtozni és zokogni.
Sag schon, akkor hát az élet nem komoly dolog, és akkor nem jelent komoly veszteséget a városnak és vidéknek egy agglomerációs régióban, a csendnek és zajnak egy alapzajban vagy az állati tudatlanságnak és műveltségnek a tömegkultúrában való kiegyenlítődése sem. Valami értelmet és jelentést generáló különbség legalább köztünk, emberek között azért mégiscsak marad. Ha más nem, hát az, hogy kinek mennyi pénze van.
A modern kori nagy kiegyenlítődés irodalmi műfaja a regény, mely műfaj egyik első népszerű darabja, Defoe Robinson Crusoe-ja a köztesség, a középosztálybeli lét dicshimnuszával kezdődik. A világot látni, szerencsét próbálni induló ifjú Crusoe-t apja két és fél oldalon át próbálja lebeszélni tervéről, mondván, hogy ilyesmibe az emberek csak az őszinte (naiv) lelkesedés és nagyravágyás, vagy az őszinte (végső) kétségbeesés állapotában vágnak bele. A szerencséjét legjobban ott helyben csinálhatja meg úgy, hogy szorgalmas, kitartó munkával kiérdemli családi jussát, a középosztályhoz való tartozást. Ezt a köztes státuszt nemcsak az alsóbb, de a felsőbb osztályok is irigylik: különösen a királyok panaszkodnak a nagyszerű dolgokra való születés nyomasztó terhéről.
A tisztes, kényelmes középosztálybeli létnél nagyszerűbb dolgokra vágyó ifjú az atyai tanácsot semmibe véve mégis nekivág a nagyvilágnak. Innen azután egy lakatlan szigeten való hosszabb tartózkodással és más viszontagságokkal megszakított sikeres nemzetközi üzletelés után tér vissza, hogy végre átadhassa magát a tisztes, kényelmes középosztálybeli lét örömeinek. Mint utólag kiderül, az apa és fiú közötti egyetlen nézetkülönbség csupán abban állt, hogy apja elképzelésével ellentétben az ifjú Crusoe nem ügyvéd, hanem külkereskedő akart lenni kezdettől fogva.
A tizenkilencedik század neogótikus hevületében élőknek is egy nagy utazásra fájt a foguk, de nem azért, hogy onnan a tisztes és kényelmes túlélés eszközeivel megrakodva térhessenek vissza, hanem azért, hogy megtudjanak vagy legalább megsejtsenek valamit a túlélésük értelméről és jelentéséről. Robinson Crusoe szenzibilis eksztázisa helyett egy szuperszenzibilis eksztázisra vágytak, mert nem hitték el a saját koruknak, hogy az ember szenvedélyeinek nincs, nem lehet több, más tárgya, mint amit az érzékei és érzékszervei elé tárnak. Nem voltak empiristák. Ez pedig ma a hét főbűn egyike. Akárcsak a nosztalgia.
(Folyt. köv.)
