Könyv: Katona dolog (Nyikolaj Bergyajev: Önmegismerés)

szerző
Sebõk Zoltán
publikálva
2002/32. (08. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Rendhagyó mű ez az 1940-ben írott önéletrajz, méghozzá azért, mert szerzője egyenesen filozófiai alkotásnak tekinti. Abból a megfontolásból, hogy az egzisztencializmus - amelynek vallásos vonulatába őt is sorolni szokás - a filozófiát az ember és a világ szubjektív emberi létezésen keresztül történő megismeréseként határozza meg. Ami pedig a szerző szerint leginkább egzisztenciális, nem más, mint önnön létezésünk. Ez esetben az övé, Nyikolaj Bergyajevé, akiben amúgy "objektíve" általában a huszadik század legnagyobb hatású orosz filozófusát tisztelik.

Rendhagyó mű ez az 1940-ben írott önéletrajz, méghozzá azért, mert szerzője egyenesen filozófiai alkotásnak tekinti. Abból a megfontolásból, hogy az egzisztencializmus - amelynek vallásos vonulatába őt is sorolni szokás - a filozófiát az ember és a világ szubjektív emberi létezésen keresztül történő megismeréseként határozza meg. Ami pedig a szerző szerint leginkább egzisztenciális, nem más, mint önnön létezésünk. Ez esetben az övé, Nyikolaj Bergyajevé, akiben amúgy "objektíve" általában a huszadik század legnagyobb hatású orosz filozófusát tisztelik.

A bevezetőben tett ígéretnek megfelelően élet és mű, kor és személyiség párhuzamosan kerül boncasztalra, ami pusztán már azért is sokat ígérő, mert egy rendkívül befolyásos értelmiségiről és súlyos eseményekben gazdag időszakról van szó. Bergyajev életében (1874-1948) lezajlott két forradalom, két világháború, őt magát többször is bebörtönözték, munkatáborba hurcolták, emigrációba kényszerítették. Amikor meg épp nyugton hagyták, rendkívül hatásos könyveket írt, mélyenszántó előadásokat tartott, és a kor legjelentősebb elméivel trafikálgatott. Mindenekelőtt az orosz vallásfilozófiai reneszánsz olyan óriásaival, mint Florenszkij, Sesztov, Rozanov, Merezskovszkij, akikről az olvasó bizony szívesen megtudna egyet s mást.

Ám ehhez képest nagyon, de nagyon keveset kapunk. Egy magányos, önkörös, tényleges emberi kapcsolatokra alkalmatlan pasas képe rajzolódik ki előttünk, aki - mint maga is bevallja - képtelen volt részvétet érezni embertársai iránt, mi több, "beteges, mindenre kiterjedő undorral" viszonyult környezetéhez. Kivéve az állatokat: a kutyákat, a macskákat, a madarakat, a lovakat, a szamarakat, a kecskéket és elefántokat - áll a pedáns felsorolásban. Kor- és eszmetársairól viszont, de még az Úristenről is, mindenekelőtt azt tudjuk meg, hogy mi mindenben nem ért velük egyet ő, Nyikolaj Bergyajev.

Azt, hogy a szerző minden létező politikai rendszert megbírál, még talán el is nézhetnénk neki; azt, hogy kora úgyszólván minden számottevő alakján elveri a port, már némi gyanakvással olvassuk; de amikor magára az Istenre ront, bizony betelik a pohár. Mert tényleg nehéz mit kezdeni az ilyen megnyilatkozásokkal: "Én csak a Fiún keresztül tudom elfogadni Istent, de elfogadhatatlan számomra, ha nem veszi magára az emberek szenvedéseit, ha nem áldozatra kész Isten."

Vajon kit érdekel,

hogy egy gyarló ember, amilyen filozófiai önéletrajza alapján maga Bergyajev is volt, mit "fogad el" a Mindenhatóból? Egyáltalán, hogy jön ahhoz, hogy finnyásan válogasson az Isten kedvező és kedvezőtlen tulajdonságai között?

Minderre kapunk valamiféle lélektani magyarázatot ebből a pongyola stílusban megírt, bosszantó önismétlésekkel és ellentmondásokkal teli könyvből. Ilyen szempontból az ifjúkori időszak a legérdekesebb, konkrétan annak a hat keserves évnek a leírása, amit a kijevi kadétiskolában volt kénytelen eltölteni. Itt utálta meg egy egész életre azt a világot, amelyet filozófustársai általában "empirikus valóságnak" neveznek. A könyv tanúsága szerint minden erejével ebből, a számára oly gyűlöletes valóságból próbált menekülni: ezért magasztalta a szabadságot és a kreatív alkotást (hiszen azok a transzcendencia területére visznek), ugyanakkor ennek érdekében írta elő magának az Istennek is, hogy ne merészeljen ám mindenható, hatalmas és büntető lenni.

A kadétiskola, ahova testi és szellemi fejlődésének döntő időszakában, tizennégy és húszéves kora között kellett járnia, tényleg rettenetes lehetett. Mint írja, "szerencsétlennek és elveszettnek" érezte magát, a hadapródokat mindig "durvának, éretlennek és közönségesnek" találta, a "kadétokat pedig kiváltképp durvának, éretlennek és közönségesnek". Olyannyira, hogy hat hosszú éven keresztül senkivel sem szövődött semmiféle kapcsolata. Társai ráadásul folyton gúnyolták vibrálóan ideges mozdulatait, amelyek gyermekkora óta jellemezték. "Egyáltalán nem alakultak ki bennem baráti érzések, s ez kihatott egész életemre."

De miként? A könyv egészéből az derül ki, hogy nagyon-nagyon ambivalensen. A kadétiskolában eltöltött idő erős ellenszenvet alakított ki benne nemcsak a katonai légkör, hanem az egész e világi létezés iránt. Bergyajev kiváló ismerője, a belgrádi Nikola Milosevic ide vezeti vissza az orosz filozófus bölcseletének bizonyára leggyengébb pontját, az eschatologikus hajlandóságot. Szerinte a következő logika működik Bergyajevnél: olyan rossz volt neki a kadétiskolában, hogy úgy döntött, ennek és az ehhez hasonló világnak el kell pusztulnia. Méghozzá mihamarabb.

Ugyanakkor az is észrevehető, hogy Bergyajev lényegében soha nem tudott megszabadulni a katonai légkörtől. Elárulja, hogy gyermekkorában volt egy játék katonája, amelyet saját ízlése szerint látott el tulajdonságokkal, s ezt az ólomvitézt valószerűbbnek találta, mint az őt körülvevő embereket. Hangsúlyozni szeretném, játéka már akkor harcias katona, nem pedig jegesmaci volt. Máshol bevallja, hogy még a kadétiskola előtt többször felvette apja lovasgárdista-egyenruháját és még haditerveket is készített. Azt állítja, hogy ezzel tökéletesen kiélte katonai hajlamait.

Nem mond igazat.

Nem élte ki

Ez nemcsak sokat sejtető elszólásaiból, hanem egész gondolkodási stílusából kikövetkeztethető. "A múltban mindig hordtam revolvert" - írja filozófiai önéletrajzában, bár sajnos nem derül ki, hogy meddig tartott ez a fegyveres időszak. Kiderül viszont valami fontosabb. Noha azt állítja, hogy mindig is viszolygott az erőszaktól, ám már a következő mondatban elszólja magát: "Jellemem azonban mégis harcias, és hajlamos vagyok a fegyver erejével cselekedni." S ez még nem minden, a lényeget a következő vallomásában találjuk meg: "Néha még a gondolkodásomban, megismerő tevékenységemben is észreveszek valami zsarnokit."

Igen, erről van szó. Filozófiai önéletrajzában maga is bevallja, hogy vele már a kadétiskolában sem volt szórakoztató kártyázni, mert igazi düh fogta el a partnerével szemben. Magyarán: nem tudott veszíteni. A későbbi időszakról, filozófusi pályájáról írva egyik monográfusa megjegyzi: Bergyajev "képtelen volt magáévá tenni mások esetleges ellenvéleményét", azokkal pedig, akik "az új gondolati ösvényeken nem tudták követni, kíméletlenül szakított".

Mindent egybevetve, Nyikolaj Bergyajev egész életében türelmetlen, agresszív,

szadista katonatiszt

maradt, méghozzá - s ez a lényeg - civilben és filozófiai munkáiban egyaránt. Műveit olvasva egy humortalan, pöffeszkedő zsarnokot látok magam előtt, aki csípőre tett kézzel grasszál az általa kaszárnyának tekintett világban, és őrült parancsokat osztogat. Igen, parancsokat, hiszen nem kenyere az elemzés, az érvelés, a logikus következtetés. Nem, ő filozófiájában is dönt, elrendel és követel, s miként a legnagyobb zsarnokok, nem süllyed olyan mélyre, hogy döntéseit netán indokolni próbálja. Amit ő parancsol, annak úgy kell lennie, és kész.

Az egészben az a megtévesztő, s tulajdonképpen ezzel verte át úgyszólván az egész európai értelmiséget, hogy olyasmit próbál ráerőltetni a katonáira, azaz olvasóira, amit a hadseregben egyáltalán nem szokás. Bergyajev tudniillik sosem rendet, fegyelmet parancsol, mint egy normális katonatiszt, hanem szabadságot, szüntelen kreativitást. S ez már tényleg az őrülettel határos. Ha az emberre rendesen ráförmednek, hogy legyen fegyelmezett, azt fogcsikorgatva ugyan, de ideig-óráig talán teljesíteni tudja (más kérdés, hogy akarja-e). Ám a szabadság és a szüntelen kreativitás - aminek ráadásul Bergyajev rögeszméje szerint nem szabad objektiválódnia, azaz tartós anyagi formát öltenie - teljesíthetetlen feladat.

A szabadság parancsa már eleve fából vaskarika, az objektiváció tilalmát pedig maga is megszegte minden leírt sorával. Ráadásul a szabadságon nem holmi pajkos rendetlenkedést ért, hanem sokkal súlyosabbat: nem a létben, hanem a léttől való szabadságot, valamiféle önemésztő tüzet, amely - egyik értelmezője találó kifejezésével élve - "a lángra lobbanásához szükséges oxigént is önmagából gerjeszti". Sőt, a bergyajevi kreativitás sem azt a ravasz találékonyságot jelenti, amiről pedagógusaink szoktak fecsegni, hanem egyfajta eksztázist, szárnyalást a végtelenben, áttörést az örökkévalóba.

Ilyen és hasonló parancsokat osztogat nekünk Nyikolaj Bergyajev, a huszadik század bizonyára legismertebb orosz filozófusa. Mi, tettre kész kiskatonák pedig rettegünk, mert az őrült parancsokat per definitionem képtelenek vagyunk teljesíteni, ugyanakkor sohasem tudhatjuk, vajon nem lapul-e ott a zsebében a revolver.

Sebők Zoltán

Európa Könyvkiadó; fordította Gasparics Gyula és Kovács Erzsébet; 482 oldal, 2500 Ft

szerző
Sebõk Zoltán
publikálva
2002/32. (08. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...