Az emberiség gyerekkorában a felnőttek is mesékkel szórakoztatták magukat, múlatták vagy magyarázták az időt vagy éppen az időjárást. Babilóniában négyezer évvel ezelőtt például az aszály után érkező esőről azt mesélték, hogy egy hatalmas madár, Imdugud hozza: fekete esőfelhő szárnyaival betakarja az eget, és felfalja az égi bikát, aki forró leheletével perzselte a földeket. Mi, a felnőtt emberiség felnőttei már elvárjuk, hogy a televíziós időjárás-jelentésben ugyanezt a jelenséget a légköri viszonyok változásával, ciklonok vonulásával magyarázzák nekünk.
Nem mintha különösebben értenénk ezeket a magyarázatokat, vagy azt, hogy pontosan hogyan is kerül az időjós a nappalinkba. Csak annyit tudunk, hogy ma egy felnőtt emberhez a világról való tudományos beszéd a méltó, még akkor is, ha keveset vagy semmit sem ért belőle. Kant talán túl általánosan beszélt, amikor a Tiszta ész kritikájának első mondatában az emberi észről azt állította, hogy természeténél fogva olyan kérdésekkel terheli magát, amelyekre nem tud válaszolni. A Tiszta modern ész kritikája talán akkurátusabb cím lett volna, mert úgy tűnik, csak ránk, modernekre jellemző, hogy kényszeresen olyan kérdéseket teszünk fel, amelyekre nem tudunk válaszolni - illetve olyan magyarázatokat adunk, amelyeket magunk sem értünk.
Az ókori babilóniai, egyiptomi vagy görög ember meséi, mitológiai történetei mindenki számára érthetően magyarázták a világot. Nincs például semmi érthetetlen a babérfa keletkezési történetében: a szépséges Daphné, miután sehogy sem tudta lerázni az őt szerelmével üldöző Apollónt, mintegy az isten előli hiábavaló menekülésbe belefásulva ebbe az örökzöld, örökszép faformába merevedett. A régiek számára az ilyen történet persze nem intellektuálisan, hanem érzékileg és érzelmileg volt érthető. A megértésben testestül-lelkestül, egész lényükkel vettek részt; a világ, a természet dolgait nem annyira értelmezték, mint érzékelték és érzelmezték.
A mesemondó, mitologizáló primitív ember számára magától értetődött, hogy egy magafajta élettel telt lény által érzékelt dolgokat, természeti jelenségeket csakis más élettel telt lények okozhatják. Az ilyen ember nyilván belepusztult volna abba a számunkra magától értetődő feltételezésbe, hogy a világot a süket és néma élettelen dolgok viszonyrendszerét meghatározó vak, személytelen erők igazgatják; olyan erők vagy törvények, amelyek ugyanúgy hatnának akkor is, ha mi is süket és néma élettelen dolgok lennénk.
Nem mintha mi, modernek olyan távol állnánk attól, hogy belepusztuljunk ebbe a feltételezésbe, a saját demitologizált felvilágosultságunkba. Testestül-lelkestül értjük Pascalt, akit a "végtelen terek örök némaságá"-nak puszta gondolatától a hideg veríték vert ki. Ez a mindannyiunkban bujkáló pascali tériszony tör ki Örkény egyik egypercesének (Információ) portásából, aki tizennégy év szolgálat után a "merre vannak a Montex irodái?" kérdésre egyszer csak "kivételesen elnéz a messzeségbe", és nem a szokásos "az első emeleten balra", hanem a "mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe" választ adja. A jól kifejlett modern agorafóbia lényege, hogy ebben az állapotban bármely kérdésre ez tűnik a helyes válasznak.
Az üres, néma végtelen terek által keltett iszony egyedül annak reményében élhető túl, hogy ezek fokozatosan kitölthetők, a csendjük felszámolható. Az ipari forradalmat nem kis részben ez a lelki igény robbantotta ki. A tömegtermelés beindulása új realitást kölcsönzött annak a reménynek, hogy az exponenciálisan növekvő mennyiségű tárggyal konkrét, fizikai értelemben elfedhető lesz a demitologizált, üres horizont. Ennek a projektnek az előrehaladását nevezzük haladásnak. Haladónak pedig azt, aki a maga szerény módján hozzájárul ennek a roppant vállalkozásnak a sikeréhez: akinek lakását, házát, padlását, pincéjét éppoly szorosan töltik ki a tárgyak, mint éber óráit a termelés és a fogyasztás.
A projekt eredeti, konkrét pszichológiai jelentősége persze az, hogy ezek a tárgyak az életünket kényelmesebbé téve kárpótolhatnak bennünket a lelkünk mélyén mindig is kitölthetetlennek sejtett nagy büdös semmi fölött érzett gyötrő egzisztenciális kényelmetlenségért. Ha már a bennünket igazgató személytelen erők szempontjából élettelen testek vagyunk, legalább adjuk meg a módját ennek az élettelenségnek. Living well is the best revenge, tartja a népszerű angol mondás.
Pascal szerint az emberek boldogtalanságának legfőbb oka, hogy nem képesek csendben megmaradni a szobájukban. Ehelyett a "világi foglalatosságok és szórakozások különböző fajtáit keresik, s mindez szüntelenül átérzett nyomorúságuk eredménye". Hogy értsük ezt? Talán túlvilági, netán Istennek tetsző foglalatosságokkal jobban járnánk? Ezt nehéz elképzelni, hiszen a francia matematikus és gondolkodó maga is elismeri, hogy a túlvilág és Isten létezése nem kézenfekvő, és racionálisan sem bizonyítható. Mégis ésszerű arra fogadnunk - mondja -, hogy létezik egy, a végtelen tereket kitöltő túlvilági lény, mert ha elveszítjük a fogadást, legfeljebb egy átszórakozott életet veszíthetünk, ha viszont megnyerjük, akkor egy egész öröklétet nyerünk, végtelen boldogsággal a tetején.
Mese habbal - mondjuk erre mi, akármennyire is osztjuk Pascal tériszonyát. Mert mi modernek egyszerre vagyunk agora- és mitofóbok. Szeretünk két lábbal a valóság talaján állni úgymond, és innen nézve nem vehetjük komolyan az olyan történeteket, amelyekben madarak esőt csinálnak, emberek fákká változnak, vagy túlvilági lények öröklétet osztanak. Nekünk az ilyen történetek és általában a mítoszok egyszerűen a valóság elfecsérlésének tűnnek.
Meglehet persze, hogy mi járunk el túl kicsinyesen, földhözragadtan és önkényesen, amikor azt és csak azt a talajt nevezzük valóságnak, amelyen éppen meg tudjuk vetni a lábunkat. A régi mesék, a mitológiai történetek csattanói mindig arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a látható világban való talpon maradásunk, egész földi létünk jelentését, értelmét, sőt valóságát is egy láthatatlan valóság garantálja.
A Gyakorlati ész kritikájában Pascalhoz hasonlóan Kant is elismeri, hogy ennek a láthatatlan valóságnak vagy Istennek, vagy a túlvilágnak a léte nem kézenfekvő. Ezek mind a gyakorlati ész ideái, melyek talpalatnyi valóságunkból nézve nem kivehetők, empirikus igazolásuk nem lehetséges - viszont nélkülük a moralitás sem az.
Az élet úgynevezett értelmét, morális tartalmát tehát a kanti mitológiában is egy láthatatlan valóság szponzorálja, egy valóság, mellyel csak az ember empirikus igazolásoktól és cáfolatoktól egyformán érintetlen, örökzöld, transzcendentális énje érintkezhet. A moralitás a transzcendentális ego tripje.
Mese filozófiai habbal - mondjuk erre mi. Agorafóbiánk egyáltalán nem enyhül attól, hogy a végtelen üres terek mögé egy kézzelfoghatatlan, transzcendentális régiót képzelünk. Számunkra a láthatatlan valóság marad az a semmi, ahová majd visszamegyünk, és amiről nem tudunk semmit, csak annyit, hogy nagy és büdös.
(Folyt. köv.)
