Az állattól senki sem várja el, hogy elvei legyenek, a civilizált ember azonban elképzelhetetlen ezek nélkül. Elveken általában azok a politikai, vallásos, netán metafizikai nézetek értendők, amelyeknek civilizált társaságban nem illik hangot adni. Illik viszont néma elszántsággal, szenvedélyesen ragaszkodni hozzájuk, velük összhangban cselekedni, és az ilyen elvszerű tettek kellemetlen következményeit semmibe venni. Az ember legyen következetes.
Nagyobb felfordulás, baj (polgárháború, háború, világégés stb.) akkor szokott lenni, amikor elveikhez ragaszkodó emberek csoportjai hajlandók a végsőkig következetesek lenni egymással szemben. Valahol azért ennek is véget kell érnie; az általános felfordulás hosszú távon senkinek sem jó; a következményeket előbb-utóbb következményszámba kell venni. Az embert emberszámba - persze csak elvi alapon.
A miénktől eltérő elvekhez ragaszkodó embertársainkat elvi alapon emberszámba venni annyit tesz, mint belenyugodni a létezésükbe, megtűrni, kiállni, elszenvedni őket, dacára annak, hogy a lelkünk mélyén úgy érezzük, erre a nagyvonalúságra valójában nem szolgálnak rá.
Az ilyen nagystílű gesztushoz azonban méltatlan az "egymás elszenvedése, elviselése" megfogalmazás. Elegánsabban, civilizáltabban hangzik - és ezért civilizált emberek között méltán népszerű - a "szenvedés, nyomorúság" értelmű ógörög tálaszból származtatott "elszenvedni, elviselni" értelmű latin tolerareből nyert "tolerancia". Ez a megfontolás vezethette a XIX. század közepén a párizsi hatóságokat is, amikor az elvi (tudományos, higiéniai) alapon megszervezett bordélyokra a tolerancia házaiként (maisons de tolérance) utaltak.
Régen a keresztény egyház többek között azzal gyakorolt folyamatos nyomást a hívők lelkiismeretére, hogy elvárta tőlük a felebarátaik és az ellenségeik iránti lelkesedést. Az új, felvilágosodott kortól joggal lehetett remélni, hogy a vallásos dogmákkal együtt majd ettől az állandó lelki stressztől is megszabadítja az embert. Hiú remény volt, ez ma már világos. Mert a liberális demokráciák most meg azt a morális kötelezettséget akasztják állampolgáraik nyakába, hogy tolerálják egymást.
Míg régen azért kellett szeretnünk az ellenségeinket is, mert állítólag ugyanolyan bűnös lelkek, mint mi, most azért kell elviselnünk őket, mert állítólag ugyanolyan jók, vagy ha mégsem, arról nem ők tehetnek, hanem a rossz gyerekkoruk. De erre a magyarázatra elveinkkel, józan eszünkkel összeegyeztethetetlen, felfoghatatlanul idegen nézetekbe ütközve csak annyit mondhatunk, hogy ilyen rossz gyerekkor a világon nincs.
Az elviselhetetlen nézetek elviselése, a velük való együttéléssel járó erőfeszítés olyan kimerítő tud lenni, hogy előbb-utóbb óhatatlanul felmerül a nézeteinkkel való egyeztetésük lehetőségének ötlete. A teológiában az egymástól idegen dogmák, elvek, nézetek egyeztetését szorgalmazó irányzatot szinkretizmusnak hívják. A fogalom kétezer éves történetének vázlatából elég világosan kitetszik, hogy milyen esélye van az emberiségnek egy ilyen irányzat sikerére.
A történet biztatóan indult. Plutarkhosz Moraliájának "A Testvéri szeretetről" (Peri Philadelphias) című fejezetében arról beszél, hogy mennyire üdvös testvéreink barátaival barátságosnak, ellenségeivel pedig ellenségesnek lenni, vagyis úgy tenni, mint a krétaiak, akik bár gyakran viszálykodnak, háborúznak maguk között, külső ellenség támadásakor mégis rögtön összefognak. Ez a szinkretizmus, vagyis amikor együtt (szin) vannak a krétaiak (kretoi).
Talán nem meglepő és talán rossz ómennek is tekinthető, hogy a filológusok már kezdetben sem tudták és ma sem tudják egyeztetni a nézeteiket ennek a nézetegyeztetés jelölésére szolgáló elegáns szónak az eredetét illetően. Mert vannak olyanok, akik szerint itt a szin és a "keverék" jelentésű ógörög krászisz kombinációjáról van szó, ami így az "összekeveredés" jelentést adja ki.
A XVI. század elején kiadott ókori közmondás gyűjteményében rotterdami Erasmus mindenesetre Plutarkhosz történetét és értelmezését idézi. A humanista gondolkodó ezzel a gyűjteménnyel is az antik és keresztény nézetek összekeverésén vagy egyeztetésén fáradozott, a szinkretizmus fogalmát pedig a katolikusok és protestánsok összebékítéséért folytatott kampányában vetette be.
Jó száz évvel később egy helmstedti teológiaprofesszor, Georg Calixt angliai, hollandiai, itáliai és franciaországi tanulmányútjáról viszszatérve arra a - lutheránus teológus kollégáinak meggyőződésével ellentétes - következtetésre jutott, hogy a katolikusok is keresztények. A szinkretizmus szószólójaként írásaiban többek között azt is megkockáztatta, hogy attól még senki sem lesz kevésbé keresztény, ha elismeri a pápa hívők fölötti tekintélyét, vagy hajlandó áldozatnak hívni a mise szertartását.
Ebből óriási botrány, évtizedeken át húzódó intellektuális polgárháború lett. Lipcse, Jéna, Marburg és Strasbourg tudós professzorai egyszerre támadtak Calixtra: a különböző vallások elvtelen összekutyulásával vádolták. A XVIII. században a "szinkretizmus"-t már mint bejáratott szitokszót vágták olyan papok és lelkészek fejéhez, akik a terjeszkedő gyarmatvilágban alapított misszionárius egyházak vezetőiként felelőtlen egyeztetésbe fogtak a keresztény doktrína és a helyi lakosság vallásos elképzelései között.
A XIX. század második felének összehasonlító vallástörténészei a hellenisztikus és római világ vallásos életét jellemezve "szinkretikus"-on egyszerűen a lelki-szellemi értékek legalacsonyabb közös szintjén való egyeztetéséből előálló általános és teljes morális és intellektuális zűrzavart értettek.
Erasmus és Calixt számára a krétaiak esete azt példázta, hogy mindig lehetséges a szolidaritás még olyan emberek között is, akik egymás elveit, nézeteit elviselhetetlennek találják. A kérdés csak az, hogy feltétlen szükség van-e ehhez valamilyen külső, közös ellenségre. A krétaiaknak ez nem volt kérdés, de hát ők nem is voltak humanisták.
A reneszánsz és barokk humanisták szemében a kereszténység ellenségei (muzulmánok, zsidók és általában a hitetlenek) is közös ellenséget jelentettek, de nekik azért voltak egy modern liberális szív számára ismerős kétségeik. Erasmus értelmezésében például Jézus maga volt a számkivetettekkel való együttérzés megtestesülése, és mint ilyen, az elviselhetetlen, elszenvedhetetlen, deviáns hitekkel, nézetekkel szembeni tolerancia első és legfelsőbb szponzora. Ennek a példának a követése azonban még a nagy humanistának sem mindig sikerült.
Az európai humanizmus örököseiként a keresztény doktrína helyett ma a liberális demokratikus elveket, nézeteket tekintjük az emberi szolidaritás legméltóbb tárgyának. Ehhez képest feltűnő, hogy szolidaritást rendszeresen inkább a saját jól felfogott elveink, nézeteink iránt mutatunk. Néma szenvedéllyel ragaszkodunk hozzájuk, miközben némán szenvedve viseljük a másokét. Modern liberálisokként tolerálunk és hellenisztikus rómaiakként szinkretizálunk, vagyis a legalacsonyabb közös szinten egyeztetjük a nézeteinket. Mint egyetlen nagy maison de tolérance lakói.
(Folyt. köv.)
