Sebõk Zoltán

Slavoj Zizek szlovén származású pszichoanalitikus-filozófus, nemzetközi rangú sztárgondolkodó nemrégiben azt találta mondani, hogy a kapitalizmus tulajdonképpeni végterméke nem más, mint a szemét. Kijelentése rendkívül termékeny mémnek, azaz olyan információs mintának bizonyult, amely agyak sokaságát képes megfertőzni, s önmaga folytonos ismételgetésére csábítani. S tényleg, Zizek megjegyzése az utóbbi évek egyik legtöbbet idézett értelmiségi szlogenjévé nőtte ki magát, annak ellenére, hogy igazságértéke finoman szólva problematikus. De ez a verbális mémekre általánosságban is érvényes: nem feltétlenül azáltal hatnak, hogy bennük valamiféle igazság testesül meg, hanem inkább annak köszönhetően, mert egyrészt jól hangzanak, másrészt pedig képesek azt a benyomást kelteni, mintha épp tudomásul vételük pillanatában került volna le szemünkről a világ "igazi természetét" elfedő hályog.

Rendhagyó mű ez az 1940-ben írott önéletrajz, méghozzá azért, mert szerzője egyenesen filozófiai alkotásnak tekinti. Abból a megfontolásból, hogy az egzisztencializmus - amelynek vallásos vonulatába őt is sorolni szokás - a filozófiát az ember és a világ szubjektív emberi létezésen keresztül történő megismeréseként határozza meg. Ami pedig a szerző szerint leginkább egzisztenciális, nem más, mint önnön létezésünk. Ez esetben az övé, Nyikolaj Bergyajevé, akiben amúgy "objektíve" általában a huszadik század legnagyobb hatású orosz filozófusát tisztelik.

Szakmai körökben közismert tény, hogy Joseph Beuys, az utóbbi fél évszázad európai művészetének központi alakja a második világháborúban öt éven át vadászbombázóként szolgált a német hadseregben, egészen addig, míg gépét 1944. március 16-án le nem lőtték a Krím félsziget felett.

hogy meghalt-e az avantgárd, illetve hogy milyen esélyei vannak manapság a szubverzív művészeti magatartásnak.

Az egész úgy kezdődött, hogy drótpostán megkaptam egy bizonyos Gaston Boyer cikkét, melyből nyugtalanító hírekről kellett értesülnöm. Az interneten is olvasható rövidke írás szerint (www.bahia.hu)

Alig hogy leültem, odajött hozzám egy negyven év körüli nő (először azt hittem, ő a felszolgáló), és minden bevezetés nélkül megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha ő most engem megmasszírozna. Látszik ugyanis rajtam, mondta aggodalmas hangon, hogy igencsak fáradt vagyok. A kérdés váratlanul ért. Zsibbadt lábamnak nemcsak lazításra, de talán komplett vérátömlesztésre is szüksége lett volna, de én eredetileg

Használhatom-e az internetet? - kérdezte tőlem egy húsz év körüli lány, miközben szokásos késő délutáni kávémat fogyasztottam újdonsült törzshelyemen, a berlini Tacheles presszójában. A kérdés ott és akkor annyira zavarba ejtett, hogy hosszú másodperceken keresztül nem is tudtam neki mit válaszolni. Súlyos és kevésbé súlyos problémák sokasága merült fel bennem, melyek egy részét most utólag megpróbálom felidézni.

Tulajdonképpen a Schönhauser alléra indultam, a Kunstmeile elnevezésű rendezvényre, melynek keretében - legalábbis a műsorfüzet szerint - több száz nemzetközi rangú képzőművész állít ki a végeláthatatlanul hosszú utcában, illetve a közeli szabad tereken és parkokban. Előtte azonban beugrottam egy kisgalériába megtudni, hogy pontosan mikor is nyílik Tom Wasselmann-nak, az amerikai pop art jeles képviselőjének tárlata.