Szép, napsütéses délután volt, úgyhogy elhatároztam, nem a megszokott útvonalon megyek tovább, hanem teszek egy nyúlfarknyi kitérőt. Befordultam hát egy szűk kis utcácskába, melyről úgy sejtettem, előbb-utóbb a célomhoz vezet. Ám alig hogy néhány lépést tettem, különös képződményre lettem figyelmes: ízléses piros-fehér csíkozású állványok állták utamat, melyek együttesen valamiféle díszes kis kerítést alkottak. Az építkezéseket szokták néha ily módon elkeríteni, de a kerítésen túl ilyesminek nyomát sem lehetett felfedezni.
Már itt elkezdődött volna a Kunstmeile? Talán igen, nyugtáztam magamban, hiszen közelebb érve szép
op-artosan ívelő drótkötegre
lettem figyelmes a kerítés túlsó oldalán. Hasonló sündisznó formájúra, mint amilyen egykoron a Fal közelében tekergett. Nem is rossz ötlet, gondoltam. Most, hogy már nincs Fal, legalább a szögesdrót segítségével kell emlékeztetni a lakosságot a múlt árnyoldalaira. Ráadásul az efféle szándék nagyon szépen beleilleszkedik az itt tapasztalható általános attitűdbe, olyannyira, hogy akár mindennapinak is mondható.
Nemrégiben például odavontattak a Schlossplatzra egy szitává lőtt vagont, aminek segítségével Yoko Ono saját bevallása szerint a terror áldozataira kívánja emlékeztetni a népet, odébb pedig, de még mindig ugyanazon a téren, két művész (Filomeno Fusco és Viktor Kegli) javaslatára száznégy üzemképes mosógép van elhelyezve, méghozzá abból a célból, hogy a lakosság szennyese, áttételesen a múltja, végre tisztára mosattassék (Jaj!). Meg a Falnak is nagy kultusza van ám. Külön múzeumban (Checkpoint Charlie) őrzik és ápolják az emlékét, sőt magából a Falból is meghagytak úgy kétszáz méternyi részt, rajta a legendás hírű graffitikkel, melyeket még a műtörténészek is csodálatosnak tartanak. (Berlini építész ismerősöm közlése szerint úgy védik ezeket az "autentikus" falfirkákat a mai "vandálok" utólagos beavatkozásaitól, hogy láthatatlanul vékony nejlonréteggel vonták be őket: így a frissen odafestett firkálmányokat egyszerűen vízzel le lehet mosni.)
Mindezek fényében a frissen felfedezett installáció akár szerénynek és visszafogottnak mondható. Közelebb mentem hát hozzá, hogy afféle műtörténészi szemmel is megvizsgáljam: pontosan milyen anyagból van, hogyan lett ilyen bravúros eleganciával összeállítva, ki készítette, mikor, mi a címe, ilyesmiket. Elvégre, ha már itt vagyunk, és a kortárs művészet tanulmányozása a feladatunk, legyünk alaposak. De amint végigsimítottam kezem a mesteri alapossággal kilakkozott kerítésen, és épp a kígyószerűen kanyargó drótkonstrukció felé nyúltam volna, egyszerre öt, zöld egyenruhát viselő fegyveres rendőrre lettem figyelmes. Csak egy rövidke pillanatra merült fel bennem, hogy esetleg ők is az installáció részei lehetnek, hiszen szemlátomást mozogtak, ami eleve kizárta annak lehetőségét, hogy valamiféle Duane Hanson-i hiperrealista szobrászattal lenne dolgom. Nem, ezek a rendőrök hús-vér emberek voltak, s ami még aggasztóbb, mind engem figyeltek. Hirtelen elfordítottam a fejem, de ott is csak rendőrt láttam, igaz, csupán egyetlenegyet. Zavaromban elindultam feléje. Fogalmam sem volt ugyan, hogy mit vétettem, de hirtelen úgy éreztem, csak oly módon tudok megszabadulni amazok gyanújától, ha ezzel a magányossal szóba elegyedek. Amolyan henteslegényszerű óriás volt, aki a magamfajtát egy ellenőrizetlen legyintéssel biztos agyonütné, de amikor megpillantottam kis hetyke bajuszát, valahogy felbátorodtam. Udvariasan megkértem, nem mondaná-e meg, hogy mi a csuda van itt. Rám nézett, és iszonyú sebességgel tudtomra adta, hogy az amerikai nagykövetség. Felnéztem az installáció mögött tornyosuló épületre, és tényleg azt kellett látnom, hogy ott lobog homlokzatán a jól ismert amerikai zászló, amelyet az a Tom Wasselmann is megörökített, akinek a kiállítása iránt az imént érdeklődtem. És, ha szabad kérdeznem - folytattam -, miért van itt ez a szögesdrót? Azért, mondta fegyelmezetten a rendőr, mert
az amerikaiak
félnek a világtól
Az amerikaiak félnek a világtól... - ismételtem meg csendesen, bizonyára kérdő hangsúllyal, mert tulajdonképpen egy kukkot sem értettem az egészből. Első pillanatban azt hittem, szórakozik velem. Egy picit talán el is mosolyodtam, mert tényleg viccesnek tartottam, amit ez a barátságos rendőróriás mondott. A világ első számú szuperhatalma fél a világtól? Szegényke olyannyira fél, hogy rendőri őrizettel meg kétszintes szögesdróttal veszi magát körül? Ráadásul itt, e békés város, tulajdonképpen inkább óriásfalu kellős közepén. Alig vártam, hogy a rendőr elröhögje magát, és végre együtt hahotázhassunk a remek kis abszurdumon. De nem. Elmondta, hogy ez az egész tákolmány két éve áll itt, azóta, hogy a terroristák bombamerényletet kíséreltek meg az Egyesült Államok valamelyik távoli nagykövetsége ellen.
Az eset annyira megdöbbentett, hogy szóhoz sem jutottam. Hirtelen felötlött bennem egy kép, nem is kép, inkább valamiféle lidércnyomás. Látni véltem, amint a világ első számú szuperhatalmának németországi nagykövete munkába indul. Miközben a pirítóst ropogtatja és kávéját kavargatja, odacsoszog hozzá kisfia, és megkérdezi, hova megy. Munkába megyek, mondja sietősen a férfi, miközben egyik kezével már az iratait rendezgeti, a másikkal meg a mobiltelefonjával bíbelődik. Oda, a szögesdrót mögé mégy, papa? - kérdezi tovább a gyerek, s ez az a pont, ahol szerintem tényleg nagyon kell sietnie a papának. Mert mi van akkor, ha a lényegi kérdés is elhangzik? Az tudniillik, hogy miért van szögesdrót a papa munkahelye körül. Ilyen pillanatokban én egyáltalán nem szeretnék az Egyesült Államok németországi nagykövete lenni. Mert vajon mit lehet válaszolni a gyerek még el nem hangzott kérdésére? Bevallani, hogy a papa fél? De hát mitől, és pláne miért?
Rambo tudniillik biztos nem félne - senkitől és semmitől. ´ egyszerűen pofán vágná vagy lepuffantaná az ellenséget, és biztos nem engedne meg magának olyan kicsinyes megoldást, hogy szögesdróttal meg fegyveres rendőri őrizettel vegye körül magát. Pedig a papa néha nagyon rambósan tud ám viselkedni. A tévében például roppant határozottan szokott nyilatkozni globalizmusról, inter- meg multikulturalizmusról, és olyan lángoló tekintettel bélyegzi meg az elzárkózókat, hogy abban hiba nincs. De akkor vajon mitől fél a valóságban?
Ha valamivel nagyobb lenne a gyerek, én bizony a határtalan globalizmus természetrajzáról értekeznék neki. Megpróbálnám kifejteni, hogy a globalizáció a maga vegytiszta formájában bizony egy az egyben a tőke logikájának felel meg, abban az értelemben, hogy határtalan terjeszkedésre törekszik. A papa, mint az USA képviselője, ezt az ideológiát kénytelen hirdetni. S ott vannak másfelől az emberek, akik nem a tőke, hanem, tegyük fel, a saját életfilozófiájuk szerint akarnak élni. A tévében ezt a típust szokta a papa olyan határozottan fundamentalistának bélyegezni. Eközben persze elmulasztja megjegyezni - de hát ilyesmire ott, a képernyőn nincs is idő -, hogy nagyon képlékeny fogalomról van ám szó.
Én például elmondanám a gyereknek, hogy a szó lényegi értelmében Rambo is meg a papa is fundamentalista. Vajon miért? Az előbbi azért, mert még mindig maradtak bizonyos ósdi morális elvei, melyek a tőke logikájától idegenek: ragaszkodik például az igazságossághoz, sőt érzelmei és indulatai is vannak. Röviden: mert ember. Tulajdonképpen a papával is ez a helyzet. Elmondhatja ő ezerszer is, hogy a határtalan globalizmus híve, de mihelyt veszélyben érzi a maga kultúráját, életmódját és szokásait - például ha, érthető módon, holnap is fel szeretne kelni -, akkor bizony
ő maga is szeparatistává lesz,
azaz: elzárkózik, kivonja magát és életterét a határtalan kommunikáció és interakció szent mezejéből. Mindez nagyon is érthető. A papával mindössze az a baj, hogy ilyesmiről nem beszélhet nyilvánosan.
Természetesen én sem merészeltem ezt a témát a német rendőr társaságában feszegetni. Megköszöntem neki a szívélyes tájékoztatást, vakmerően kezet szorítottam vele, és elindultam a Schönhauser allé irányába művészetet nézni. Annak tudatában persze, hogy ilyen monumentális, őszinte és húsba vágóan aktuális alkotást úgysem találok.
Nem is találtam.
Sebők Zoltán
