nagyon is konceptuális:
racionális agymunka eredménye, méghozzá adott esetben rendkívül magas szintű agymunkáé. Másfelől, mint az avantgárd mozgalmak többsége, ez is utópikus célzatú. Utópiája olyan világ képét vetíti elő, amely mentes lesz a korunkra jellemző "túlintegrált" rendszerektől, s ezzel mellesleg Kaith Haringnek, az amerikai graffitiművészet vezéregyéniségének vágya is teljesülhet, aki utolsó interjújában, amikor már tudta, hogy AIDS-es, azt nyilatkozta, hogy ő kezdettől fogva olyan vírus akart lenni, amely képes megfertőzni, felbomlasztani a művészet "túlintegrált" rendszerét.
Másrészt az sem mellékes, hogy bizonyos esetek alapján úgy képzeltem, a komputerkalózok mozgalma - ellentétben az avantgárddal - végképp anonimitásra van ítélve. Hiszen aki romboló vírust juttat valamely sok-sok országra kiterjedő hálózatba - ami gyakran megesik -, az nem pusztán "kísérletező művésznek", hanem egyenesen terrorista bűnözőnek számít. Éppen ezért kizártnak tartottam, hogy a komputerkalózkodás az avantgárdhoz hasonlóan valaha is úgymond hivatalossá válhat.
De csakhamar elgondolkodtató információk birtokába jutottam. Megtudtam, hogy rendszeresen megrendezik a komputerkalózok, a hackerek és a crackerek legális nemzetközi találkozóját (a legutóbbi Rómában volt), a teoretikusok pedig máris beskatulyázták a virális programokat, megteremtve a század eleji művészeti irányzatok számítógépes megfelelőit, ugyanakkor a komputerkalózkodás történeti tényhalmazzá való szelídítésének alapfeltételét is. Az avantgárd analógiájára a komputerkalózoknak számos folyóiratuk van, de már nemcsak szamizdat és underground, hanem nagy példányszámú hivatalos is. S ami még lényegesebb: a nagy komputercégek úgy próbálnak védekezni a vírusok ellen, hogy óriási pénzekért egyszerűen felvásárolják őket a kalózoktól.
Úgy látszik azonban, hogy ez a stratégia ezúttal nem válik be, ami bizonyára a komputerkalózkodás meglepő földrajzi eloszlásával magyarázható. Az ember azt föltételezné, hogy e tevékenység központjai valahol a fejlett Nyugaton kell hogy legyenek, ahol az úgynevezett technológiai fejlődés is a legintenzívebb. De nem ez a helyzet. A ma ismert több mint tízezer fajta komputervírus jelentős része az egykori Szovjetunióban, illetve utódállamaiban keletkezett, s nem kis meglepetésre olyan országok is vírusnagyhatalomnak számítanak, mint Bulgária vagy India. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért, mindenesetre tény, hogy a komputerkalózok
még mindig lépéselőnyben
vannak az ellenőrzőkkel szemben, vagyis a komputervírusok kiszűrésére még mindig nincs százszázalékos hatékonyságú eszköz. Egyébként pedig a szakértők szerint nem kizárt, hogy a vírusölő programokba éppúgy becserkészhetők vírusok, mint bármely más programba.
Minden jel arra mutat tehát, hogy az úgynevezett info-telematikus társadalom képtelen lesz megszabadulni a maga parazitáitól. Ezzel kapcsolatban sokféle állásfoglalás lehetséges. Általában nyafogni, szitkozódni és átkozódni szokás, ami érthető reakció, egy dolgot azonban nem szabad szem elől téveszteni: ilyesfajta bravúrra maga az élet sem képes. S itt nemcsak arra gondolok, hogy minden földi élőlény biológiai paraziták sokaságának - általában barátságtalan - jelenlétét kénytelen elviselni, hanem valami lényegesebbre.
Biológiai kutatások azt mutatják, hogy a legegyszerűbb egysejtű organizmusok, az úgynevezett prokarióták körülbelül három és fél milliárd évvel ezelőtt jelentek meg a Földön, és legalább kétmilliárd évig ez volt minden: baktériumok, kék-zöld algák és hasonló, egyszerű rokonaik. Lynn Margulis szerint ekkor néhány ilyen egyszerű lényt meghódítottak a paraziták, melyekről aztán kiderült, hogy álruhába bújt áldások, hiszen a hódítók és a hódítottak egymás társaságában jelentős előnyöket élveztek. Együttes erejük forradalmian új entitást hozott létre, az úgynevezett eukarióta sejtet, ami nem kevesebbet, mint a többsejtű élet lehetőségét jelentette!
Legyünk végre tisztában
a dologgal: ha a beláthatatlanul távoli múltban nem támadnak a paraziták, akkor mi sem lennénk abban a helyzetben, hogy az info-telematikus társadalom parazitáit átkozzuk. Mert nemcsak hogy ilyen társadalom nem létezne, hanem semmilyen sem. Rólunk már nem is szólva. Akkor hát mi lenne? A biológusok szerint valamiféle energiagazdag lé, benne magányos, önmagukat reprodukáló, végtelenül alacsony szintű életformákkal - s mindez talán egészen addig tartana, míg meg nem támadnák őket a paraziták.
Mivel képtelen vagyok bármiféle nosztalgiát érezni az efféle létforma iránt, egyre rokonszenvesebbek számomra a paraziták. Beleértve az általában tényleg bosszantó számítógépes vírusokat is. Mert ki tudja, nem álruhába bújt áldások-e ezek is, melyek talán a fejlődés beláthatatlan távlataival kecsegtetnek?
Sebők Zoltán
