H
A helyzet drámai voltának érzékeltetése érdekében először is magáról a helyről kell szólnom, melynek falai között az idézett kérdés elhangzott. Több ismerősöm is javasolta, hogy feltétlenül keressem fel, mert bizonyára Berlin legizgalmasabb művészeti központjáról van szó. S tényleg, mintegy ötven fiatal alkotó dolgozik benne, akik közül nem egynek a neve már New Yorkban is ismerősen cseng. Van benne mozi, méghozzá nagyon izgalmas programmal, immár legendásnak számító nemzetközi kiállításokat rendeztek itt, az udvarban pedig az arte povera hangulatát idéző avantgárd szellemiségű népszínház működik. Egy szó, mint száz, aki a közeljövő kultúrájának csíráira kíváncsi, bizonyára jól teszi, ha eljár a Tachelesbe.
H
Csakhogy ez a jelenlegi körülmények között egyáltalán nem veszélytelen vállalkozás. Az épület tudniillik olyan borzalmas állapotban van, hogy maga is inkább hasonlít az arte povera valamely alkotására, mint normális kulturális központra. Amikor először megtaláltam, egyszerűen nem mertem bemenni. Attól féltem, rám dől, s mint utólag kiderült, félelmem nem is volt teljesen alaptalan. A sajtóból tudom, hogy ez az intézmény, amelyben sokan Berlin szimbólumát látják, az építész szakértők szerint is életveszélyes állapotban van. Életveszélyes volta természetesen nem független a történetétől.
Eredetileg, a század elején, jól menő zsidó tulajdonú áruház volt, ami addig tarthatott, míg a nemzetiszocialisták hatalomra nem jutottak. Hitlerék akkor új, az eredetitől alaposan eltérő funkcióval ruházták fel: rádióstúdiót létesítettek benne, ahonnan például Göring intézte leglázítóbb beszédeit a néphez. A korábbi árukereskedelmi központot tehát "ideagazdálkodási" centrummá változtatták. Nem anyagi javakat, élelmiszert, ipari termékeket, luxuscikkeket és hasonlókat árusítottak benne, mint az eredeti tulajdonosok, hanem saját ideológiájuk terjesztésének egyik központjává tették. S ezzel mellesleg mintegy anticipálták azt a mélyreható fordulatot, amelyet az újabb szakirodalom az ipari társadalomból az információs társadalomba való átmenetként jelez. Sőt ha egy kicsit tovább perdítjük a kérdéskört, azt kell mondanunk, hogy itt, a Tachelesben időnap előtt, kicsiben és persze hatalmi eszközökkel megvalósult az az átrendeződés is, amelynek vázlatos leírására csak a kilencvenes évek végén került sor, s amely egyáltalán nem független az információs társadalom körülményeitől.
Az úgynevezett figyelemgazdaságra gondolok, melynek kidolgozására mindenekelőtt Michael H. Goldhaber és Robert Franck vállalkozott. A dolog lényege, hogy a jelenlegi szituációban, amikor tengernyi információ áll rendelkezésünkre, új valutaféleség van kialakulóban, amely lassan, de biztosan felváltani látszik a pénzt. Ez pedig a figyelem. Durván leegyszerűsítve a bonyolult problematikát, Goldhaber és Franck amellett érvel, hogy a posztindusztriális társadalomban, ahol az anyagi termelést mindinkább háttérbe szorítja az információk termelése, tárolása és továbbítása, a cél nem annyira az anyagi meggazdagodás, hanem az emberek figyelmének megszerzése. És nem csupán a megszerzése. Mint arra többen is felfigyeltek, a felkeltett figyelem rendkívül hasonló módon viselkedik, mint Marx gazdasági elméletében a tőke: felhalmozódik, újratermeli magát, és ami még lényegesebb, tulajdonosát a társadalom szemében prominenssé teszi, hatalommal ruházza fel. Az anyagi és a figyelemtőke manapság tapasztalható versenye természetesen még távolról sem mondható befejezettnek, de máris látszik, hogy a végeredmény annak a súlyos axiológiai kérdésnek az eldöntésével lesz szoros összefüggésben, hogy mi fontosabb a számunkra: gazdagnak vagy sztárnak lenni.
H
De visszatérve a Tachelesbe, ott ez a kérdés egyszer már eldöntetett: az anyagi tőke termelésének színtere figyelemfelhalmozási üzemmé változott, a gazdag embert kiszorította a sztár, a politikai sztár. Csakhogy a Tacheles esetében is az történt, ami ilyenkor lenni szokott: a benne tevékenykedőknek nemcsak a címzettek figyelmét sikerült elnyerniük, hanem azokét is, akiknek ez a sajátos gazdálkodási manőver nem volt ínyére. Talán ezzel, vagy ezzel is, magyarázható, hogy a második világháború idején az épületet igen súlyos bombatalálatok érték.
Ennek nyomait a Tacheles máig őrzi, ami talán megint csak nem független bizonyos figyelemgazdálkodási megfontolásoktól. Mivel az épület az egykori Fal keleti oldalán található, a kommunista hatóságok úgy döntöttek, hogy hozzá sem nyúlnak. A meghagyott romhalmazra bízták a fontos feladatot, hogy figyelmeztesse a népet: bizony így jár az a létesítmény, amely náci propagandaközpontnak merészel helyet adni. Szimbolikus funkcióját a Tacheles egészen az újraegyesítésig derekasan teljesítette, ám akkor fiatal művészek egy csoportja elfoglalta, és lassan kialakította azt az új arculatát, amivel ma rendelkezik. Az áruházból lett propagandaközpont tehát művészeti centrummá változott, ahol immár elválaszthatatlanul összefonódik az anyagi felhalmozás és az ideatermelés. Az utca felőli alagsorban működő ósdi kovácsműhelyben például lehetetlen eldönteni, hogy az ott készülő furcsa fémkonstrukciók vajon melyik kategóriába is tartoznak.
Mindenesetre talán már az elmondottakból is kiviláglik, hogy jelenlegi állapotában a Tacheles bizony egyáltalán nem kelti valamiféle high-tech létesítmény benyomását. Hogy mást ne mondjak, még toalett sincs benne, legalábbis nekem hónapokon át nem sikerült a nyomára bukkannom. Akkor meg vajon miért épp ide toppant be internetezni a hölgy, aki már türelmetlenül várja kérdésére a választ? Egyáltalán, honnan veszi, hogy e romhalmazban ilyesmire lehetőség van? Gyorsan szétnéztem, és arra kellett rájönnöm, hogy neki van igaza: nincs ugyan toalett, de számítógépből három is akad. Elvileg tehát mondhatnám neki, hogy internetezzen csak nyugodtan, ám nem értem, miért épp tőlem kér ehhez engedélyt. Talán tudja, hogy újabban az információs társadalom ideológusa lettem, s lassan másról sem kommunikálok, mint magáról a kommunikációról?
Nem, ez lehetetlen, hiszen egyáltalán nem úgy fest, mint aki a Napi Gazdaság olvasója lenne. Németül szólított meg, és kiejtésében semmiféle magyar akcentust nem vettem észre. De ha már engem kérdezett, talán mégiscsak illene valami felelősségteljes választ adni. Mert tényleg, vajon mit is gondolok én arról a kérdésről, hogy egy fiatal lány internetezni óhajt az egykori náci rádióstúdióban? Engedélyezzem neki, vagy inkább tiltsam meg?
A kérdés igazi súlyát az adja, hogy az utóbbi időben igen sokat olvastam arról, hogy a rádiózásnak milyen óriási jelentősége volt Hitlerék hatalmának fenntartásában és fokozásában. Egy dologban úgyszólván minden szerző egyetért: a Harmadik Birodalom rendkívül hatékony módon vette igénybe azt a médiumot, amely akkoriban hasonló újdonságnak számított, mint ma az internet. S ilyen szempontból a párhuzam még akkor is forrónak számít, ha tudjuk, hogy a két közvetítő eszköz strukturálisan, tehát lényegileg különbözik. Vilém Flusser a döntő különbséget abban ragadta meg, hogy míg a rádió egy központból sugározza az információt, amelyet a hallgató vagy elfogad, vagy nem, addig az internet (miként a telefon is) a maga hálószerű struktúrájával már eleve felkínálja a viszontválasz, a dialógus lehetőségét. Saját bevallása szerint Flusser ezért nevezte az előbbit eleve "fasisztoidnak", s ezért látta az utóbbiban a demokratikus viszonyok mediális megfelelőjét.
H
Ilyen szempontból nézve a dolgot, természetesen igenlő választ kell adnom a fiatal hölgy kérdésére, hiszen nem az iránt érdeklődött, hogy rádiózhat-e, hanem hogy használhatja-e az internetet. De álljuk meg egy percre! Ha jól meggondoljuk, Flusser felosztása annyira sommás, hogy akár hibásnak is mondható. Hiszen nyilvánvaló, hogy például a rádió azon műsorai, amelyek lehetővé teszik, hogy a hallgatók betelefonáljanak, s élőben fejthessék ki véleményüket, strukturálisan ugyanúgy demokratikusak, mint az internet. Szándékosan hangsúlyozom, hogy strukturálisan, és nem tartalmilag. A médium-demokrácia lényege ugyanis Flusser szerint nem az, hogy milyen tartalmat közvetít, hanem hogy miként teszi azt. Ha valamely médium bármilyen tartalmat megpróbál a befogadóra ráerőltetni, akkor az, flusseri értelemben, fasisztoidnak mondható.
Mindez azért fontos, mert például a német médiában mostanság óriási kampány folyik a szélsőjobboldal ellen. A hatóságok egyik legfőbb s egyelőre megoldhatatlannak látszó gondja, hogy miként is lehetne felszámolni az egyre szaporodó szélsőjobboldali tartalmú honlapokat. Mint ahogy mellesleg a kínai hatóságokat is hasonló probléma aggasztja: hogyan lehetne megszabadulni az antikommunista tartalmú vagy a jelenlegi kínai politikát bíráló honlapoktól? Mindez a válaszomra váró hölgy kérdését illetően azért fontos, mert ha azt tanácsolom neki, hogy használja csak nyugodtan az internetet, egyúttal annak a veszélynek is kiteszem, hogy esetleg olyan szélsőséges politikai eszmék lehetnek rá hatással, amelyek egyébként a jelenlegi Németországban semmilyen más médiumon keresztül nem artikulálódhatnak nyilvánosan. Mit tegyek hát, hogy válaszom a demokrácia irányába mutasson? Javasoljam neki, hogy hallgassa mégis inkább a német rádiót? Abban tudniillik garantáltan nem fog szélsőjobboldali eszmékkel találkozni, mint ahogy olyan műsorokkal sem, amelyekben a hallgatók egyenes adásban, tehát ellenőrizhetetlenül fejthetnék ki politikai nézeteiket. Legalábbis a Berlinben töltött közel három hónap alatt én semmi ilyesmivel nem találkoztam.
Vagy másként fogalmazva meg a súlyos kérdést: a tartalmi vagy inkább a strukturális fasizmus veszélyének tegyem ki ezt az egyébként ártatlannak látszó ifjú hölgyet? Ráadásul a helyzetet tovább bonyolította egy másik mozzanat is. Tudniillik, amikor a hölgy betoppant a Tacheles presszójába, épp a Tagesspiegel aznapi számát lapozgattam. A címlapról máris megtudhattam, hogy Claudia Schiffer pontosan harmincéves, néhány sorral lejjebb pedig arról kellett értesülnöm, hogy Friedrich Nietzsche száz évvel ezelőtt halt meg. Mivel mindkét adatot roppant figyelemre méltónak ítéltem, gyorsan odalapoztam a kulturális rovathoz, és elolvastam annak vezércikkét. Az írás egy rendkívül lényeges kérdést feszegetett, azt tudniillik, hogy szép-e Claudia Schiffer. A szerző elárulta, hogy ugyanezt a kérdést vezető német értelmiségieknek is feltették, akiknek döntő többsége nem volt hajlandó válaszolni, mondván, hogy Schiffer kisasszony ostoba. A cikk szerzője nem árulta el ezzel kapcsolatos álláspontját, mindazonáltal a csúcsértelmiségi urak érvelésével sem tudott azonosulni. Találó példával élve, azt írta, hogy olyan ez, mintha Rüdiger Safranski intellektuális képességeiről valaki ilyesmit nyilatkozna: de hiszen ez a férfi nem eléggé szép. (A példa elhallgatott aktualitását az adta, hogy Safranski az előző napon vette át esszéírói tevékenységéért a Nietzsche-díjat.)
A cikk szerzője azt írta még, hogy szerinte van abban valami véletlenen túlmutató sorsszerűség, hogy a világ bizonyára legszebb asszonya épp német, majd egy sajátos okfejtéssel próbálta legitimálni őt. Kifejtette, méghozzá hosszasan, hogy Claudia Schiffer szépségének kialakítása és folytonos fenntartása mögött mennyi, de mennyi munka rejlik, hangsúlyozva, hogy egy ilyen szépségnek, ha nem akar időnap előtt elhervadni, bizony még a szeretkezések mennyiségét és intenzitását is gondosan kordában kell tartania.
Itt tartottam, amikor a már említett fiatal hölgy hozzám fordult a kérdésével, hogy vajon használhatja-e az internetet. Hosszasan fontolgattam, hogy vajon mit is válaszolhatnék neki. Az információs társadalom alapvető filozófiai, etikai és politikai kérdésein kívül végül az futott át az agyamon, hogy vajon használ-e ez az ő szépségének. Mivel a cikk hatására úgy ítéltem meg, hogy bizonyára igen, nagylelkűen engedélyeztem neki az internet használatát.
Ahogy odaült az egyik képernyő elé, azon gondolkodtam, hogy vajon mi jogon merészeltem én eddig a szépséget valamiféle isteni adománynak tekinteni. Ekkor a hölgy, akiről ezek után nem merném eldönteni, hogy szép-e vagy sem, hirtelen hátrafordult, parancsolóan rám nézett, és így szólt:
- Kérek egy csésze kávét!
Újabb hosszú másodpercekbe tellett, míg a kérdés igazi értelmét felfogtam, de aztán egy igazi pincér modorában kérdeztem vissza:
- Cukorral vagy cukor nélkül kéri a kisasszony a kávét?
Sebők Zoltán
