Kant és Dosztojevszkij (Berlini jegyzet)

szerző
Sebõk Zoltán
publikálva
2001/29. (07. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Alig hogy leültem, odajött hozzám egy negyven év körüli nő (először azt hittem, ő a felszolgáló), és minden bevezetés nélkül megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha ő most engem megmasszírozna. Látszik ugyanis rajtam, mondta aggodalmas hangon, hogy igencsak fáradt vagyok. A kérdés váratlanul ért. Zsibbadt lábamnak nemcsak lazításra, de talán komplett vérátömlesztésre is szüksége lett volna, de én eredetileg

a kolbászsütőig és a köszörűsműhelyig.Alig hogy leültem, odajött hozzám egy negyven év körüli nő (először azt hittem, ő a felszolgáló), és minden bevezetés nélkül megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha ő most engem megmasszírozna. Látszik ugyanis rajtam, mondta aggodalmas hangon, hogy igencsak fáradt vagyok. A kérdés váratlanul ért. Zsibbadt lábamnak nemcsak lazításra, de talán komplett vérátömlesztésre is szüksége lett volna, de én eredetileg

csak le akartam ülni

egy kicsit, meginni egy kávét, esetleg egy sört, és menni tovább. Érzékeny női kezek finom munkájára ott és akkor olyannyira nem voltam felkészülve, hogy kedvesen, ám igen határozottan visszautasítottam a hölgy ajánlatát.

Igazából bele sem tudtam magam élni a felkínált helyzetbe, sőt ez még most is nehezemre esik: ülök a Kant presszó bejárattal szembeni csücskében, és egy idegen nő mindenki szeme láttára, mondjuk rá, a combjaimat markolássza. Én még azt sem tudnám elviselni, bár ilyesmit gyakran látni régi amerikai filmekben, hogy valaki ott kuksoljon előttem az utcasarkon, és a szutykos cipőmet tisztogassa. Nem, az ilyesmi nem nekem való. Hogy mást ne mondjak, Kant etikája szerint embertársainkat sohasem szabad eszközként használni. Arról már nem is szólva, s ez határozottan átfutott az agyamon, hogy vajon mennyibe kerülne nekem egy ilyen üdítő gyorsmasszázs.

De volt azért ellenérv is. Miközben egy összetett német mondat megfogalmazásával bíbelődtem, a hölgy finoman a fülemhez érintette óriási és rendkívül puha mellét (épp a cigarettáját oltotta el az asztal közepén tátongó hamutartóban), s megkérdezte, a németen kívül milyen más nyelven beszélek még. Érdekes módon, már számos esetben tapasztaltam Berlinben a nyelvi megnyilatkozásnak ezt a szubtilis formáját, és mindig is ámulatba ejtett. Miközben a német médiából szinte másról sem lehet értesülni, mint a szélsőjobb és az azzal együtt járó idegengyűlölet veszélyes fokozódásáról, a mindennapi életben ennek pont az ellentétét tapasztalom. Az itt töltött közel három hónap alatt engem nemhogy semmi atrocitás nem ért az idegenségem miatt, hanem épp ellenkezőleg: kedves, bátorító mosolyukkal az emberek szinte

megjutalmaznak

furcsa akcentusomért

és adott esetben súlyosnak mondható nyelvtani vétségeimért. Mert lám, miként korábban mások, ez a kedves nő sem azt kérdezte tőlem, hogy miféle idegen vagyok itt ezen a német földön, hanem olyasmit, hogy vajon milyen egyéb nyelveken vagyok még képes hasonlóan bravúros kommunikációra, mint németül.

De mivel ez esetben nem volt se kedvem, se erőm szerteágazó nyelvtudásommal dicsekedni, no meg udvarias is akartam lenni, azt mondtam, hogy nekem tökéletesen megfelelne, ha továbbra is németül beszélnénk, már amennyiben a hölgy is így óhajtja. Erre ő mintegy bátorításképpen elárulta, hogy belgrádi szerb, és húsz éve él Berlinben. Amikor finoman rákérdeztem a foglalkozására, első pillanatban nem értettem pontosan a válaszát. A számomra ismeretlen "verwehnen" igét használta, ha jól értettem, a férfiak vonatkozásában. De aztán sikerült megfejtenem rejtélyt: mivel a szerb nyelvben nincs "ö" hang, a "verwöhnen" szót ejtette ilyen nehezen felismerhető formában. Magyarán, de az eredetinek megfelelő finomsággal fogalmazva, azt közölte velem, hogy férfiak kényeztetésével keresi a kenyerét.

Immár szerbül kérdeztem meg tőle, hogy milyen itt most Berlinben az élet, hogy megy az üzlet, mivel tölti a szabad idejét, ilyesmiket. Azt mondta, hogy amikor nem dolgozik, Dosztojevszkijt és csakis Dosztojevszkijt olvas, mert őt tartja minden idők legnagyobb elméjének. A filozófusok hozzá képest, mondta nyers egyszerűséggel, elmehetnek az anyjuk picsájába. Kivételképpen Bergyajevet, Sesztovot és Rozanovot említette, de szerinte ők is csak azáltal lehettek nagyok, hogy Dosztojevszkij gondolataiból éltek.

Kantról igen lesújtó

volt a véleménye: kifejtette, hogy ez a sovány kis faszi egyáltalán nem tudott bánni a nőkkel (ami mellesleg megfelel a ránk hagyományozódott tényeknek), a híres kötelesség-etikát pedig azzal intézte el, s ezen a ponton valakit idézett, akinek a nevét elfelejtettem, hogy az erkölcs szerinte sem más, mint a lehetőségek hiánya. Ne A gyakorlati ész kritikáját olvassa, figyelmeztetett erélyesen, hanem a Karamazov testvéreket. (Egyébként a nyolcvanas években tényleg megjelent szerbül egy nagyszerű könyvecske Kant és Dosztojevszkij címmel, melyben az orosz szerző amellett érvel, méghozzá meggyőzően, hogy a Karamazov testvérek nem más, mint Dosztojevszkij válasza Kant etikai főművére.)

Ami pedig Berlint illeti, mondta határozottan, régen sokkal jobb volt itt az élet. Tudja, a nagy baj az, nézett rám szúrós szemekkel, hogy a Fal leomlása óta egyre több a külföldi. Ekkor álltam fel, és elbúcsúzván újdonsült ismerősömtől, távoztam. Nemcsak azért, mert tényleg volt még dolgom, hanem hogy legalább ott, a Kant presszóban eggyel kevesebb legyen a külföldi.

Sebők Zoltán

szerző
Sebõk Zoltán
publikálva
2001/29. (07. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...