Az értelmiségiek többsége úgy vélekedik, hogy Zizek megjegyzésében a lehető legtömörebben fejeződik ki annak a világnak a lényege, amelyben élnünk adatott. S valóban napi tapasztalat, hogy mindaz, amit a mai gigantikus ipari mechanizmus úgymond életünk jobbítása céljából kínál számunkra, a használat során előbb-utóbb bizony megkopik,
elromlik, széttörik,
vagy ódivatúvá válik, s végül menthetetlenül a szemétre kerül: a mechanikus írógép éppúgy, mint a márkás zakó, a drága karóra éppúgy, mint a legújabb számítógép. (Friss adatok szerint az Egyesült Államokban az új komputer átlagosan három év múlva kerül szemétre.)
Ráadásul a mindenre kiterjedő reklámipar szüntelenül arra buzdít, hogy gyorsítsuk a dolgok szemétre kerülésének folyamatát: azzal, hogy a legújabb mosógépet kínálja, egyben a régi kidobását sürgeti, az új divat propagálása pedig folyamatos felszólítás arra, hogy szabaduljunk meg a tegnapi cuccainktól, legyenek bár kopottak vagy épek.
Mindez közismert jelenség, szociológiai, pszichológiai, társadalomkritikai irodalma pedig óriási. Vance Packard, A pazarlás művészete című nagyszerű könyv szerzője már negyed évszázaddal ezelőtt pontosan leírta azokat a taktikákat, amelyek a tárgyakat mindinkább tiszavirág-életűvé teszik: "Szándékosan korlátozni lehet egy tárgy élettartamát, vagy ki lehet vonni a használatból, ha hatást gyakorolunk a) a funkciójára: felülmúlja egy technológiailag magasabb rendű tárgy (...); b) minőségére: eltörik vagy elkopik egy megadott, általában meglehetősen rövid idő alatt; c) megjelenésére: szándékosan divatjamúlttá tesszük, s bár megőrzi funkcionális minőségét, megszűnik tetszeni..."
S ez még nem minden. Ugyancsak Packard hívta fel a figyelmet arra, hogy ha a divat változásai nem tűnnek elégségesnek a kereslet fellendítéséhez, akkor egy mesterséges "alulfunkcionáláshoz" folyamodnak: a "szándékos megszerkesztés bűnéhez". A szerző Brook Stevens sokatmondó megjegyzését idézi: "Mindenki tudja, hogy mesterségesen megrövidítjük az élettartamát annak, ami kikerül üzemeinkből, és ez a politika a mi egész gazdaságunk alapja." Oliver Wendell pedig megint csak több mint negyed évszázaddal ezelőtt magasztalta azt a csodálatosan könnyű sportkocsit, amely "olyan ésszerűen van megszerkesztve, hogy egy előre meghatározott napon egyetlen lökéstől szétesik". Az amerikai autók egyes alkatrészeit akkoriban
állítólag úgy készítették,
hogy ne bírjanak ki többet hatvanezer kilométernél, annak ellenére, hogy a gyártók elismerték: a sorozattárgyak többsége nagyjából azonos előállítási költségek mellett sokkal jobb is lehetne.
Jean Baudrillard francia szociológus minderre már az 1980-as évek elején elgondolkodtató pszichológiai magyarázatot adott. A tárgyak rendszere című, 1984-ben publikált könyvében amellett érvel, hogy bármilyen legyen is a tárgy működése, úgy éljük át, mint a saját működésünket. De, így Baudrillard, önmagában nem a törékenység és a halál a tragikus, hanem ezek kísértése: "Szenvedünk attól, hogy a korsó megrepedhet; de ha darabokra törik, annak örülünk." Baudrillard szerint egy tévedhetetlen, csalhatatlan tárgy fölöttébb kiábrándító lenne, mert a tévedhetetlenség végül mindig szorongást vált ki belőlünk: "...egy mindenben tökéletes világ - írja a francia gondolkodó - a végzet, tehát a szexualitás végleges eltűnésének a jele volna." Ezért: "Nem szabad megengedni, hogy a tárgy kivonja magát a múlékonyság és a divat alól! (...) Mert nem szabad megengedni, hogy a tárgy kivonja magát a halál alól!"
Mindezek fényében a zizeki szlogen, amely szerint a kapitalizmus tulajdonképpeni végterméke a szemét, bizony máris kezdi elveszteni azt az üdítő varázsát, amelyet bizonyos fülekben keltett. Esetleg az biztosíthatna neki némi információértéket, ha a fentiekhez valamit hozzáadna (de inkább elvesz belőlük), illetve - s ez még lényegesebb -, ha mondjuk a kapitalizmus legjelentősebb újkori alternatívájának, a szocializmusnak nem ugyanaz lett volna a végterméke, mint emennek. Mivel azonban ilyesmi mellett nagyon nehéz lenne érvelni, érdemes megvizsgálni, hogy tényleg igaz-e a sztárgondolkodó kijelentése. Az összes okos és szellemes érvelés után még mindig fel lehet tenni az időszerűtlennek tetsző kérdést, hogy vajon tényleg a szemét a kapitalizmus "tulajdonképpeni" végterméke?
Ami a használati tárgyakat illeti, valóban úgy látszik, hogy előbb-utóbb menthetetlenül a szemétre kerülnek, mégpedig - s ez nem mellékes - társadalmi-gazdasági berendezkedéstől alighanem függetlenül. Hogy sarkított példával éljek, Marcel Mauss francia szociológus és antropológus szerint az emberek már az archaikus társadalmakban is rendszeresen túladtak azokon a dolgokon, amelyekről úgy érezték, elvesztették a manájukat, vagyis azt a pozitív mágikus erőt, amivel birtokukba kerülésükkor még rendelkeztek. Ráadásul úgy látszik, a mana nem akkor illant el, amikor a dolog megkopott vagy elromlott, hanem attól a pillanattól kezdve, hogy domesztikálódott, tehát amikor olyan kínosan megszokottá vált, mint manapság a tegnapi divat szerint szabott kiskosztüm.
De ahogy a Mauss által vizsgált archaikus szinten álló társadalmakban (Polinézia, Melanézia, északnyugat-amerikai indián törzsek) sem volt minden alávetve a szimbolikus csere ördögi körének, úgy a mai kapitalizmus is megteremtette magának azt a zugot, ahol a dolgokat gondosan óvják a használattól, az elhasználódástól, s ezáltal igen hatékonyan késleltetik, sőt akár lehetetlenné is teszik a szemétre kerülésüket. A szóban forgó zugot úgy hívják, múzeum, a benne őrzött dolgokat pedig körülbelül azóta nevezik műalkotásoknak, amióta múzeumban őrzik őket. Ez az intézmény a biztosíték arra, hogy nyugodt lelkiismerettel kijelenthessük: a kapitalizmus tulajdonképpeni végterméke nem csak a szemét.
A modern múzeum bizonyos értelemben a szemétdombon keletkezett. Az elsőt úgy hívták, hogy Muséum National (ebből lett később a Musée Napoléon), és közvetlenül a francia forradalom után, 1793-ban nyitották meg. Ugyanabban az évben, amikor XVI. Lajost lefejezték. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy milyen fontos dátum ez a tárgyak egyébként igen prózai történetében. Miként
a nyaktiló XVI. Lajost
a fejétől szabadította meg, a múzeum a régi rezsimtől örökölt dolgokkal művelt valami nagyon hasonlót: lenyisszantotta róluk a még megmaradt vallási, politikai, gyakorlati funkciót, és kontempláció tárgyává, modern értelemben vett autonóm műalkotássá tette azokat.
A szó tágabb értelmében ezt a műveletet nevezzük ready-made-eljárásnak. A ready-made azt jelenti, hogy a művész nem alkot, hanem kiválaszt valamilyen iparilag előállított készterméket, s azt apró módosításokkal vagy akár minden változtatás nélkül művészeti kontextusba (múzeum, galéria) helyezi. Az elv feltalálója, mint ismeretes, a francia Marcel Duchamp volt, aki a múlt század tízes éveitől kezdődően számos kész tárgyat ily módon avatott megőrzésre érdemes artefaktummá.
Érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon, hogy valójában mi is történik a dolgokkal e látszólag szelíd művelet következtében. Az a palackszárító például, amelyet Duchamp 1914-ben műalkotás gyanánt kiállított, tovább már nem kopik,
nem törnek le a szarvai,
nem fog megrozsdásodni. Miért nem? Azért, mert ugyanaz a kapitalista rendszer, amely létrehozta, s gyors elhasználására és szemétre dobására serkent, a múzeumban gondosan őrzi, és fegyveresekkel biztosítja, hogy senki még véletlenül se merje gyakorlati célra, például palackok szárítására használni.
Minden kultúrában voltak ilyen privilegizált, féltve őrzött dolgok. Ezeket nevezték összefoglalóan szent vagy kultikus tárgyaknak, s általában ugyanolyan gonddal óvták az elhasználódástól, mint ma az úgynevezett műtárgyakat. Az új szituációban az a bizsergető, hogy a féltve őrzött dolog adott esetben optikailag, anyagát és/vagy formáját tekintve az égadta világon semmiben sem különbözik attól a dologtól, amit a gyakorlati életben önfeledten használunk. Pontosabban fogalmazva, abban, s adott esetben csak abban különbözik tőle, hogy emitt nem használják, következésképpen meg van védve a szemétre kerülés veszélyétől.
Ráadásul mindez nemcsak a hasznos dolgokra érvényes, hanem - legkésőbb az újrealisták óta - magára a szemétre is: gondoljunk csak Arman összepréselt autóroncsaira, Tinguely ócskavasból összeeszkábált abszurd gépezeteire vagy Rotella tépett plakátjaira. Ebben a vonatkozásban sem igaz tehát, hogy a kapitalizmus végterméke a szemét. Mert a kapitalizmusban még a szemét sem csak szemét, hiszen múzeumi körülmények között akár féltve őrzött ereklye, magas piaci értékkel rendelkező művészet, valóságos kincs is lehet.
Sebők Zoltán
