Beuys tényleg nagy művész volt (Turisztika tatár módra)

szerző
Sebõk Zoltán
publikálva
2002/15. (04. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szakmai körökben közismert tény, hogy Joseph Beuys, az utóbbi fél évszázad európai művészetének központi alakja a második világháborúban öt éven át vadászbombázóként szolgált a német hadseregben, egészen addig, míg gépét 1944. március 16-án le nem lőtték a Krím félsziget felett.

Szakmai körökben közismert tény, hogy Joseph Beuys, az utóbbi fél évszázad európai művészetének központi alakja a második világháborúban öt éven át vadászbombázóként szolgált a német hadseregben, egészen addig, míg gépét 1944. március 16-án le nem lőtték a Krím félsziget felett.Sokáig úgy látszott, hogy a műtörténészeknek ez ügyben nem sok kutatnivalójuk maradt, hiszen maga Beuys épp eleget fecsegett a számára sorsdöntő eseményről. Révült tekintettel mesélte el újra és újra, hogy ha - ott és akkor - a gép roncsai között nem lelnek rá a helybéli őslakos tatárok, ő bizony semmiképpen nem lenne az élők sorában. Amiben kell is hogy legyen valami igazság, hiszen épp eleget tudunk a részletekről. Míg a gépet vezető pilóta ott, a helyszínen szörnyethalt, az akkoriban távírászként szolgálatot teljesítő

Beuys koponyája

a zuhanás következtében két helyen betört, testébe repeszek sokasága fúródott, a haja pedig gyökerestül leégett. Ám szerencsére még időben érkeztek a derék tatárok. Sebeit zsírral kenték be, félig megfagyott testét filccel izolálták a dermesztő hidegtől, majd tejjel, mézzel és egyéb természetes anyagokkal táplálták. A gondos kezelés következtében Beuys - saját bevallása szerint - tizenkét nap múlva visszanyerte az eszméletét, de szándéka és megmentői kedves marasztalása ellenére sajnos nem maradhatott a tatárok között, mert csakhamar egy német tábori kórházba szállították.

A krími események ráadásul messze túlnőtték a személyes életrajz kereteit. A műtörténészek szerint a tatárokkal való találkozás élményére vezethető vissza az egyébként szobrászként és rajzolóként induló Beuysnál a sámánizmus iránti érdeklődés, a zsír, a filc, a méz és más művészetidegen anyagok szobrászati használatának gondolata, és egyáltalán, a hímelvű Nyugat és a nőelvű Kelet Eurázsiában történő

spirituális egyesítésének szándéka

A művész számos interjúban és nyilatkozatban erősítette meg, hogy mindezt tényleg a civilizáció pusztító hatásától még érintetlen, természeti körülmények között élő tatároknak köszönheti. A "tatárlegenda" annyira megszilárdult az európai művészettörténet-írás gyakorlatában, hogy egészen a közelmúltig nem akadt senki, aki bátorkodott volna megkérdőjelezni.

Az utóbbi évtizedekben szorgos német kutatók sokasága indult a Krím félszigetre, hogy valami használható információra leljen az egyik legnagyobb német művész életének eme döntő epizódjával kapcsolatban. Érdekes módon a kutatók utazási kedvét még az sem vette el, hogy két svájci szerző, Paolo Bianchi és Christoph Doswald kiderítette: a szerencsétlenül járt művészt már március 17-én, azaz egy nappal a Ju 87-es vadászrepülőgép lezuhanása után a közeli Kruman-Kemecskiben, a 179-es számú rögtönzött német tábori kórházban ápolták, azaz huszonnégy óránál tovább

semmiképpen sem tartózkodhatott

az ő drága tatárjai között. Amenynyiben tehát igaz az, amit Beuys úton-útfélen állított, miszerint a zuhanást követően kereken tizenkét napig volt eszméletlen állapotban, kérdések sokasága merül fel: ilyen állapotban vajon hogyan trafikálhatott jóságos megmentőivel, miként értesülhetett a rajta alkalmazott zseniális természeti gyógymódokról, arról már nem is szólva, hogy vajon mi a csudáért marasztalták volna őt a tatárok? Eddigi tapasztalataink szerint ugyanis az ájult ember, minden szóbeli befolyástól függetlenül, általában addig marad ott, ahol van, amíg el nem viszik.

Csakhogy, mint ismeretes, a mítoszokat nem könnyű racionális eszközökkel kikezdeni. S ez bizonyára így is van jól. Engem legalábbis erről győzött meg a Frankfurter Rundschau cikke, mely arról számol be, hogy nemrégiben egy fiatal berlini műtörténész, aki diplomadolgozatát Beuys munkásságáról írta, a józan megfontolásokat semmibe véve mégiscsak elzarándokolt az egyébként pompás üdülőhelyeiről híres Krím félszigetre. Az első meglepetés Jaltában érte: az autókölcsönző, akinél mikrobuszt kívánt bérelni, pontosan tudta, hogy hol található az egykor Beuyst szállító repülőgép roncsa. S tényleg ott is volt: a Tepli Szaki (magyarán: "Meleg Pisi") nevű település határában. Noha a II. világháború után Sztálin kitelepítette erről a vidékről az őslakos tatárokat, a berlini műtörténész csupa olyan népies filcruhában feszítő, természetes létmódot imitáló emberkével találkozott a faluban, amilyennek Beuys írta le megmentőit. S ráadásul a legtöbbjük igen jól kommunikált németül, így aztán a helyi nyelvet nem beszélő kutató gyorsan megtudhatta, hogy a gép roncsait, melyek tényleg ott voltak a jelzett helyen, csak fizetség ellenében szabad lefényképezni, de akinek sok pénze van, még arra is nyílik illegális lehetősége, hogy afféle szuvenír gyanánt

a roncs egyik-másik alkatrészét

megvásárolhassa. Ám a derék tatárok a szegényebb turistáknak is igyekeznek a kedvében járni: szinte fillérekért adják azokat a húskonzerveket, melyeket a szerencsétlenséget követően Beuys állítólag a helybéli gyerekek között osztogatott.

Az igazi meglepetés azonban akkor érte a berlini műtörténészt, mikor a sors véletlenül összehozta egy moszkvai szociológussal, aki arrafelé gyűjtött anyagot A hazugság mint túlélési lehetőség című szaktanulmányához. Az orosz kutató elárulta, hogy a környéken már három olyan települést fedezett fel, melynek lakói a Beuys-legendára épülő turizmusból élnek.

Minden nyáron jönnek ide németek, mondta, akik Beuys iránt érdeklődnek, de mivel még nem elegen, a három falu között ádáz konkurenciaharc folyik: évente ki kell találni valami újat, hogy az illető falu versenyképes maradhasson. Ennek következtében a környéken jelentősen megnőtt a filctermelés, s csodák csodájára Beuys halála óta olyan, mézet és zsírt alkalmazó gyógyászati technikák is meghonosodtak, amelyekről a művész regélt interjúi és előadásai sokaságában.

Az élet utánozza a művészetet - mondhatnánk közhelyszerű egyszerűséggel, de nem csak erről van szó. A helybéliek leleménye ugyanis a jelek szerint nem merül ki holmi szolgai imitációban, hanem igen kreatív megoldások is a felszínre törnek. Hogy csak egyetlen példát említsek, a szemfüles tatárok Istenhez hasonlatosan a semmiből megteremtették Beuys törvénytelen fiát. Még nevet is adtak neki: úgy hívják, hogy Viktor Joszefovics. Trulala közelében lakik egy szegényes házikóban, igen öreg és kövér, de mélyen ülő szeme, a szája és az orra állítólag "összetéveszthetetlenül beuysi". Ráadásul némi tiszteletdíj ellenében bárkinek hajlandó megnyilatkozni. A fiatal berlini műtörténésznek, aki természetesen ellátogatott hozzá, elmesélte, hogy édesanyja húszéves volt, amikor társaival együtt rátalált a német repülőgép roncsaira, köztük egy bizonyos Joseph nevű súlyosan sérült német katonára. A fiatalasszony vizet, mézet és kenyeret vitt a szerencsétlenül jártnak, akit a német járőrök csakhamar elszállítottak. Hogy közben mi egyéb történt, nem lehet pontosan tudni, mindenesetre a segítőkész asszony

pontosan kilenc hónappal később

a világra hozta őt, azaz Viktor Joszefovicsot. Mint elmondta, apjáról mindössze annyi ismerete van, hogy nagy művész lett Németországban, de ezt is az őt felkereső turistáktól tudta meg. Mesélt még a saját hányatott életéről, amiről könyvet készül írni, de nem sokáig, mert a televízióban épp kezdődött az Isaura-sorozat, melynek eddig egyetlen epizódját sem mulasztotta el megnézni.

A berlini művészettörténész a környéken vásárolt magának egy halom emléktárgyat, többek között egy filcből készült, "autentikus" Beuys-mellényt is, de hogy milyen tanulságokkal utazott haza, nem derül ki a Frankfurter Rundschau cikkéből. S valóban nehéz is levonni a megfelelő következtetéseket. Beuys megítélésén bizonyára mit sem változtat a tény, hogy finoman szólva erősen csúsztatott a krími epizódot illetően, még akkor sem, ha tudjuk: úgyszólván egész művészeti mitológiáját erre építette. Éppen ezért közel áll hozzám az álláspont, miszerint mindent vakon el kell hinni. Azt is, hogy Beuys tizenkét napig eszméletlenül feküdt a tatárok karjai közt, azt is, hogy már másnap tábori kórházba vitték, meg azt is, hogy a rendelkezésére álló huszonnégy órában ájult állapotban fölcsinálta Viktor Joszefovics anyukáját. Mert aki ilyesmire képes, bizony nem akárki. Nincs igazuk azoknak, akik Beuys nimbuszának hanyatlásáról kárognak. Ez az ember nem is ember, hanem valódi mitikus hős volt, illetve szerényebben szólva: tényleg nagy művész.

Sebők Zoltán

szerző
Sebõk Zoltán
publikálva
2002/15. (04. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...